Ahogyan azt az előző bejegyzésben is írtam, az 56-os forradalom hatására országosan, jelentősen lecsökkent a mezőgazdasági szövetkezetek területe. Ebben egyik kivételt megyénk jelentette, ugyanis itt megmaradt a 70%, aminek az is oka lehetett, hogy itt már az ötvenes éves kolhoz típusú szervezési gyakorlatában is valamivel jobban érvényesítették a helyi szempontokat. Ezeket az eredményeket figyelembe véve, a központi szervek azzal számoltak, hogy itt fejeződik be elsőként a teljes átszervezés. Hát ez nagyon nem jött be, mert nem hogy első nem lett a megye, de ebben a vonatkozásban utolsóként, csak 1962-ben lehetett kimondani, hogy itt is megtörtént a mezőgazdaság átszervezése. A tetejében még a kialakított formációk is jelentősen eltértek az országos gyakorlattól, amit csak az 50/1968. sz. Kormányrendelet legalizált többé-kevésbé, majd a 2034/1973. MT sz. határozat törvényesített. Ez azt jelentette, hogy a továbbiakban nem kellett állandóan magyarázkodnunk, hogy miért van az, hogy az akkoriban úgynevezett „alacsonyabb típusú” szakszövetkezetek vagyoni helyzete legalább olyan jó, ha nem jobb, mint ami a hivatalosan magasabb rendűnek nevezett termelőszövetkezetek egy részénél tapasztalható.
Ez az évtizedig tartó értetlenkedés 1958-ban, az átszervezés elméleti és gyakorlati előkészítésével kezdődött. Emlékezetem szerint nagyon vékony és ellentmondásos volt az a központi tájékozódási lehetőség, amire alapozni lehetett volna a helyi sajátosságokat is figyelembevevő átszervezést. Az ötvenes évek első felében alakult szövetkezetek helyszíni megismerése tájanként, sőt községekként is más és más tapasztalatot adott, de az uniformizálás elutasítása egyértelmű volt. Számomra a mentőövet ebben a totális szellemi zűrzavarban az Erdei Ferenc 1935-ben írt „Futóhomok” c. munkájának 1957-es kiadása jelentett.
A harmadik kiadás „Előszava”, „Új fejezete”, majd az egész mű lett, ha nem is a bibliám, de a legfontosabb segédeszközöm, iránytűm. Mindenek előtt megtanultam az Ő szemüvegén keresztül vizsgálni a jelenségeket, azt, hogy a történelmi folyamatok ismerete nélkül nem lehet helyes döntést hozni és ezért nem fogadható el a hároméves és az ötéves tervek önmagukban záródó rövidtávú szemlélete. Ezt azért idéztem fel, mert rajtam kívül is sok, a döntéshozóktól akkoriban még igen csak távol álló, de a döntések előkészítésében azért már komoly szerepet betöltő fiatal szakember volt ezzel így. Jelentéseinkben, előterjesztéseinkben felhasználtuk a „Futóhomok” megállapításait, alkalmaztuk érvelését, sőt gyakran „kölcsönvettük” szófordulatait is. A döntéshozó megyei párt és állami vezetők ily módon egyrészt „alulról” ismerkedtek a „Futóhomok” gondolatvilágával, másrészt pedig közvetlenül magától Erdei Ferenctől kapták a szellemi muníciót, aki 1953-tól közel másfél évtizeden keresztül a megye listavezető országgyűlési képviselője volt és emiatt is igen sokat tartózkodott területünkön. Ezen a képen (amelyet egyébként én magam készítettem 1958-ban) épp az akkor még működő Megyei Múzeum előtt Mathiász János mellszobrának avatásán láthatjuk őt.
A „Futóhomok” iránymutatása azért volt fontos számunkra, mert kifejlett formájában rögzítette annak a paraszti társadalomnak a képét, amely több évszázados történelmi fejlődés következtében, a mezővárosok, a nemzetiségi községek, a kun puszták és az ősi magyar falvak külön-külön önálló, de hatásában mégis egységes, az országostól jelentősen eltérő parasztpolgári fejlődése során alakult ki. Az 1935-ős mezőgazdasági összeírás szerint az ötszáz holdnál kisebb birtokosok tulajdonában volt a földterület 80%-a. Az 1945-ős földosztás sem változtatott a birtokviszonyokon lényesen, hiszen a Homokhátságon mindössze tizenöt százalékos volt a földmozgás. 1958-ben - mostmár a „Futóhomok”, azaz Erdei koncepciójának ismeretében - kezdtük a jövőkép alakítását, ami a birodalmi keretek között nyilván nem lehetett más, mint a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Az viszont nagyon nem volt mindegy, hogy ez milyen úton megy végbe. Úgy, mint az ország más területein, vagyis szolgai módon átvéve a szovjet kolhoz formát, vagy a helyi adottságokat is figyelembe véve lehet kialakítani a termelés szervezetét, s ezen keresztül végső soron az itt élő emberek életét.
Erdei Ferenc ez utóbbi megoldást ajánlotta a megyei vezetés figyelmébe, állást foglalt a nagy hagyományokkal rendelkező szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermesztés különböző szakcsoportok, társulások keretében történő fejlesztésének folytatása mellett. A gazdagabb, szőlő- és gyümölcstermesztő területeken a SZÖVOSZ (helyileg a MESZÖV) irányítása alatt, a földműves szövetkezeti kőrbe tartozóan alakultak szakszövetkezetek, a kedvezőtlen termőhelyi adottságú homoki körzetekben pedig termelőszövetkezeti csoportok, melyeknek közös jellemzőjük volt, hogy az összes területük mindössze egy negyede volt közös művelés alatt, a többit családi gazdaságukban használták továbbra is a tagok. Varga Jenő megyei elnöknek felvetettem, hogy most kellene a szerencsétlen, rossz területen alakított termelőszövetkezetektől „megszabadulni”, átszervezni őket tszcs-nek. Azt mondta, hogy amennyit egyedül meg tudok csinálni, tegyem, de ez nem kerülhet nyilvánosságra, mert „megesznek bennünket”. Így sikerült (ott, ahol voltak helyi partnerek is) „eltüntetni”, és „alacsonyabb típusú”, de feltétlenül sikeresebb termelőszövetkezeti csoporttá kreálni a tázlári „Vörös Csepel”, a ladánybenei „Petőfi” és a jakabszállási „Új Élet” mindig veszteséges, katasztrofális állapotú termelőszövetkezetet. Sajnos maradt még néhány tsz. amit érdemes lett volna „átszervezni”, de ennyire futotta…
A jakabszállási gazdasági helyzet alakulásával érzékeltetem a változást. A tagság a tsz feloszlatása után öt tszcs-t csinált, majd négy éven át külön-külön próbált gazdálkodni, mérsékelt sikerrel. Egyesültek, szakértő vezetőket választottak, Nagy Béla elnök, Geiger Endre főkönyvelő és Szatmári Nagy Lajos főagronómus személyében. Néhány év alatt telepítettek 105 kh őszibarackot, 60 kh kajszibarackot, 84 kh borszőlőt, 16 kh csemegeszőlőt, 10 kh körtét, és 20 kh szamócát, építettek egy 300 férőhelyes juhhodályt, egy felvásárló telepet, ahol a tagok saját gazdaságából származó termékeket gyűjtötték össze, és értékesítették. Létesítettek egy pálinkafőzdét, egy fuvarozórészleget, egy lakatosüzemet és a saját telephelyükön a Csepeli Motorkerékpárgyárral kooperálva, egy kihelyezett üzemrészt alakítottak ki, ahol 190 fő dolgozott. Gyakorlatilag a községben megteremtették a teljes foglalkoztatást. Ez a szövetkezet a legjobbak közé tartozott, de valamennyi hasonló, legfeljebb kisebb volumenű eredményeket mutatott fel. Nem véletlen, hogy - valamikor a '80-as évek elején - zárszámadási közgyűlésükre eljött Hetényi István pénzügyminiszter is, aki csak hümmögött, amikor körüljártuk a gazdaságot, „jó volna ilyent sok helyen látni” . Erről az alkalomról képet is tudok mutatni, bár ezen nem látszik a miniszteri hümmögés…
A szakszövetkezeteknél alkalmazott megoldásokat, ahol csak lehetett átültettük a szorosabb előírásokkal terhelt termelőszövetkezetekbe is, ami nem nagyon tetszett sem a központi elvtársaknak, sem a szomszéd megyék vonalas főnökeinek. Ilyen volt például, hogy a termelőszövetkezetbe lépett gazda, ha szőlőterülettel is rendelkezett, 800 négyszögölt tarthatott meg a háztájiban, a többit be kellett vinni a közösbe. Ez egy kapitális szamárság volt, mert mondjuk volt öt katasztrális hold szőlője, megtarthatott fél holdat, a többivel meg nem tudott mit kezdeni sem ő, sem a közös. Ezért mi kitaláltuk az átmenetileg háztájiban tartási lehetőségét a teljes szőlőterületnek. Egyszer valamilyen ügyben a járási kollégákkal egy balotaszállási új tsz tagnál jártunk, akinek volt talán öt hold szőlője és nagy megnyugvással fogadta, hogy a szőlő marad nála, aztán majd lesz valami. Az eset után néhány héttel hívtak a megyei pártbizottságra – ami azért nem mindig jelentett túl jót – és az illetékes titkár elmondta, hogy az első titkár országos értekezleten volt, ahol Komócsin elvtárs, Csongrád megyei első titkár, az asztalt verve ordítozott, hogy ki az a Király, aki ilyen eretnekségekkel hülyíti az új tsz belépőket, mint ez a szőlő háztáji visszahagyása. Kiderült ugyanis, hogy az „én gazdám” testvére a dűlő másik oldalán gazdálkodik és van szőleje is, az viszont már Csongrád megye, ahol a párt nem tűr ilyen revizionista magatartást. „Most osztán mi lesz?” - kérdeztem. Válasz: „semmi, csak tudjál róla”. Nem sokkal ez után (lehet, hogy ez az eset is hozzájárult) pártbizottsági határozat született, hogy népgazdasági érdekből átmenetileg, amíg a feltételek meg nem teremtődnek, stb. stb. lehet ilyent tenni.
