1955. szeptember elsején visszakerültem a megyei tanácshoz. Egy évvel korábban megyei segítségként küldtek a kecskeméti járáshoz, most meg -valószínűleg így hitték - tapasztalatoktól duzzadó szakemberként vettek vissza. Bár szerintem nem volt az olyan nagy duzzanat, legfeljebb egy kis pattanás. Mindenesetre igyekeztem beilleszkedni, mert nem jutott eszembe jobb megoldás, egyébként is már akkor is kevés dolgot utáltam úgy, mint a tétlenkedést és az ebből következő unatkozást.
Beilleszkedésemet segítették olyan főnökök és tapasztaltabb munkatársak, akikre ma is tisztelettel és köszönettel emlékezek. Mindenek előtt az akkori elnökre, Dallos Ferencre. (A róla készült fotót én készítettem valamilyen ünnepség alkalmával, amikor beszédet mondott a Városi Múzeum főbejáratánál.) Ő emberséggel és bizalommal kezelte az új megye szakvezetésébe bekerült, magamfajta ifjú titánok – jogászok, mérnökök, közgazdászok, pedagógusok - szárnypróbálgatásait . Csak jóval később jöttem rá, hogy milyen biztonságot jelentett ahhoz a társasághoz tartozni, amit nem minden él nélkül, „Dallos fiúknak” neveztek, a - hogy is mondjam -, nagyon nem ebbe a kategóriába tartozók.
A korban nem minden vezetőnél kimutatható, de Dallos Ferencnél megtalálható emberi jellemzőket, két rávonatkozó történettel mutatom be. Egyik, amely még belépésem előtt történt: az osztályvezetők, – akik többségében jegyzett kecskeméti szakemberek voltak – az általa összehívott első értekezletre készülve, igyekeztek „igazi” kádernek kinézni, ruházatban és egyébként is, azaz elég szakadt társaság képét mutatták. Dallos Ferenc végigkérdezte, hogy ki milyen beosztásban van, majd így szólt, most tartunk két órás szünetet, mindenki hazamegy, összeszedi magát és megjelenésben, ruházatban a néphatalom helyi szervéhez illő módon jelenik meg. A másik esetet Lombos Feri kollégánk mesélte, aki naponta vonatozott Kiskunfélegyházáról Kecskemétre. A kocsiban, volt két utastársa, akiknek a beszélgetéséből megállapítható volt, hogy a szegedi egyetem oktatói, Kecskeméthez közeledve az egyik így nyilatkozott: az itteni megyei elnök a mi hallgatónk, de ilyen hülyét még nem láttam, minden vizsgára készül, ha nem érzi biztosnak tudását, halasztást kér, nem sok ilyennel találkoztam még. Ez akkoriban, ezen a szinten, tényleg nem volt mindennapi gyakorlat.
Pályakezdésem fontos szereplőire emlékezve, nem tehetem meg, hogy ne szóljak egy másik nagyszerű vezetőről, dr. Gajdócsi Istvánról, aki megyei pályafutásom végén, úgy huszonhét év múltán, megyei elnökként búcsúztatott. Büszke vagyok erre a tőle éppen negyedszázada kapott fotóra, főként a hátuljára írt baráti szavak miatt.
Közvetlenül a háború után végezte a jogtudományi egyetemet, tehetségét megismerve, hadbíróként (?) akarták dolgoztatni, amit nem vállalt, hanem hazament gazdálkodni. Ezt jól csinálta, ezért szülővárosában, Baján, kulákká minősítették és zaklatták. A tsz szervezés idején, a baja-szentistváni gazdák csak úgy voltak hajlandók belépni a szövetkezetbe, ha Gajdócsi István lesz az elnök. Ezt is jól csinálta. Mesélte, hogy a férfiak nem akartak dolgozni, ezért vasárnap a mise után várta a templomból kijövő feleségekkel, és elbeszélgetett velük, hogy ha az emberek nem dolgoznak, nem lesz kereset. Az asszonyok aztán otthon irányba állítottak a férjeiket ...
Nem sokkal később felkeresett az irodámban és véleményemet kérte, mit tegyen, mert Erdei Ferenc az szeretné, ha ő lenne a járási tanács elnöke. Azt mondtam neki, hogy az ilyen komoly döntéshez a bölcsességet onnan kell venni, ahol van, és a Csárdáskirálynő Cilikéjét ajánlottam figyelmébe, aki már igencsak kinőtt a bárhölgyi státuszból, és hat férj után, amikor éppen csillagkeresztes dámává kreálták, azt mondta ifjabb pályatársának, hogy a lejtőn felfelé sem szabad megállni. "Jogász voltál, kulák lettél, majd tsz elnök, most legyél járási elnök." Lett is, majd megyei is, meg képviselő, meg a parlament jogügyi bizottságának az elnöke, meg még az Elnöki Tanács tagja is. Latinos pallérozottságú kollégáim jellemezték így: „Cincinnatus ille dictator ab aratro”, azaz eke mellől elszólított vezető. Cincinnatust a rómaiak, a nemes egyszerűség és tettre kész hazafiság példájaként emlegették. Illett rá. Szólnom kellett róla.
Sokat köszönhetek azoknak a nálam idősebb, több élettapasztalattal rendelkező munkatársaimnak is, akik példájukkal, konkrét megnyilatkozásaikkal segítették beilleszkedésemet. Néhányukat név szerint is megtisztelek, mert megérdemlik. Pauditz János, aki Zomborban, a Bács-Bodrog vármegyénél dolgozott, majd Baján a csonka megyénél és innen került Kecskemétre, a Bács-Kiskun Megyei Tanácshoz. A környezetemben ő volt az egyetlen, aki már belülről is látott megyei hivatalt. Higgadtan kezelte ugrándozásainkat és a mindig égő cigarettája mögül halkan, egy-két szóval helyre tette az esedékes ügyet.
Ungváry Józsi bátyám, aki a ceglédi nagyvállalkozó Ungváriak családtagjaként, ma sem tudom milyen erők közreműködésével, került oda megyei főkertésznek. Szaktudása, emberi tartása, higgadtsága tiszteletet parancsolt és még öltözete is maradéktalanul megfelelt az elnöki elvárásoknak.
Igazságszeretetből, a saját vélemény melletti kiállásból lehetett tanulni Horváth Jani bácsitól, a megyei fővadásztól, aki szerette és tisztelte a természetet és óvta, védte a sok kocavadásztól. Egyszer egy minisztériumi főnök jelentkezett nálunk vadászvizsgára. Osztályvezetőnk, Maár Bandi szólt János bácsinak, hogy figyeljen már oda és ha lehet, ne legyen nagyon szigorú, Nem volt szigorú, csak kirúgta. A főnök kérdésére, hogy miért tett ilyent, válaszolt : "Bandi kérlek, hát hogyne buktattam volna meg, úgy fogta a fegyvert, mint Vaszary Piri a pisztolyt." Máskor egy gyengén szereplő protekciós vizsgázónak, mentőkérdésként adta: na, megy hazafelé a vadászatból, de még nem lőtt semmit, meglát a bokor alján egy fácánkakast, meg egy tyúkot ülni, melyiket lövi le. Némi izzadás után a jelölt kinyögte, hogy hát a kakast. Válasz: ki van rúgva, ülő vadra nem lövünk.
Saskői Lajos az igazgatóság jogásza, aki nem olyan sokkal volt idősebb nálunk, de már éveket dolgozott jogi környezetben, nagyon sokat tudott segíteni a tartalmi kérdések mellett, abban is, hogyan kell kinézni egy hivatalos ügyiratnak, meg a, ügyfelekkel való tárgyalásnak.
Persze voltak másfélék is a kollégák között, de őket borítsa feledés.
