Mostanában sok szó esik a párkapcsolati lét „modernizálódásáról”, a szingli és a mingli formájú együtt nem élésről, vagy éppen együttélésről, és lassan már szabályos irodalma alakul ki ezen fogalmak magyarázatának. A „szakcikkekben” pro és kontra vélemények ütköznek, érvek ellenérvek csapnak össze, a bőséges választékból mindenki kiválaszthatja a neki tetsző megállapítást.
Ma már nekem is van tapasztalaton alapuló véleményem ezekről a dolgokról és azt el is mondom. Az igazán jól működő hagyományos párkapcsolatban leélt negyvennégy évem alatt, még csak az érdeklődésemet se keltette volna fel az ügy. Ha valaki akkoriban megkérdezte volna, hogy mi a véleményem a szingliségről, a mingliségről, biztosan azt feleltem volna, hogy nekem ezekről nincs véleményem, én csak a mi kapcsolatunkat ismerem és fogadom el jónak, ami a holtomiglan-holtáiglan fogadalmán alapul. A sors közbeszólt és egyedül maradtam, de nem lettem szingli. Szerintem az ember nem arra van teremtve, hogy egyedül éljen. Nálam a párkapcsolat mingli formája alakult ki és működik, nyilván az a formája, ami a szakcikkek fogalmazása szerint az érett korra jellemző.
A hetvenéves születésnapomat Icával ültük és nagyon rendjén találtuk, hogy nem „bútoroztunk” össze, de nem azért, mert féltettük önállóságunkat, nem azért mert volt önálló lakásunk, meg ilyesmi, hanem azért, mert neki is voltak gyerekei és négy unokája, meg nekem is voltak gyerekeim és négy unokám, akikkel kiegyensúlyozott „nagymamai”, „nagypapai” életet éltünk. Együtt pedig a magányosság ártalmas gyakorlatát zártuk ki életünkből. A hetvenéves szülinapi parti képein együtt...
... és a családdal.
A mingli életforma előnyének tartják, hogy az önálló családi kapcsolatok ápolása mellett, a találkozásokon mindkét fél igyekszik a legjobb formáját hozni. Ezt vallottuk és gyakoroltuk mi is. Egymás élettapasztalatát tiszteletben tartva, még új ismeretek szerzésére is lehetőség nyílott. Iluska mellett, könyvtáros férjként, az irodalom „beltagja” lehettem, Ica társaként pedig a festészet, a számomra „belülről” ismeretlen kecskeméti művésztelep világába kaptam betekintést. Megismertem többek között a szűk baráti köréhez tartozó Sédai Éva és Vincze László festőművészeket, láttam őket alkotás közben. Ica segítette őket a hozzájuk nem igazán közelálló gazdasági ügyekben való eligazodásban is. Egyszer összejött egy osztrák házaspárral, akik a grazi opera részére akarták megfestetni egy énekes képét. Eredetileg csak egy képről volt szó, de megfestette mindkét barátjával, és a tényleg nagyon jó két festményből az osztrákok nem tudtak választani, megvették mind a kettőt.
Általában is erős érzéke volt a formák iránt, ami néha azért okozott némi gubancot is. Egy távoli rokona meghívott bennünket a lánya esküvőjére, aki egy „kőgazdag” olasz üzletemberrel házasodott össze, fényes körülmények közepette. Az esküvő a bazilikában volt, a lakodalom pedig az egyik nagyon előkelő szállodában. Ica úgy vélte, hogy „meg kell adni a módját”, azért velem is elővetette a szmokingot, fel is próbáltatta, merthogy az a buta nadrág derékban összement egy kicsit, de azért összeállt a kép.
Meg is jelentünk, leültettek bennünket a szépen terített, a távolabbi rokonok kerek asztala mellé. Majd bevonult a kőgazdagék családja, pólóban, nyári ingben, meg más hasonló szerelésben. Róluk nincsen kép, mi is csak egy később kapott, meglehetősen gyenge felvételen látszunk, ami azért mutatja, hogy milyen érzések munkáltak bennünk.
Néhány év együttlét után sajnos Ica is elment, megint egyedül maradtam, de az élet nem állt meg.
Az egyedüllétet, mint tőlem idegen létformát, továbbra sem kívántam. Régi kedves ismerősömmel, Klárival, aki hozzám hasonlóan, elvesztette párját, gyerekeivel és öt unokájával él, szeretetben, úgy gondoltuk, hogy együtt, egymást vállalva, megyünk tovább. A gyerekeim által szervezett nyolcvanéves születésnapi „ünnepélyemen”, már öt éves mingli kapcsolattal a hátunk mögött, együtt fogadtuk a köszöntéseket.
Nem egy városban élünk, de kapcsolatunk rendszerességét biztosítják a minden esti hosszú telefonbeszélgetések, a heti személyes találkozások, és a tőserdei nyaraló „karbantartása”, látogatása. Az igazi ünnepi elfoglaltságunk, a mindkettőnk kedvenc hobbijának, az utazásnak a gyakorlása. Évente legalább két itthoni kirándulást és egy külföldi utat szervezünk. Nagyszerű szórakozás az út kiválasztása, megtervezése, végrehajtása, rengeteg fényképpel dokumentálása és időnkénti visszanézése. Egyet ízelítőnek bemutatok közülük, azt ami a Nagyharsányi Szoborparkban készült.
A külföldi utazásokat már nem mi szervezzük, mindkettőnknél elmúlt az ifjú kori, napi legalább kétszeri eltévedéssel fűszerezett, sátras kalandtúrák iránti vágyakozás. Kiválasztjuk az utat, a Zseppelin Iroda megszervezi, kiváló, kétsofőrös autóbusszal utazunk, ahol az egyik sofőr vezet, a másik hozza a hideg sört. Az idegenvezető bemutatja a látnivalókat, este átadja a szobakulcsot és megmondja, hogy hova menjünk vacsorázni. Ebből is mutatok egy képet, ami az olasz utunkon készült.
Klárival közös utazásaink gazdag élményeiről a következő bejegyzésekben még mesélek, de most csak az általunk gyakorolt mingli életforma bemutatásához idéztem fel néhány vonatkozását.
A saját tapasztalataimra alapozva, a korosztályom képviselőinek az tudom ajánlani, ha lehetőségeik megengedik, vállalják a mingli életformát, mert attól, hogy elmúltak az évek, még nem kell begubózni és nem kell az ifjabb generáció képviselőinek kaján megjegyzéseivel törődni. Ők is megöregszenek - ha megélik.