A legutóbbi bejegyzésben, a hozzám legközelebb álló közéleti tevékenységemről, a Cegléd Barátainak Köre társasághoz való kötődésemről számoltam be, de persze voltak egyéb közszerepléseim is.
A legrégebbi jegyzett „civil” kapcsolatom a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal (TIT) van, amit még képileg is dokumentálni tudok. A TIT megyei elnökség tagjai úgy gondolták, hogy valahogyan el kellene ismerni azon tagtársak közösségi munkáját, akik legalább negyven éve aktívan vesznek részt a társulat életében. A negyven év meghatározása úgy alakult ki, hogy egyrészt kötöttük a mai véradó állomás helyén álló roggyant, vizes, kicsit penészes polgárházból, a jelenlegi nagyszerű székházba költözéshez, másrészt ahhoz, hogy olyanoknak szeretnénk megköszönni a munkát, akik még nem a Béke fasor végén, hanem itt vannak közöttünk. És itt a képes bizonyíték, az országos oklevél és a megyei plakett arról, hogy én negyvenhat éve vagyok tagja, a ma már 173 éves szervezetnek.
Az én negyvenhat évem, kicsiben is keresztmetszetét mutatja a TIT 1841-ben kezdődött létének, a minden politikai változást meg- és túlélő, tudományos ismereteket terjesztő, a népet tanítani akaró szándékának. Ezerkilencszázhatvannyolctól a nyolcvanas évek végéig, éltünk a kicsit lazább szorítású diktatúra biztosította lehetőségekkel, mozgásteret biztosítva az értelmiség „másként gondolkodó” tagjainak is. A rendszerváltást, a magyar értelmiség majd kétszázados gyakorlatát követve, kicsit hektikusan, egymást harapdálva éltük meg, majd néhány év után ott folytattuk, ahol a helyünk volt, ismereteket terjesztve. Óvodapedagógiai Nyári Egyetem, Ökomenikus Szabadegyetem évtizedeken át tartó szervezése, a környezetvédelem, a drogellenesség, az informatikai robbanás kérdései, a középiskolások matematikai versenyeinek szervezése, százak nyelvi képzése, a kezdő vállalkozók felkészítése és még sok más minden tartozott/tartozik tevékenységi körünkbe.
Több mint tíz éven keresztül az elnöki tisztséget is betöltöttem, és kiváló munkatársakkal az egész megyét átfogó eredményeket értünk el. Kapitális elnöki élményem volt a kecskeméti planetárium felavatása. Avató beszédemben, kifejeztem örömmemet, hogy átadhatom az ország harmadik planetáriumát (ma sincs több), amely – amint azt némi iróniával a megnyitó beszédemben megjegyeztem - éppen akkor lett nagykorú, amikor megszületett, tekintve, hogy berendezései tizennyolc éven át ládákban hevertek a városháza pincéjében. Öröm számomra, hogy az ott dolgozó kollégák, ma is magas szinten folytatják az ismeretterjesztést. Az avatásról tudok képet is mutatni.
Van még egy (másik) planetáriumhoz kapcsolódó élményem. Az 1986-os Csernobili katasztrófa után, a TIT Népligeti planetáriumába hívtak össze bennünket, ott kaptuk meg a „pontos, tényszerű” eligazítást arra vonatkozóan, hogyan „ismeretterjesszük” a történteket. Az ugyan zavaró volt egy kicsit, hogy a planetárium műégboltja alatt elhangzott magyarázatok nem egészen, (leginkább egyáltalán nem) estek egybe a folyosón, ugyanazoktól a szakértőktől kapott információkkal. Ezen sem lepődtünk meg igazán, mert más ügyekben is előfordult akkoriban, hogy a hivatalos magyarázat és a valóság nagyon nem hasonlított egymásra.
Elnökségem idején „találtuk ki”, az általunk kihelyezett elnökségi ülésnek nevezett külföldi utazásokat. Szinte mindig az áprilisi előszezonban utaztunk, lehetőleg olcsón, hiszen értelmiségi népségről volt szó, Kucsora Jóskának, az IBUSZ megyei főnökének, vezetőségünk jeles tagjának szervezésével. Első nyugati utunk Burgenlandba vezetett és fél napig tartott. Kismartonban meglátogattuk Haydn mester sírját is, bár ehhez össze kellett szedni az utolsó groschenünket is. Ez is jó volt, de később azért voltak sokkal jobbak is. Firenzében „meglátogattuk” a Medici kápolnában és Rómában a San Pietro in Vincoli templomban, a TIT székházban található Michelangelo szobormásolatok eredetijeit, nagy élmény volt. De a firenzei dómban kiállított öregkori Pieta másolat (az eredetit múzeumban őrzik) sokkal gyengébb, mint a mienk.
A római Szent Péter Bazilikában az ifjúkori Pieta golyóálló üveg alatt, csak messziről, látható, a mienket meg is lehet simogatni. A Marseille-ig tartó utunkon meglátogattuk Monte Christo If szigeti várbörtönét, ahova akkor éppen nem engedték be a látogatókat, így nem irodalmi, hanem a kishajón átcsapó és minket bőrig áztató hullám több napig tartó élményét – mindenünk viszketett a sós víztől – hoztuk magunkkal.
Szervezetünk fontosságát bizonyítja, hogy megkülönböztetetten élveztük a hatalom figyelmét is. Előfordult, hogy az elnökségi ülést befejeztük úgy dél körül és már egy óra múlva csengett a telefonom, a megyei pártbizottság ideológiai titkára volt és „barátilag” érdeklődött, hogyan is értettük azt a Csoóri Sándor ismert költővel kapcsolatos megállapításunkat. Válaszoltam neki, de azt máig sem tudom, hogy kitől-mitől volt ilyen gyorsan tájékozott.
Gyorsan változó korunkban nem könnyű megfelelni a tőlünk elvárt igényeknek, de azért gyakran sikerül. Legutóbb a Tudomány Ünnepe rendezvényünkre telt meg úgy az emeleti előadó terem fiatalokkal és érettebb korú érdeklődőkkel, hogy nekünk, későn érkezőknek csak a fal mellett jutott hely.
Van még a „múltamban” olyan szervezet, társaság, amiről szeretnék szólni, és meg is teszem, de csak jövőre. A következő két csütörtökön inkább a karácsonnyal és a szilveszterrel kapcsolatos dolgaimról mesélek.
