A múlt évben „Volt egyszer egy Kertészeti Főiskola” címmel tartottam előadást az „Élet a régi Kecskeméten” helytörténeti csoportban (ekkor készült Kis Tamás lentebb látható felvétele), és akkor úgy gondoltam, hogy ezzel a kertészeti téma letudva, érdeklődés kielégítve, nem kell a témával tovább foglalkozni.
Az elmúlt napok eseményei rádöbbentettek, hogy nagyot tévedtem – és mi tagadás még örültem is neki. Gyenes István csoporttársunk, aki szerényen tiltakozik, hogy ő nem a kertész Gyenesek közé tartozik, mégis ő tette fel az internetre a Petőfi Népe 1974. május elsején megjelent számának előlapját, ami a Kertészeti Főiskola akkor avatott új épületét ábrázolta. A bejegyzés lájkolásokban kifejezett magas tetszési indexe számomra azt jelezte, hogy Kecskemét és a kertészet kapcsolatát nem szabad, de nem is lehet „röviden” elintézni, az generációkon keresztül a város létalapjának fontos tényezője, fejlődésének motorja volt, sőt a város évszázadokon keresztül kimutatható életrevalóságának bizonyítéka is. Tekintsük át, mire gondolok.
A török százötven éve alatt a város - bizonyítva életrevalóságát - nem néptelenedett el, sőt 37 jelentősen lecsökkent lakosságú település határát birtokba/bérletbe vette és – főleg a török után, amikor megnyíltak az utak nyugat felé – az akkoriban lehetséges, legígéretesebb módon, 30.000 marha legeltetésével hasznosította. A nyugati országok szívesen vásárolták a jó minőségű pusztai marha húsát, de mivel akkoriban még nem voltak hűtővagonok és kamionok, a kecskeméti gulyások minden évben hatalmas gulyákat hajtottak a fogadó országok vágóhídjaira, így biztosítva a hús jó minőségét és frissességét. Ennek viszont az lett a következménye, „mellékhatása”, hogy a nagymértékű legeltetés következtében megindult a futóhomok képződés, aminek terjedését meg kellett akadályozni, vagy legalább is mérsékelni. A homok megkötése céljából a különösen veszélyeztetett területeket a város felparcellázta és örökölhető kishaszonbérlet formájában hosszabb távra bérbe adta, vagy eladta egyéni gazdálkodóknak, azzal a kikötéssel, hogy kötelesek megkötni a homokot. Ez a gyakorlat a kertészeti termelés irányába is kiterjedt, de még sokáig nem tudta pótolni, a maga idejében meghatározó marhatartást. Ma már csak jó érzéssel emlékezhetünk erre a korra, és a képen (amelyet én készítettem jó negyedszázada még diára) látható gombos szarvú Kormos bika és az őt imádva követő tehenek, ahogyan az kései utódokhoz illik, teszik a dolgukat, és az idegenforgalom aktivistáiként vonzzák a turisták légióit
Kecskemét számára a szinte minden irányú fejlődés lehetőségének robbanásszerű megteremtődését, a tizenkilencedik század végén, a szőlőtermelésben az országos tragédiát okozó „filoxéra vész” hozta. Azt a tényt, hogy az itteni, többnyire a marhák által „előállított”, homoktalajok immunisak voltak a gyökértetűvel szemben, a város vezetése okosan kihasználta, minden feltételt biztosított a szőlőt telepíteni akaró gazdák, vállalkozók számára, ugyanakkor a földek értékesítéséből származó bevételek jelentős fejlesztéseket – Rákóczi út, Színház, Városháza stb. – tettek lehetővé. A homoki szőlőgazdaság növekedése 1890-ig elérte a 90.000 katasztrális hold nagyságot, és maga után vonta a gyümölcstermesztés fejlődését is. Térségünkben kialakult az úgynevezett kétszintes termesztési mód, amiben a szőlősorok közé gyümölcsfákat telepítettek, ami ugyan munkaigényes volt, de egyben fokozta a termelési biztonságot is.
A szükséges szakismeretek biztosítására is nagy gondot fordítottak. 1872-1936 években gazdasági népiskola, földműves iskola, mezőgazdasági szakiskola tanította a szükséges ismereteket. Különlegesen értékes kertészeti ismereteket nyújtott 1900-tól 1959-ig működő, hároméves vincellériskola, ahol az első évet Egerben, a másodikat Kecskeméten (pontosabban Miklóstelepen), a harmadikat Budafokon végezték a tanulók. 1938-ban megkezdte működését az érettségit adó mezőgazdasági középiskola, mezőgazdasági technikum. Egyedülálló kezdeményezés volt a Duna-Tisza Mezőgazdasági Kamara által létrehozott mintagyümölcsös és szakiskola.
Szabó Kálmán: "Kecskemét szőlő-és gyümölcstermelésének múltja" című könyvéből ismerhetjük meg a kecskeméti szőlő-gyümölcs árutermelés országosan is kiemelkedő súlyát, szerepét, ami segítette a nagy gazdasági válság túlélését és kiváltotta az országos közvélemény csodálatát.
A kertészet dinamikus fejlődése még a háború után is töretlen volt, és csak a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése teremtett új helyzetet. (Ezt a kérdést nem politikai, hanem kizárólag gazdasági aspektusból közelítem.) A kerti területek meghatározó nagysága a paraszti gazdaságokban, kisüzemi művelésű rendszerben helyezkedett el. A kialakuló nagyüzemekben ez a gyakorlat hosszabb távon nem volt kezelhető, fokozatosan át kellett állni a nagyüzemi módszerek alkalmazására. Ezt segítő központi koncepció országosan is igyekezett megteremteni a kertészeti kutatás, termesztés, oktatás magas szintű, nagyüzemi méreteknek megfelelő feltételrendszerét. Erre a feladatra Kecskemét látszott legalkalmasabbnak, és a hetvenes évtized közepére már működött is a rendszer. Az Országos Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet innen irányította az ország különböző részében működő kutatóállomásokat, a negyvenes években Mészöly Gyula által létrehozott kutatótelep, előbb Zöldségtermesztő Kutatóintézet, majd a környező gyümölcskutató állomásokat is beolvasztva Duna-Tiszaközi Mezőgazdasági Kutatóintézet néven fogta össze. (Ehhez volt közvetlen kapcsolatom is, mert az Intézet Ökonómiai Osztályára a minisztérium kinevezett külső tudományos főmunkatársnak).
Ehhez a szinthez alakították a kertészeti felsőoktatást is. 1960-tól ennek a részese voltam, ez állt hozzám a legközelebb. A kertészeti technikumból kialakult az érettségi utáni két év alatt elvégezhető felsőfokú kertészeti technikum, majd 1971-től a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Kertészeti Főiskolai Karaként működött, három éves tanulmányi idővel, kertész üzemmérnöki diplomát nyújtva. (1981-től én is a karon dolgoztam, de erről, az életemnek fontos részét képező szakaszáról még külön is szólok. Itt most csak egy képet mutatok magamról abból az időből.).
A nyolcvanas évtizedre, Kecskemét - túlzás nélkül állíthatom – a nemzetközi szakemberek véleménye szerint is nagy elismeréssel (sőt, olykor irigykedve) emlegetett magyar kertészet fontos, ha nem a legfontosobb fellegvárává vált.
De aztán jött a rendszerváltás, a nagyüzemeknek annyi, és ezzel véget ért persze minden, ami ehhez a világhoz hozzátartozott. A kertészeti ágazat addigi formájának is befellegzett. A kutató intézetek visszafejlődtek, a nagyüzemi eszközök lepusztultak, az jól képzett kertészeti üzemmérnökökre pedig egyszerűen nem volt (fizetőképes) kereslet.
Kecskemét pedig, a történelmi változásokon edződve, tudomásul vette a megváltoztathatatlant, nem kesergett, hanem kereste és megtalálta az új, történelmében immár harmadik, húzóágazatot, a Mercedes gyárral fémjelezhető iparágat. A város nem könnyen adott engedélyt kecskés címerének felhasználására, de a komoly eredményekkel szolgáló esetekben azért kivételt tett. Igy volt ez a barackpálinka esetében, ami végső soron a kertészeti ágazat világhírű terméke és így van ez a jövő ígéretét hordozó Mercedes gyár esetében is. Ime:
Ezzel a rövid eszmefuttatással próbáltam bemutatni azt az egyenes utat, ami a szürke marha csordáktól a Mercedesig vezetett és egyben bizonyítani Kecskemét jeligéjének igazságát: „Sem magasság, sem mélység nem rettent”.
