Szívügyekből kifolyólag, már a főiskolás évek alatt is minden lehetőséget megragadtam, hogy Kecskeméthez minél közelebb kerüljek. Itt voltam szakmai gyakorlaton a városföldi állami gazdaságban, civilben és a homokbányai laktanyában katonaként. Természetesen a Tanulmányi Osztály hirdetőtábláján  kifüggesztett álláslehetőségek között is azokat kerestem, amelyek Kecskeméti lehetőséget tartalmaztak. Találtam is egy Bács-Kiskun Megyei Tanács Mezőgazdasági Igazgatóságára vonatkozó kiírást, gyorsan be is jelentkeztem, ez kell nekem. Akkoriban az volt a szabály, hogy a kiválasztott/kijelölt első munkahely két évig nem hagyható ott. Bántam is én, mert hát nem az elhívatottság, hanem a szerelem vezette szándékaimat.

Megkaptam a vezénylést, mehettem Kecskemétre. Ma sem tudom miért, de én a lajosmizsei vonalon, közvetlenül, csak Kecskemétig közlekedő vonatra vettem jegyet. Lehet, hogy ez volt a sors rendelése, hiszen még ma sincs szándékom innen tovább utazni. Alig négy órás döcögés után meg is érkeztem álmaim városába. Ma már persze az intercity egy óra tizenkilenc perces menetidejét is nagyon soknak tartom (mert hát az is), de akkor még nagyon nem zavart a tempó, mert legalább volt időm elspekulálni a várható jövőmről. Mit is tudtam Kecskemétről akkoriban? Legfontosabb, hogy Batthyány utcában lakik, aki miatt mindent vállalok. Még az is eszembe jutott, hogy 1938-ban anyám, aki a ceglédi vasutas tekecsapat játékosa volt, elhozott egy alkalommal magával, mert a kiskőrösi úti konzervgyárban lévő tekepályán volt mérkőzésük és én a közeli üres teleken működő mini vurstliban felülhettem a forgóra. (Azt persze akkor még nem tudhattam, hogy két évtizeddel később a forgó helyén épült házba költözök és lakom jelenleg is.)

Első és utolsó albérletem a Szultán utcában, a „városi kislakások” egyikében volt, amit egy idős hölgy,  Juliska néni „főbérelt”. A kis szobát Jancsi barátommal osztottam meg, csak az volt a gond, hogy mindössze egy  ágy állt rendelkezésünkre. Jövendő apósom segítségével kaptunk kölcsön egy ponyvával bevont, beton kemény sezlont. Nehogy a barátság sérüljön, megegyeztünk, hogy a finom pihés ágyikót és a betonos sezlont megosztva használjuk. Minden hónap utolsó napján, éjfélkor volt a csere. Működött, mert a pontos időzítés érdekében még a vekkert is felhúztuk. Juliska néni ismerte kapcsolatomat  és  irgalmatlanul felügyelt rá, hogy mindig tudja, hogy mikor érkezek haza, nehogy valami ferde útra tévedjek. Ugyanakkor Jancsi barátomnak még azt is megengedte, hogy a szobánk kertre néző ablakán közlekedjen és ne zavarja őt.

Ebből a lakásomból őrzök még egy csúcsélményt. Juliska néni, egy precíz idős hölgy volt, aki  szerette a rendet és a szépséget, ezért a lakásban található valamennyi vízszintes felületre  elegáns, saját készítésű horgolásokat helyezett. A  lakás előszobájában volt egy ajtó, ami mögött, egy szabályos, máshol csak udvari változatban létező, deszka üléses klotyó volt, szép barnára festett deszkával, elegáns fatetővel és néhány horgolt terítővel. (A csatolt kép csak illusztráció, ráadásul még a csipketerítők is hiányoznak róla, de azért arra jó, hogy tudjuk, miről van szó ...) Eleinte alig mertük használni, de meg lehetett szokni. Az igazsághoz tartozik, hogy a Batthyány utcai háznál – ebben a vonatkozásban – csak annyi volt a különbség, hogy a faház ajtaja nem az előszobából nyílott. A színháztól tízedik házban természetesen nem volt vízvezeték,  csak a kapura volt kitéve egy kis tábla, hogy itt egy másodosztályú kút van az udvarban, aminek a vize, kizárólag oltásra alkalmas. Anyósom úgy oldotta meg a vízellátást, hogy megállapodott egy lajtos kocsissal, aki meghatározott összegért hozta az ivásra, főzésre, mosásra alkalmas vizet.

A városhoz kötődő első benyomásaim igencsak vegyesek voltak. Néhány szép épület, de a városi mozival szemben, a Rákóczi út túloldalán egy roggyant nádfedeles ház állott, ahol a gázcseretelep  működött. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy a fenti képen éppen ezt a pontját látjuk-e a Rákóczi útnak, de a hangulatot jól visszaadja a fotó, amelyet az "Élet a régi Kecskeméten ..." Facebook oldalra töltött fel Kéri Kálmán (ő pedig a Kecskeméti Lapok 1994. március 10-ei számában találta). Állt még a Cserepes Kórház, egészében megvolt a Dón-kanyar, az utcák túlnyomó többsége már a kisebb esők, hatására is járhatatlan sártengerré vált, nem volt vízvezeték, nem volt csatornázás, a villanegyed szélén kezdődtek a szőlők, stb. stb. (A lenti képen, amely ugyancsak az "Élet a régi Kecskeméten ..." oldalról, Jernyei Kis János közléséből származik Kecskemét legmagasabb pontját, a Mária utca kanyarját láthatjuk - még itt is állt a sár egy nagyobb eső után.)

Mindez persze nem igazán rontotta érzéseimet, hiszen naponta találkozhattam szívem választottjával, és egyébként is, szülővárosom Cegléd állapota, úgyis mint a történelmi három városok egyike, semmiben nem különbözött az itteni helyzettől. Ezeket azért tartom fontosnak elmondani, mert ezek képezték alapját annak a brutális mértékű változásnak, ami a város életében bekövetkezett és amihez a példát saját környezetemből veszem.  A Batthyány utcai méretes polgári házban, ahol néhány évet együtt laktunk a szülőkkel, a városi létnek egyetlen kifejezője a bevezető villanyvezeték volt. Amikor mi már elköltöztünk és a szülök a kisajátított házból a szalagháznak nevezett, nyolcemeletes, több száz méter hosszú, bérházba költöztek, már egészen mások voltak a városi léthez szükséges elemek. Az itteni második emeleti lakásnál, ahhoz, hogy élhető legyen tizenkét különálló cső és kábel folyamatos és zavartalan működésére volt szükség. (hidegvíz be, melegvíz be, szennyvíz ki, wc strang, fűtés, gáz, áram, telefon, kaputelefon, kábel tv,  szemétledobó, esővízelvezetés.) Ezek működtetéséhez ki kellett alakítani a városi rendszereket is, tehát létrehozni a városgépet. Ha nem is ilyen mértékben, de a régi építésű házakban élők is részesei lettek ezeknek a változásoknak.  Ezen túlmenően, csak abban az évben, amikor a város a 600 éves fennállását ünnepelte, egy év alatt 104 utca – több mint addigi fennállása alatt összesen – kapott szilárd burkolatot. Ez az átalakulás jelenleg is tart, folyamatosan változnak az élet feltételei, az is igaz, hogy nem mindig kedvező irányba, de ezen nem segít a nosztalgiázás, a régi szép idők emlegetése.

Immár hat évtizede vagyok kecskeméti polgár,  büszke vagyok városunkra, annak hosszú és minden körülmények között sikeres múltjára, és kerülöm a fanyalgókat a visszahúzó, új dolgokat öncélúan kritizáló véleményükkel együtt.