Többször elmondtam már, hogy a rendszerváltás politikai/gazdasági következményeit realista emberként tudomásul vettem, de az életem addigi szakaszában általam is épített és az adott körülmények között sikeresen működő élelmiszergazdasági és felsőoktatási rendszerek kikerülhetetlen szétverésében nem kívántam részt venni. E helyett, az új körülményeknek megfelelő megoldások alakításában, az önálló vállalkozásba kezdő emberek felkészítésében kerestem és vállaltam feladatokat.
A Duna-Tisza közére jellemzően ebben az időben is, szép számban formálódtak jól működő, árutermelő „paraszti” gazdaságok. Gazdaságtörténeti kutatásaim során megismertem ezek évszázadokon át sikeresen vívott harcát a természettel, az állammal, a bankokkal, az adóval, meg esetenként a határt járó, a mások javain élősködő bitangokkal. Ezeket az embereket, mint a „naturális tőkefelhalmozás” hőseit tiszteltem és örökítettem meg a kandidátusi értekezésemben is.
A sors, a kilencvenes évek elején összehozott Szabó János urammal, aki nulláról indulva, épített fel egy modern farmgazdaságot, végigkövethettem, sőt részese is lehettem annak a folyamatnak, amíg a kezdetben egy se’ ajtaja, se’ ablaka tanyából és mellette egy roggyant szerfás istállóból álló „gazdaságból”, egy gépesített, takarmányozásban önellátó tejgazdaság lett. Számomra Szabó úr története a gyakorlatban mutatta a kutatásaim során elméletben feltárt folyamatok realitását. Így sokkal érdekesebb és izgalmasabb volt. Családja több generációra visszamenően kis-és középbirtokos gazda volt, 1989-ig szakszövetkezeti tagként, kis birtokán gazdálkodott, de leginkább fuvarozással foglalkozott, öreg Zsigulijával Budapestre szállította a tagtársak által termelt tojást, gyümölcsöt, zöldséget. A kárpótlási eljárás keretében jelentős földterületeket szerzett, és megkezdte egy szarvasmarha tenyésztelep kialakítását. A svájci programban dolgoztam Szabó úrnak, beruházási, fejlesztési, fedezetbiztosítási üzletviteli tanácsadóként. Pályázatokat adtunk be állami támogatások elnyerésére, hitelek biztosítására.
A közelmúltban, amikor a svájciak dolgairól írtam, felmerült bennem a gondolat, meg kellene látogatni Szabó Jánost, nem találkoztunk már jó néhány éve, megkérdezni, hogy szolgál az egészsége, hol tart ma a gazdasága.
Összejöttünk és közösen idéztük fel a kezdeteket és a fejlődés szakaszait, néztünk régi képeket, majd jártuk be a gazdaságot. Az első képen az épülő istálló előtt, Szabó úr a négy fiából kettővel látható. Balról Péter, aki állattenyésztési technikus, jobbról Róbert, aki mezőgazdasági gépész, de sajnos ő már nincs, egy tragikus balesetben elhunyt.
A legidősebb fiú János, aki a Keszthelyi Egyetem hallgatója volt, nem volt otthon, a legkisebb Miki meg még nem volt érdekelt az építkezésben, a kép szerint éppen a kutyákat egrecíroztatta.
A szép napsütéses, fényképezésre ingerlő délelőttön, nagy élmény volt bejárni a majorságot, a 150 hektáros, szakszerűen megművelt területet, amelyen a száz fejőstehén és szaporulata, a falkányi juh és a négy tenyészló részére saját maguk termesztik a takarmányt, amit a minőség megtartása érdekében, valósággal csomagolva tárolnak. Még képeken is lenyűgöző látvány a több mint háromezer darab, zöldlucernát és silót tartalmazó fehér bála, a kilencszáz darab száraz réti széna és lucerna, nem csomagolt, de tető alatt tartott bála és az ezerkétszáz almozásra szolgáló szalma bála.
A gazdaságban minden munkafolyamat gépesített, takarmánykeverő üzem, traktorok, ekék, kombájnok, célgépek szolgálják a termelést. Képen egyet mutatok be közülük, egy traktort, aminek az orrán egy őz trófeája látszik és feladata a piros színű hipermodern takarmányadagoló kiszolgálása, a bálák mozgatása. Szabó úr megjegyezte, hogy ez a gép, néhány évvel ezelőtt, a parlament elé vonuló traktorok egyikeként, politikát is csinált.
A teheneket a tizenkét állásos fejőházban géppel fejik és a napi kétezer liter extra minőségű tejet, elszállításig, egy hatalmas hűtőtartályban tárolják. Az állatokat nézve megjegyeztem, hogy milyen szépek és tiszták, mire Szabó úr kifakadt, hogy ez náluk természetes, de bosszankodik, amikor a tévében olyan teheneket mutatnak, amelyekről lóg a trágya.
A jelentős értéket képviselő állatállomány és géppark őrzését a „kószálóktól”, saját "kétfokozatú őrző-védő szolgálat" végzi. Első fokozat a képen is látható figyelmeztető tábla és a kutyák, ha ez kevés, a második fokozatban a lézerkapu – merthogy ilyen is van – beriaszt, a gazda meg fogja a puskáját, kimegy, és rendezi a problémát.
A teljes egészében gépesített gazdaságban Szabó úr és két fia, az első képen is látható Péter és az akkor még a másik képen kutyákkal játszó Miklós végzik a munkák dandárját. Péterről tudtam képet csinálni, éppen a tréfásan „nyakkendős bikának” nevezett inszeminátorral egy tehén termékenyítését végzik, Miklósról nem készült kép, mert éppen a nehézpótkocsi vizsgát rakta le azon a napon.
A kilencvenes évek elején, nagyon pesti gyökerű szalonpolitikusok a vidék felvirágoztatására ajánlgatták a néhány hektáros, hónaljmeleg családi gazdaságokat, amiből szerintem éhenhalni lehetett, de megélni nem igen. Az igazi családi gazdaságot én ilyennek tudom elképzelni, a baj csak ott van, hogy ebből nagyon kevés alakult ki és még kevesebb működik eredményesen. Szabó János uraméknak sikerült.
