Már megyei koromban is szúrta a szemem a nagyüzemi termelésben általánosan uralkodó csőlátás, miszerint csak az adott ágazat, vagy növény főterméke számít, annak a mennyisége, tömege az egyetlen mutatója az eredményességnek. Azt persze én is büszkén fogadtam és terjesztettem, hogy az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) statisztikáiban a magyar nagyüzemi mezőgazdaság mutatói igen előkelő helyet foglaltak el, de ezekben a termelés folyamatában kikerülhetetlenül képződő melléktermékekről és értéket képviselő hulladékokról, soha nem esett szó. Akkoriban még az energia (jellemzően: olaj) is olcsó volt, és nemhogy kényszer, de még ingerencia sem nagyon volt a melléktermékek, hulladékok hasznosítására. Pedig hatalmas mennyiségekről volt szólt.
Elég felidézni példának, az évente, többségében a nagyüzemekben megtermelt tízmillió darab sertés dolgát, ahol „hulladékként” óriási tömegű hígtrágya keletkezett, amit igyekeztek „eltüntetni”, azaz valami olyan földterületre kivezetni, ami, hogy úgy mondjam, nem volt szem előtt. Pedig ebből, a növénytermesztésben keletkező melléktermékek és hulladékok felhasználásával szerves trágya készülhetett volna, ami visszakerülhetett volna a termelésbe. Hasonló volt a helyzet a szarvasmarha tartás során keletkező és lényegesen könnyebben kezelhető trágyával is. Szinte eltakarítandó szemétként kezelték. De hát a műtrágya is olcsó volt, és nem volt vele annyi macera. Persze ez nemcsak nálunk volt így, a világ fejlettebb részein is ez volt az általános jelenség.
A megoldások keresése is ment világszerte, és nem véletlen, hogy a szigetlakó japánok jutottak a legmesszebbre, ők valamiféle „űrhajós” gyakorlatot igyekeztek kialakítani, azaz üzemi szinten úgy szervezni a termelést, hogy annak minden produktuma szolgálja az embert és egyben alapját képezze a termékelőállítás következő fázisának. Természetesen meg is ideologizálták és létrehozták a „Jodzsigen keidzeigagu” (magyarul négydimenziós ökonómiának nevezhető) elméletet. Ezzel a kérdéssel, minisztériumi megbízással, akkoriban a Növényvédelmi és Agrokémiai Központ igazgatója, dr. Nagy Bálint foglalkozott, aki a japán anyagot lefordíttatta és nem tudom miért „bizalmas” jelzővel ellátva, többünknek megmutatott. Mivel engem érdekelt a téma, szereztem egy másolati példányt a 209 oldalas fordításból.
A bőséges szövegmagyarázat mellett több tucat ilyen és ehhez hasonló ábra magyarázta a vélt, vagy valódi lényeget.
Olvasgatva a magasröptű „űrhajós” magyarázatokat, nagyon hamar rájöttem, hogy nem kell nekünk ilyen távoli példákra rácsodálkozni, elég, ha szétnézünk a saját házunk táján, és legalább ilyen értelmes megoldásokkal találkozunk. A mezőgazdasági kisüzemben hasznosítatlan hulladék egyszerűen nem létezett. Egyszer egy országos tanácskozáson – mérsékelt sikert aratva – elő is vezettem a paraszti gazdaságok kukoricatermelési példáján, hogy mire is gondolok. A főterméket jelentő szem mellett, a sűrűn ültetett növény fattyú hajtásait megetették a tehénnel, köztesként tököt és babot termeltek, betakarításnál a csövet letörték, később hántották, a csuhéból szatyrot papucsot és egyéb használati tárgyakat fontak, a tököt megetették a lóval és a sertéssel, a tökmagot elrakták télire a kártyázáshoz „desszertnek”, a babot megették az emberek, a levágott kukoricaszárat megették a tehenek, a lerágott szárízíkkel befűtötték a kemencét, a lemorzsolt kukoricacsutkát eltüzelték a konyhában, a letakarított kukorica földet megjáratták a birkával, hogy semmi ne vesszen kárba, végül pedig a mindenek végterméke, a trágya visszakerült a földbe.
Hollósy Simon ismert festménye ugyan a kukorica melléktermék feldolgozásnak nem az előzőekben ismertetett fázisaiból mutat be egyet, de kétségtelen, hogy mindezen előnyök tetejébe még a közös együttlétre, vidám szórakozásra, egy kis eszem-iszomra is alkalmat teremtettek, amikor a letört kukoricacsövekről „lefosztották” a borítóleveleket. És amint a képen látjuk, az ifjak pedig még ebben a csak kézzel végezhető munkában is megtalálták a huncutkodás lehetőségét.
Persze az nyilvánvaló, hogy a nagyüzemi gépesített termelés nem erről szól, de a szemlélet követése nem kellene, hogy tilos legyen. A kukorica kombájnnal történő betakarításakor a szem ment a gyűjtő kocsiba, minden más maradt a földön és többnyire meggyújtották, hogy ne akadályozza a soron következő munkafolyamat végzését.
A nagyüzemi gyümölcstermelés melléktermékeként az évenkénti metszésekből nagytömegű nyesedék keletkezett, aminek értékadó hasznosítása fel sem merült, csak a megsemmisítését végezték el, úgy hogy a tábla szélére gyűjtött gallytömeget meglocsolták gázolajjal, esetenként rádobták az elkopott gumiköpenyeket is és elégették. Szerencsés esetben, ha kedvező volt a széljárás, csak néhány tucat élő fa pusztult el.
A hetvenes évtized második felében fellépett energiaválság váratlanul és felkészületlenül érte a nemzetgazdaságot, ezen belül a mezőgazdaságot is. A kapkodó felismerés után nagyszámú központi elhatározás született, kutatási igény fogalmazódott meg arra vonatkozóan, hogyan lehetne a mezőgazdaságban minden évben keletkező mellékterméket és hulladékot energia-visszanyerésre, rekuperációra felhasználni. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy még a tényleges mennyiség sem volt ismert, és a hasznosításhoz szükséges eszközök sem álltak rendelkezésre. A japán csodamódszer is legfeljebb a fantázia bővítésére volt alkalmas, a központi leíratok meg még arra sem.
Itt tartott a világ, amikor én búcsúztam a megyétől és megkezdtem az egyetemi létemet, aminek, az oktatás mellett, kötelező részét képezte gyakorlatias és szisztematikus kutatási tevékenység folytatása is. Erről a következő bejegyzésben tájékoztatom a tisztelt olvasót és mesélem el, hogy még engem is meglepett, így utólag felidézve, hogy gyakorlatilag azóta sem történt igazi áttörés ezen a területen, és a sokat emlegetett megújuló energia felhasználása csak újulgat, de még alig hasznosulgat.