Az érettebb korosztályok tagjai bizonyára emlékeznek a 60-as évek közepétől, az alig néhány éve létező egycsatornás, még nem is minden nap működő televízió képernyőjén gyakran megjelenő, dr. Agy névre hallgató, mókás figurára, aki valóban nagyon szemléletesen magyarázta az előkészítés alatt álló, majd megvalósuló „új gazdasági mechanizmus" dolgait.
Tanúként bizonyíthatom, hogy nem volt könnyű dolga, hiszen addig, olyan, ördögtől valónak tartott fogalmakat kellett, közérthetően megfogalmazni, mi több elfogadtatni, mint a központilag regulázott, kőkemény tervlebontás megszüntetése, és a helyébe lépő piaci kereslet-kínálat alapján történő vállalati önálló működés lehetőségének biztosítása; a mesterséges árviszonyok helyébe lépő szabadabb árrendszer bevezetésének szükségessége; meg az addig tabuként kezelt anyagi érdekeltség elvének alkalmazása.
1964-ben tizenegy szakbizottság alakult, amelyek feladata volt, hogy szűk két év alatt, gyakorlatilag a népgazdaság minden területére dolgozzák ki a szükséges változtatások irányát, majd ezek alapján határozzák meg a konkrét teendőket. Engem a mezőgazdasági bizottságba, annak is a szövetkezetekkel és a magángazdaságokkal foglalkozó részlegébe kértek fel együttműködésre. A megyénk agrárgazdaságába ekkorra már jó néhány, a sztálini kolhoz-szisztémától igencsak távol eső reformelem beépült, itt már nem labor, hanem üzemi méretekben folyt a reform próbája. Ezek legalizálásával felgyorsult az élelmiszergazdaság kialakulása, ami magába foglalta a mezőgazdasági termelést, a feldolgozó élelmiszeripart, valamint a nagykereskedelmi áruforgalmazást.
A mi szintünkön, a megértetési célú erőfeszítések, a bevezetőben említett dr. Agy mechanizmus-magyarázatainál, kissé feszültebb légkőrben zajlottak. Az agrárügyek egyik magyarázójaként jártam a megyét és a járási, a városi és a községi vezetőket próbáltam meggyőzni, arról, hogy ők is terjesszék a reform gondolatait, hogy a jövőben piaci igények alapján kell termelni és nem a tervelőirányzatok elmaradásának megmagyarázására készülni, vagyis arra, hogy jól adjuk elő, miszerint a lemaradások soha nem a mi hibánkból következtek be. Meg arról is, hogy minden lehetőséget, ami területük eltartó képességét növeli – essen az akár nagyon távol is a mezőgazdaságtól – meg kell ragadni. Jellemzően, szinte minden előadás után érkezett az engem megbízó főnökséghez bejelentés, hogy szörnyű, hogy miket mondtam ennyi meg annyi ember előtt. Így volt ez a kecskeméti repülőtéren tartott tájékoztatóm után is, ahol hallgatóságként a nagy ebédlő dugig volt egyenruhásokkal. Meghallgattak, majd egy hozzászóló kifejtette, hogy téves a reform ipar centrikus főiránya, mert nálunk csak a mezőgazdaság képes az országot felemelni. (?) Azt válaszoltam neki, hogy „kedves elvtársam, tessék tudomásul venni: ha az ipar csak dárdát tudna gyártani, maguk fújhatnák a repülő tudományukat, a kézzel kapálgatott kiskerti mezőgazdasággal meg legfeljebb a garabós piacig lehet eljutni, az meg azért kevés a megélhetéshez.”
A reform, kifejlett formájában – még akkor is, ha az ellendrukkerek kevesellték a lehetőségeket – olyan állapotok kialakítását tette lehetővé, ami biztosította a szinte teljes foglalkoztatottságot és nagyságrendekkel javította az élet minőségét. Ez nálunk csak a lehetőségek teljes kihasználásával volt elérhető, úgy hogy a szövetkezeti szektor minden száz forint termelési értékéből negyven forintot az úgynevezett integrált háztáji termelés, harminc forintot a kiegészítő ipari/bármilyen termelés, harminc forintot pedig a klasszikus mezőgazdaság produkált. Az integrált kistermelés sikeres működését úgy lehetett biztosítani, hogy a szövetkezet szakvezetése felderítette az adott területen keresett, munkaigényes és ezért jól fizető termékeket, arra szerződést kötött a konzervgyárral, vagy a nagykereskedővel, önálló „háztáji agronómust” állított be, aki tájékozatta a tagságot, meg gyakran a környéken élő nem tsz tag családokat is a lehetőségekről. Ki-ki tehetsége szerint vállalt területet, vagy állatlétszámot, a közös biztosította a palántákat, vetőmagot, növényvédelmet, gépi munkát, állatorvosi felügyeletet, valamint az értékesítést.
A képen a mélykúti termelőszövetkezetben adom át a díjakat, egy kistermeléshez kapcsolódó megyei verseny eredményhirdetésén. A szövetkezet vezetése pritaminpaprika termesztésre szerződött a bajai mirelit üzemmel. A családok (nagyon csúnya, de akkoriban gyakran használt szakzsargon kifejezéssel) hulladék munkaerő képességük (idősek, kismamák, gyerekek, más területen dolgozók szabadideje, stb.) ismeretében, vállaltak területet, a szakvezetés biztosította a palántákat, a vállalók kertjükben, háztáji területükön folytatták a termelést. A gyár kiszólt a tsz-be, hogy holnap, mondjuk ötven mázsa szeletelt paprikára van szükségük. A háztáji agronómus felkereste azokat, akikről tudta, hogy termelnek pritaminpaprikát, és felmérte, hogy másnapra ki mennyit tud produkálni. A gyár autója körüljárt, mindenhol felraktak 4-5 ládányit, hat óra múlva kész volt az extra minőségű árú, a nagymama meg az irodában felvette a nekik járó pénzt. Ennyi.
A kiegészítő tevékenység pedig fantasztikus kreativitást gerjesztett. Akkoriban ismert volt a közveszélyes munkakerülés fogalma, azaz, ha valakinek a személyi igazolványában nem volt munkahely bevezetve, azt rossz néven vette az igazoltató közeg. Egyszer egy jelentést kaptam, amelyben leírták, hogy egy Kecskemét közeli szövetkezet pestkörnyéki segédüzemében olyan sok női dolgozó van, hogy annyian be sem férnek. Az éles szemű revizor leleplezte, hogy ezek az „alkalmazottak” a segédüzem környékén tevékenykedő, „szabadfoglalkozású” hölgyek, akiknek a személyi igazolványába bevezették, hogy a szövetkezetnél dolgoznak. A fizetés – ha jól emlékszem - havi tízezer forint volt, csak éppen a hölgyek nem kapták, hanem adták ezt az összeget.
Annak érzékeltetésére, hogy az itt élő emberek életminőségének javulása milyen mértékű és irányú volt, bemutatok néhány népszámlálási adatot. Az átszervezés befejezésekor 100 lakásra 334 ember jutott, a rendszerváltás után csak 263. Induláskor a lakásoknak még egy negyede sem volt komfortos, a végén több mint háromnegyede tartozott ebbe a kategóriába.
A felszabadulás 25. évfordulójára összeállított jubileumi évkönyvünk tételesen mutatja be a megye élelmiszergazdaságának minden szereplőjét, eredményeit a reform hivatalos indulása után mutatott állapotában. Emlékszem, rengeteget kínlódtunk a nyersanyagok összegyűjtésével, formálásával, uram bocsá’ néha még pokolba is kívántuk az egészet, de most, hogy bejegyzésem elkövetése kapcsán belelapoztam, szolid nagyképűség vádját is vállalva, meg kell állapítanom, hogy történelmi értéket csináltunk, amikor leképeztük, a mára már a múlt ködébe süllyedt korszak pillanatnyi állapotát.
A reformhoz valamilyen formában kötődő élményeim dicséretben, elismerésben, utálatban, meg minden egyébben gazdagok. A földművelésügyi miniszter megbízott, hogy fogadjam a lengyel kollégáját, és nem protokollárisan, hanem szakemberként, próbáljam vele megértetni, hogy mit is csinálunk mi a mezőgazdaságban, hogy azért ne fojtson meg bennünket a birodalmi keretek kényszerzubbonya. Négy napig utaztunk együtt, megnéztük a lenyűgöző képet mutató bajai mezőgazdasági kombinátot, néhány átlagos termelőszövetkezetet és a keceli Béke szakszövetkezetet. Kapitális élmény volt, megélni azt a változást, ami a lágeren belül legnagyobb területű egyéni gazdálkodást folytató Lengyelország minisztere szemléletében végbement. Az én tolmácsom szerint, maguk között, úgy összegezte: az mindennél nagyobb értékű, hogy az emberek azt csinálhatják, amit a maguk területén a legjobbnak tartanak. Ez az. Tehát megértett valamit.
Az is jelentős hozadéka volt számomra, hogy elindított azon az úton, aminek a vége egy kandidátusi értekezés sikeres megvédése volt (de erről később majd bővebben is írok). Ja, és megkaptam az „Erdei Ferenc” díjat és a PRO RE RUSTICA PROMOVENDA elismerést, amit a Magyar Agrártudományi Egyesület adott a mezőgazdaságért végzett, tudományos értékű tevékenységért.
