HTML

Egy 8 danos nyugger ...

A gyerekeim és az unokáim az mondják, hogy minden történetemet hallották már sokszor. Nincs más hátra, új hallgatóságot (pontosabban olvasókat) kell keresnem így 80 fölött. :-) Dr. Király László

Friss topikok

  • Dr. Király László: A FACEBOOK A MAI NAPRA EZT A BLOGBEJEGYZÉSEMET IDÉZTE FEL, AMI BIZONYÍTHATJA, HOGY FIATALNAK LENNI... (2016.10.31. 09:21) Jegyeskedés
  • Dimmerkobold: Nem volt rossz. Pár forró intim részletre kíváncsi lettem volna a szerelemmel kapcsolatban! :)) (2016.10.17. 19:45) Megérkezés Kecskemétre
  • dr Király László: - (2016.08.28. 21:36) Kutatási célok, vagy csak álmok
  • Zsumami: Kedves Király László! Hát ilyen az én formám, kések és lekések... ezúttal az új bejegyzésekről, ha... (2016.05.01. 12:10) Megint Május 1.
  • Major Zsuzsa: Kedves Király László, ha Ön Dávod pustán volt katona, akkor bizonyára járt Böhönyén, a vasútállom... (2015.08.05. 12:06) Szép élet a katona élet - főleg, ha rövid!

A rendszerváltás elejéről mesélve emlegettem unokáimat is, akik akkoriban még csak nagy ígéreteket hordozó kedves apróságok voltak - mára meg már nagyobbrészt a harminc évesek táborát gazdagítva viszik tovább a „végtelen történetet”. Na, nem a Michael Ende könyvében leírtak szerintit, hanem igazából. Ha valaki, ne adj’ isten, az elmondottakat olvasva azt gondolja, vagy éppen ki is mondja, hogy dicsekszik az öreg, annak lehet, igaza lesz, de szerintem, aki négy ilyen unokával nem ezt teszi, az finoman szólva, nem mond igazat, de leginkább is hazudik. 

150129_unoka02.jpgEgyformán kedvesek nekem, de az elmondásban valahogyan mégis „rangsorolni’ kell őket és ezt az életkoruk alapján teszem, kivéve ezt az első képet, ami alapul szolgálhat annak a mondásnak, hogy „miből lesz a cserebogár” – hát ezekből.            

150129_unoka01.jpgPeti a legidősebb, aki a Zrínyi általános nyolc éve után az ÁFÉOSZ Szakközépiskolában folytatta tanulmányait, de szerencséjére még akkor, amikor az iskola lehetővé tette azt a szenzációs gyakorlatot, hogy azok a tanulók, akik vállalták, egy előkészítő évvel kezdhették a tanulmányaikat, ami alatt megtanultak angolul, és megerősítették matematikai ismereteiket is. A tanév végén az angliai Hastings-ben töltöttek néhány hónapot, ahol családoknál laktak, de nem magyarok együtt. Peti például egy portugál fiúval és egy japán leánnyal. Délelőtt iskolában gyakorolták a nyelvet, „otthon” pedig együtt töltötték az időt a házigazda anyával, apával és a hozzájuk hasonló korú gyermekeikkel. Ezzel a megoldással elérték, hogy a „normál” négy évet már középfokú angol nyelvvizsga birtokában kezdték.  Peti később letette a felsőfokú vizsgát is, és ami ennél is sokkal többet ér, beszéli is a nyelvet.

A szakközépiskolai érettségi birtokában, egyetlen  előkészítő különóra nélkül, a Szegedi Tudományegyetem Jogi Karára felvételizett, a bejutási szintnél öttel több pont ért el és egyetlen félév csúszás nélkül abszolválta az egyetemet. Azóta már lerakta a jogi tanulmányok minőségi befejezetését bizonyító szakvizsgákat is. Megy tovább a történet, megjelent Edit, együtt jártak, eljegyezkedtek, összeházasodtak ...

150129_unoka11.jpg... megszületett Dávid, és doktor úr ma már az apa szerepet gyakorolja. 

150129_unoka12.jpgÉs még csak az elején tartanak.

150129_unoka21.jpgPetra, korban a második, aki a Zrínyi nyolc általános éve után két évet a Bolyai Gimnáziumba járt, bekerült Adamik Feri bácsi ifjúsági kosárcsapatába, eljutott a kadet válogatottságig, majd a soproni NB I-es női kosárlabda csapat profi játékosaként fejezte be  gimnáziumi tanulmányait. Az érettségi után a szegedi csapathoz igazolt és a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula karának sport tagozatán tanult. Sérülései miatt be kellett fejeznie a profi sportot, ezért egészségfejlesztő-életmód szakos tanári szakon folytatta tanulmányait és szerzett diplomát. 

Nyári munkában Cipruson dolgozott, mint szállodai operátor, ahol megismerkedett egy walesi fiúval, aki egy másik szállodában végzett hasonló munkát. Ezek után Angliában, Redingben kezdett dolgozni, majd a „walesi kapcsolat” komolyra fordult, itthon is bemutatta Rodrit, majd az óceán partján, Peti és Edit asszisztenciája mellett összeházasodtak.

150129_unoka22.jpgPetra egy redingi középiskolában kezdett tanítani, egy évig, mint T.A (tanárasszisztens), majd az iskola anyagi segítségével lerakta az idegen diploma elfogadásához kötelező különbözeti vizsgákat, és jelenleg mint tanár dolgozik. Itthonról neki „csak” középfokú angol nyelvvizsgáról van papírja, de - úgy  gondolom - azért tudhatja kicsit jobban is a nyelvet, ha középiskolai tanárnak megfelel.

Fiatal házasként vásároltak, egy parkerdő szélen álló sorházban lakást, számunkra elképzelhetetlenül egyszerű és kedvező feltételekkel, felújították, és a bankhitelből annyit törlesztenek havonta, mint amennyit azelőtt fizettek az albérletért.

Van munkájuk, van lakásuk, jöhet a gyerek. Jön is. 

150129_unoka23.jpg150129_unoka42.jpgKorban következő unoka Andris, aki csak néhány hónappal maradt le Petra mögött a világrajövetelben. Általános iskolát unokatestvérei példája alapján választott (ő is a  Zrinyibe járt), innentől viszont az apai hagyományt követte. A Katona József Gimnáziumban érettségizett, majd a Közgáz Egyetemen tanult tovább, amely az apja idejében még Marx Károly nevét viselte,  de ő már Corvinusként látogatta. Oszlopos tagja volt a Rajk László Szakkollégiumnak is (amelynek viszont nem változott a neve …). Itt azonban már jöttek a változások: nem elméleti szakirányt választott, hanem marketing specialista lett . Szakterülete az internet, munkanyelve az angol. A névjegykártyája szerint jelenleg a Telenor mobil applikációs menedzsere, bármit is jelentsen ez.

Az egyetemen talált rá a párjára, Zsófira, akivel már évek óta élnek együtt – két éve saját, igényesen kialakított lakásukban. Úgy tudom, hosszú távra terveznek együtt.

150129_unoka41.jpgÍgéretes szakmai előrehaladásán, és harmonikusnak induló családi viszonyain túl nagyon büszke vagyok arra is, hogy fiatal kora ellenére komoly borszakértővé nőtte ki magát. Annak idején tudatosan ültettem le apját, és barátait a konyhában, és kínáltam meg őket a megyei borversenyekből visszamaradt, díjnyertes italokkal, mert azt akartam, hogy a minőséget preferálják a mennyiséggel szemben. Az apjánál ez be is jött, és nagy öröm látni, hogy még az unokára is hatással van ez a nevelés.

Kata a legfiatalabb. Ő a Kodály iskolában járta az általános hat évet, de a Katonában érettségizett. Már ekkor is látszott, hogy „mindenevő”. Eleinte zongorázott, aztán áttért a gordonkára, és gitározni is elkezdett tanulni. Egy időben röplabdázott, 16 és 18 éves kora között pedig a farmeros-bakancsos-kockásinges „alternatív” világ ejtette rabul.

Felsőfokú tanulmányait ő is Szegeden kezdte, biológusnak tanult, majd a master fokozatot Gödöllőn szerezte meg, biotechnológiára szakosodva. Az utolsó félévet Belgiumban, a Leoven-i Egyetemen töltötte, így hát ő is magas szinten beszéli az angol nyelvet.

150129_unoka31.jpgMindig kutatói ambíciói voltak. Egyetemistaként sikeresen szerepelt a Tudományos Diákköri Konferencián, és rögtön a végzés után PhD hallgató lett, s egyben az MTA Növénytani Intézetében kezdett dolgozni. Bevallom, ez tetszett nekem, a növénytan is (hisz közel áll az agráriumhoz), meg a kutatás is (lévén magam is kutató). Kata azonban nem érezte jól magát itt, és átpártolt a gyógyszeriparba. Most már két éve a Richter egyik kutatócsoportjának tagja. Elégedett, és nyilván vele is elégedettek, ha ennyi idő után már egy kisebb projekt irányítását is rábízták.

Ő is megtalálta a párját, egy szimpatikus, éppen szakvizsgázó jogász fiú személyében. Úgy tűnik, ez a kapcsolat is komoly, hisz évek óta tart.

150129_unoka32.jpgMerem remélni, hogy  a fentieket olvasva, nagyapai büszkélkedésem nem minősül megalapozatlan dicsekvésnek és az ő véleményüket is be tudom mutatni ezen a névnapi ajándékukon.  

150127_unoka0.jpg

2 komment

150122_katedra0.jpgA kilencvenes évek második felében két gyakorló, jelentős tapasztalatokkal rendelkező tanár, dr. Tubak István és felesége Tütő Ágnes, úgy döntött, hogy megvalósítják régi álmukat, létrehoznak egy új, a huszonegyedik század szellemét tükröző iskolát.  Meg is tették, és az évszázadokkal mérhető múlttal rendelkező kecskeméti iskolák mellett, 1998 szeptemberében megkezdte működését a Katedra Gimnázium, Informatikai és Művészeti Szakközépiskola és Kollégium.  A magam részéről roppant vonzónak találtam, hogy a Tubak házaspár nem valamilyen közvetlen anyagi hasznot hajtó tevékenység megvalósítása céljából kötötte le szellemi és fizikai erejét, vállalt elképesztő méretű anyagi terheket, hanem  az ifjú generáció jövőre való felkészítését vállalta.

Megtiszteltetésnek tartottam, hogy felkértek az iskolát fenntartó alapítvány vezetésére.  Az iskola működésének első nyolc évében, amíg többszöri székhelyváltozás után kialakult a jelenlegi, egyre ismertebbé váló Katedra arculat, elláttam az elnöki tisztséget, majd átadtam az utánam következő generáció képviselőjének, dr. Tóth Istvánnak, aki jelentős hazai és nemzetközi vállalkozói tapasztalatok birtokában, jobban tudja kormányozni a simának éppen nem mondható alapítványi gyakorlatot.

150122_katedra1.jpgAz iskola életéből, az elnökség átadásával sem léptem ki, sőt. A fenntartó alapítványt képviselve veszek részt ma is a hazai és nemzetközi rendezvényeken, pályázatokban, kiállításokon, a városi kapcsolatokban, a nyilvános diák rendezvényeken, évnyitókon, ballagásokon és egyáltalán az iskola életében

A másfél évtizeddel ezelőtt megfogalmazott célokat (miszerint: „a törvényileg előírt középiskolai tananyag tanítása mellett középfokú alkalmazott-grafikusi, illetve informatikai képzést ad, mely felkészíti és alkalmassá teszi a tanulókat az önálló piacgazdasági tevékenységre, ugyanakkor a továbbtanuláshoz szükséges szakmai alapokat is biztosítja” ) az  iskola vezetése és tanári kara maradéktalanul megvalósítja. Ezen túlmenően a diákokat megismertetik a közéleti sikerek eléréséhez szükséges ismeretekkel is. Az iskola eredményeiről szívesen beszámolnék részletesen is, de ez olyan terjedelmet igényelne, ami sokszorosan szétfeszítené az egy bejegyzéshez tartozó keretet. Azt viszont javasolni tudom, hogy a nyájas olvasó térjen be az iskola dolgait ismertető honlapra, vagy írja be Facebook keresőbe: "Katedra-iskola". Garantálom, hogy nagy élményt jelenthet ennek a fiatal, de nagyon sikeres iskola életébe való betekintés.

150122_katedra2.jpgPéldának a sok-sok sikerből csak egyet emelnék ki, bemutatva a nemzetközi kultúráért kapott nívódíj oklevelét, meg a tanulók örvendező kiállását.

150122_katedra3.jpgAz iskolában évente ismétlődő élményeimből szívesen idézek fel néhányat. Ezek egyike a tanévnyitó ünnepség, ahol a baloldalon áll egy csoport riadt, sem egymást, sem az iskolát nem ismerő gyerek, akik így kezdik a katedrás életet. Majd négy év alatt, a tanárok és a diákok közös „erőfeszítésével” végbe megy a csoda, a felnőtté válás, és a riadt csemetékből remek ifjú hölgyek és urak lesznek – nem kis részben épp ennek az iskolának köszönhetően.

Az iskolát kezdő gyerekek közül sokan  vettek/vesznek részt az Katedra-iskola által az általános iskolások részére kiírt  Képregény pályázaton, amelynek az eredményhirdetésén én szoktam átadni a díjakat. Nagy élmény örömet szerezni az alkotás élményétől csillogó szemű, ügyes kezű, kisdiákoknak. A következő kép ilyen mozzanatot mutat - egyet a sokból. 

150122_katedra4.jpg

A végzős diákok fontos és ünnepi eseménye a szalagavató, amikor megtörténik az iskolától való búcsúzás első lépése, ahol saját készítésű filmen mutatják be ügyességüket, a hagyományos csoporttánccal meg szépségüket. Itt még nem a felelősségről, a számot adásról, hanem a szülőkkel, tanárokkal, barátokkal való közös örömről szól a történet.

150122_katedra7.jpgA szalagtűzés és a műsor után a tanulók, a tanárok és a vendégek közös vacsorán vesznek részt, ahol korábban mindenki az iskola vendége volt, amiből ma már csak a közös elköltés maradt. Kedves feladatom, hogy a  kialakult gyakorlat szerint én mondok pohárköszöntőt az itt még egységesen ünneplő szereplőkre és kívánom, hogy a  kezdődő igazi megmérettetés idején „az erő legyen veletek”. 

150122_katedra6.jpg150122_katedra9.jpgA tanévek legnagyobb eseménye, a négy évvel korábbi kisdiákokból kinőtt  ifjak  iskolától való búcsúzása és a tanultakról történő számot adása, a ballagás, majd az érettségi vizsgák. A ballagási ünnep végén, vállamon a tarisznyával, az alapítvány képviseletében én „bocsájtom el’ a tanulókat az iskolából, és kívánom – immár másodszor – az elkövetkezendőkhöz: „az erő legyen veletek”. A 2002-es első ballagástól kapott tarisznyák, dolgozó szobám féltve őrzött tárgyai, azokat meg is mutatom, hogy jeles helyet foglalnak el más „emlékeim” között. 

150122_katedra8.jpgMindig meggyőződésem volt, hogy az érettségi vizsgákra való felkészítést tanáraink lelkiismeretesen és alaposan végzik, azok színvonala megfelel a bevezetőmben idézett célkitűzéseknek. Voltak/vannak persze, elsősorban irigységből fakadó, akár lekezelőnek is minősíthető vélemények, az új alapítású iskolák oktatási színvonaláról. Ezen a téren zene volt fülemnek egy néhány évvel ezelőtti érettségi történet. Mindig nagy találgatás kezdődik, amikor kiderül az elnök személye, igyekszünk kideríteni, hogy mire számíthatunk tőle. Az adott évben kijelölt elnök a kollégák körében némi riadalmat keltett, mert személyéről olyan hírek terjengtek, hogy sarkos, magas követelményszintű és nem elnéző tulajdonságokkal bír. Lement az érettségi, a záró értekezleten ez a „vadember” elmondta, hogy mi voltunk az első alapítványi iskola ahova elnöknek jelölték és nem tagadja, hogy voltak előítéletei a várható színvonallal kapcsolatban. A nálunk tapasztaltak, a tanulók felkészültsége, a vizsgák szervezettsége alapján megváltozott a véleménye, mindkettőt magas szintűnek minősítette és gratulált a tanároknak és az iskolának.

Remélem, hogy az alapítványi iskolák eredményeit a „felsőbbség” is elismeri, és további fennmaradásukhoz biztosítja a feltételeket.

Szólj hozzá!

Az előző bejegyzéseimben a  több évtizedes, valamint a  rendszerváltás után formálódó, politika mentes  civil szervezetekhez – CBK, TIT, Polgári  Kaszinó, Hozam Klub – való  kötődéseimről meséltem, de az egyetlen politikai célokat is maga elé tűző civil szervezetről, amelyhez közöm volt – Szövetség az Európai Kecskemétért (SZEK) – eddig nem szóltam. Most megteszem és megosztom a „civilek” politikában való részvételi lehetőségeiről szerzett tapasztalataimat is.  

150115_szek_kiraly.jpgA kilencvenes évek második felében, az átalakulás kezdeti nehézségeit saját területükön sikeresen leküzdő, a gazdasági életben egyre jelentősebb súlyt elfoglaló polgárok, vállalkozók egy csoportja úgy gondolta, hogy a város dolgai mehetnének jobban is, ha az önkormányzati testületben döntési jogokkal bíró küldöttek nem pártjuk központilag regulázott elveit, hanem a városban élők érdekeit szabad polgárokként képviselnék. Céljaik megvalósítására megalapították a Szövetség az Európai Kecskemétért elnevezésű szervezetet. A választott név világosan kifejezte, hogy tevékenységének fő iránya a város európai elkötelezettségének formálása, erősítése. Ezeket a gondolatokat fontosnak tartottam, közel álltak hozzám, és bár aktív politikai szerepvállalási elképzeléseim nem voltak, a szervezet életébe már a kezdetektől bekapcsolódtam, tanácsadói minőségben. Valahogy úgy, ahogy azt a huszadik század első felében a szociáldemokrata szervezetekben egyes értelmiségiek tették, akiket „tanítónak” neveztek. Részt vettem a céljainkat megfogalmazó KIÁLTVÁNY (proklamáció) szövegezésében is, és most amikor annyi év után elolvastam, ma is aktuálisnak tartom. Sőt az alapelveket rögzítő oldalát be is mutatom.

150115_szek_kialtvany.jpgA pártsemleges SZEK működése ígéretes volt, rendezvényeinken jelentős tömegek vettek részt, az emberek jól érezték magukat, hirdetett céljainkat elfogadták, úgy tűnt, hogy egyet is értenek vele. Ezt tükrözi a választási „nagygyűlésünket” mutató alábbi két kép, a színpadon tettük a dolgunkat, hirdettük az „igét”, szemben pedig a láthatóan nagyszámú közönség hallgatta a programokat és élvezte az előadást.

150115_szinpad_elolrol.jpg150115_szinpad_hatulrol.jpgValamennyi választási körzetben a helyiek által ismert személyekből, sikerült képviselő és polgármester jelöltet állítanunk, akik felkészítését én végeztem, személyiségfejlesztő és kommunikációs tréninget tartottam számukra. Örömömre szolgált, hogy nagyon jól fogadták és lelkesen vettek részt a gyakorlatokban. Vezetőségi ülésünkön összegeztük a tapasztalatokat, értékeltük az előkészítésben végzett munkát és úgy éreztük, hogy felkészültünk, van programunk, azt széles kőrben tárgyaltuk és megismertettük, jó jelöltjeink vannak – jöhet a választás.  Jött is, de az eredmények csak mérsékelten igazolták vissza várakozásainkat. Az emberek rendezvényeinken szívesen vettek részt, szemmel láthatóan és hallhatóan egyetértettek velünk, de amikor a szavazásra került a sor, sok évtizedes tapasztalatoktól vezérelve valamelyik pártra, a legszebben ígérőre adták voksukat. Úgy érezték, hogy egy magunkfajta új szervezet szép és okos is lehet, de erős nem igen, meg talán a működéshez szükséges anyagiakkal  sem rendelkezik. Azt hiszem nálunk reálisabban ítélték meg a helyzetet, bár amit elértünk, azt nem sok pártsemleges szervezet mondhatta/mondhatja el magáról.

150115_szek_szacsi.jpgKét jelöltünk Szabó Attila és Szeitz Péter került be a városi önkormányzatba, és kapott lehetőséget arra, hogy a  SZEK-ben vallott elveinket képviseljék, jelesül azt, hogy mindig a város érdekeinek megfelelő döntést támogatjuk, bármelyik „oldalról” származik az előterjesztés.  Ebből következett, hogy hol innen, hol onnan – többnyire irigyeinktől – megkaptuk, hogy a SZEK a szocik segédcsapata, vagy hogy a SZEK a Fidesz kiszolgálója. Nem estek jól ezek a megjegyzések, de inkább örülnünk kellett volna, hiszen azt bizonyították, hogy mi nem egy párt nyúlványa  vagyunk, hanem a kecskeméti emberek elkötelezett képviselői.

Amint írtam, a választási eredményt valójában kudarcként éltük meg. Ma már tudom, hogy nem volt igazunk, de mégis. A társaság, amely korábban több-kevesebb lelkesedéssel, de rendszeresen összejárt, rendezvényeket szervezett, aktivitást mutatott, bomlani kezdett, mondhatni, szétesett. Képviselőink eleinte még beszámoltak a közgyűlési eseményekről az elnökségnek, de közös álláspont kialakítására egyszerűen idő hiányában nem volt módunk. Fél év sem telt el, és a két képviselőnk legjobb képessége szerint, de magányoson próbálta képviselni a közösen kialakított elveket.

A korábbi csapatból néhányan az itt szerzet lendületet kihasználva komolyabb politikai tevékenységbe kezdtek, a többség azonban visszavonult a saját vállalkozásába vagy hivatalába. Amikor a SZEK-ről beszélek, nem hagyhatom említés nélkül Kovács Sándort, aki egyik  kezdeményezője,  és nem mellékesen első számú finanszírozója volt a társaságnak. Mint a legtöbb nagy formátumú ember, ő is meglehetősen öntörvényű volt, amit nem csak képletesen, hanem szó szerint is lehet érteni.

Érdekes, és fontos kísérlet volt a SZEK. Egyrészt megmutatta, hogy sokakban lenne igény központi politikai iránymutatás nélkül bekapcsolódni a helyi döntéshozatalba, másrészt viszont azt is, hogy ez ma még nem működik. 

Én a magam részéről örülök, hogy részese lehettem ezeknek az eseményeknek, és úgy gondolom, hogy  a SZEK működésének időben rövid, de tapasztalatokban gazdag története megérne egy alaposabb feldolgozást is, mint ami egy nyocdanos nyugger személyes visszaemlékezéseibe belefér. 

Szólj hozzá!

A karácsonyi és szilveszteri emlékezési kitérők után, visszatérek a rendszerváltás után alakuló, szigorúan civil-közéleti „megmozdulásaimhoz”, amelyből kettő jelentősebb is volt: egyik az Kecskeméti Úri Kaszinó felélesztési kísérlete, a másik a kezdetben nagy ígéreteket hordozó Hozam Klub.


A150108_urikaszino1.jpg rendszerváltás után kezdeményezések történtek új, addig nem létező civil alakulatok szervezésére, vagy régiek „feltámasztására” is. Egy ilyen akcióba is belekeveredtem 1995 őszén. Eőry Kálmán barátunk összehívott ismert közösségi embereket, hogy élesszük fel az 1830-tól a második világháború végéig működő Kecskeméti Úri Kaszinót korszerűsített tartalommal, Polgári Kaszinó néven. Szívesem vettem részt ebben az izgalmasnak ígérkező kalandban, és szokásomhoz híven tájékozódni kezdtem, hogy mit is csinált ez az alakulat, amelynek Rákóczi úti imponáló palotájában történtekről a mi generációnk csak annyit tudott, hogy volt pártiskola, szakszervezeti kultúrház, majd később a  Csatári Bálinték féle akadémiai kutatóhely, akik azzal adóztak emlékének, hogy korhűen állították helyre a tanácstermet. Fénykorában, amikor az egész épületbelső egységesen tükrözte a magyar szecesszió   szellemét, tényleg nagyszerű lehetett. 

150108_urikaszino2.jpgEgy év előkészítő munka után az alapítók 43 résztvevős közgyűlése 1995 novemberében megválasztotta a vezetőséget, én lettem az elnök, dr. Lapp Jenő, dr. Dömötör Endre, dr. Gubacsi László, Dudás Ede az alelnökök, dr. Kávássy Lóránd a kaszinó ügyésze, Gódor József az ellenőrző bizottság elnöke. A kaszinóval kapcsolatos jegyzeteim, mivel nem a felszámolt irodában voltak, nem kerültek bele a „fekete zsákba”, így az emlékezést segítendő fellapozhattam azokat.

Komoly, meglepően nagy értelmiségi közérdeklődés övezte törekvéseinket. A helyi írott sajtó, valamint a Róna rádió adásai folyamatosan biztosították a nyilvánosságot, mondhatom nagy elvárások voltak velünk szemben. Igyekeztünk is, de egy év erőlködés után, úgy ítéltem meg, hogy ez nem megy, korunkban már más értékeknek kell megfelelni egy ilyen típusú szervezetnek. Az addig nagyon rendben van, hogy elfogadjuk a régi kaszinó alapszabályában rögzített elveket, miszerint: „A Casino célja a társadalom művelt elemeinek egy központba egyesítésével, a társas élet, közhasznú eszmecserék, könyvtár fenntartása, hírlapok és folyóiratok járatása által hazafia irányba fejleszteni… Politikai és vallási fejtegetések az egylet köréből kizáratnak”. Ám ma már az információ lehetőségei – kicsit sarkítva – nagyon mások, mint amikor a Rákóczi úti palotából az altiszt, hajnali két órakor kiballagott a vasútállomásra a postavonathoz, átvette a napi újságköteget, majd felrakta az olvasókeretekre és jöhettek a tagok informálódni.

Tevékenységünk nem sokkal tudta túlhaladni egy nyugdíjas klub szintjét. Tisztelettel tudtunk adózni a régieknek, a Róna rádióban háromszor nyilatkoztam, vagy inkább előadás formájában idéztem fel a közel százharminc évet élt, valóban érdemdús tevékenységet. Még Mikulásnak is beöltöztem télapó ünnepségünkön, de valahogy nem sikerült korunk elvárásának megfelelő formát találni.  Ezért egy év nem igazán sikeres útkeresés után megköszöntem a tagoknak és a vezetőségnek a bizalmat, és lemondtam az elnöki tisztségről.

Azt viszont nagyon hasznosnak tartanám, ha Kecskemét „törvényhatósági joggal felruházott” város múltjának kutatói – ha a kilencvenes évek óta még nem tették meg – feltárnák ennek a maga korában igazi civil szervezetnek a történetét. Szerintem számos, a mai korban is jó hasznosítható tanulsággal szolgálna.

A másik korabeli, nagyjából egy évtizedet élt civil szervezet a Hozam Klub volt. Ennek aktív tagjaként úgy éreztem, hogy valami ilyesmi egyesületet szerettünk volna létrehozni a Polgári Kaszinó keretében is. Ez mentes volt a nosztalgiázástól, praktikusan szolgálta az új, akkoriban még csak alakulgató vállalkozói igényeket. Meglátszott, hogy alapítói még messze voltak a nyugdíjas életkortól, ismerték korosztályuk elvárásait.

150108_hozam_csoportos.jpgAz alakulásról első kézből származó információim vannak, tekintve, hogy fiam, Király László György (aki akkor a megyei adóhivatalt vezette) egyike volt annak a csapatnak Ballai József újságíróval, Sutus Viktor könyvvizsgálóval, valamint Vörös Tiborral, a városközponti Liberté Kávéház akkori főnökével együtt, akik szolnoki mintára kigondolták és létrehozták a klubot. A város és a térség főleg gazdasági, üzleti szempontból meghatározó személyiségeinek akartak rendszeres találkozási lehetőséget nyújtani, ahol aktuális kérdésekről felkészült és népszerű eladóktól lehet információt szerezni, miközben a vendéglátás színvonala sem marad el a szellemi élvezetekétől. Nehéz lenne felsorolni, hogy a klub működésének évei alatt ki mindenkit hívtak meg a szervezők, de arra például emlékszem, hogy az első eladásra 1996 decemberében került sor, ahol a zsúfolásig megtelt étteremben a meghirdetett kezdési időponthoz képest majd egy órával később kezdte meg előadását Vámosi-Nagy Szabolcs, az APEH elnökhelyettese, ugyanis elakadt a nagy havazásban.

150108_hozam_chikan.jpgA Hozam Klub vendége volt Németh Miklóstól Orbán Viktorig az elmúlt negyedszázad valamennyi miniszterelnöke (Antal József kivételével), még ha egyikük sem ebben a minőségében. Szinte minden fontosabb miniszter (a képen Chikán Attila látható) megfordult itt a klub fénykorában, de az MNB aktuális és későbbi elnökei (pl. Matolcsy György, többször is), számvevőszéki és adóhivatali vezetők is tartottak előadást. A mindenkori ellenzék karakteres figuráit is vendégül látták, és persze gazdasági elemzők, újságírók, jelentős vállalati vezetők és más közéleti szereplők is szerepeltek. Még a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is eljött a Hozam Klubba, igaz, neki nem tartott sokáig az út, tekintve, hogy akkoriban az ismert partjelző (civilben izsáki ügyvéd) Bozóky Imre töltötte be ezt a posztot. Az első időszakban voltak külön helyi témákkal foglalkozó rendezvények is pl. a megyei rendőrfőkapitány meghívásával (ekkor készült a fenti kép is).

150108_hozam_matolcsi.jpgAmint említettem, Vörös Tibor és csapata az előadások szintjéhez méltó kulináris élvezeteket biztosított. Mindehhez a helyszín, a Liberté kávéház akkoriban már patinásnak mondható, talán kissé elegánsan kopott miliője méltó keretet biztosított. Az összejövetelek fontos eleme volt, hogy míg a klubtagságért a vállalkozók komoly éves díjat fizettek, a rendezvényekre grátisz meghívást kaptak a parlamenti képviselők, az önkormányzat,  a vállalkozókkal kapcsolatos közhivatalok és a kamara vezető is.

Az előadások után, értékes, közvetlen  konzultációk alakultak ki. A különlegesen finom ételek és italok fogyasztása közben a klubot fenntartó vállalkozók és a meghívott vendégek, „emberszabású” körülmények között folytathattak eszmecserét, ismerhették meg egyik oldalról a központi döntések hatását a gyakorlati életre, más oldalról pedig tájékozódhattak a várható döntésekről. A klubban nekem – hál’ istennek – semmiféle „hivatalos” feladatom nem volt, csak saját dolgaimmal törődhettem, pallérozódtam az előadásokon, máig tartó üzleteket kötöttem a Regiszternek és kellemes, érdemes emberek társaságában élvezhettem Vörös Tibi magas szintű vendéglátását. Ahogyan emlékszem, a többi résztvevő is hasonlóan gondolkodott és érezte jól magát.

Sajnos ez a klub sem bizonyult hosszú életűnek. Véleményem szerint szétforgácsolódása akkor kezdődött, amikor a Liberté-t kihúzták Vörös Tibiék lába alól, vándorolni kellett, de egyetlen hely sem  tudott méltó keretet adni a szellemi és kulináris élvezetek ott megteremtődött  összhangjának. Pedig voltak jó előadások, enni is kapott a vendég, de a tartalom és a forma összhangja az addig élvezett formában nem valósult meg többé sehol.  Egyébként a Liberté sem találja a helyét, ha jól számolom, azóta már harmadszor ment tönkre. Kár volt őket egymástól elválasztani.

A Hozam Klubot amúgy kétszer is megpróbálták azóta feltámasztani a régi szervezők, s bár – főleg a régi tagok részéről – volt is némi érdeklődés, egyszer sem sikerült egy teljes évet kitölteni.

Szólj hozzá!

141231_tanc.jpgAz elmúlt évtizedek alatt, baráti körünkben vidáman ünnepeltük minden év fordulóját, de  nem nagyon foglalkoztunk a szilveszterhez kötődő szokások, varázslások és sajátos „jövőkutató” módszerek sokaságával. A saját élmények felidézése és megosztási szándéka kapcsán belenéztem az internetes Wikipédiába és megállapítottam, hogy sokat veszítettünk, mert az eltelt másfél évezred alatt a szilveszterhez az élet minden területét érintve rengeteg „jó tanács” született és hiedelem fogalmazódott meg. Össze-számoltam vagy ötven ilyesmit és szinte sajnálom, hogy nem vesszük ezeket komolyan, talán könnyebbé tehetnék az életet (de leginkább is jót derülhetnénk rajtuk).

Ilyesmire gondolok, hogy például a  férjhez menni akaró lányok tegyenek férfinadrágot a párnájuk alá, így megálmodják, hogy ki lesz a férjük. Gond csak az lehet, hogy kinek a nadrágját. A szerelmeseknek teli mézes bödönnel kell átmenni az új évbe, hogy édes legyen a szerelmük. Hát ez sem könnyű, mert ma már nem minden házban van  bödönszámra méz, legfeljebb egy marék édeske áll rendelkezésre, bár ha komoly az ügy az is elég lehet. A jobb megélhetés érdekében egész kenyeret kell szilveszterkor megszegni, tehát nem javasolható a szeletelt kenyér vásárlása. Lencselevest kell enni, hogy sok apró pénzünk legyen, mondja a regula. Ez is felesleges, mert a pénzünk lencse nélkül is apró, a nagyra meg nincs szabály.

Találtam még néhány tucat jó tanácsot, de ezek felidézését – tartva jogos elmarasztalástól – most mellőzöm, inkább elmesélek néhány szilveszteri élményt a megélt hatvanegynéhányból. (Az illusztrációként betett fotók részben 1959/60-ból, részben 1974/75-ből valók.)

141231_sapkasok.jpgA megyei tanácsnál szilvesztereztünk, én mint a fotószakkör vezetője,  természetesen fényképeztem, jókedvemben még egy székre is felállva, és Lombos Feri  kollégám feladott egy pohár pezsgőt, amit én kicsit bohóckodva a jelenlévőkre ürítettem. Az általam tisztelt Dallos Ferenc elnökünk, ezt látva, nem ledorongolt, nem rendreutasított, hanem amikor leszálltam a székről, finoman megjegyezte: „remélem ebben a pohárban nem előhívó, hanem fixír volt”. Egy életre megjegyeztem, hogy így is lehet a fiatal beosztottakat jó irányba mozgatni. Egyébként, valakinek a morbid ötlete alapján a képen is látható, a szokott új évinél nagyobbra sikerült, élő malac volt a tombola főnyereménye, ami idegességében össze kakkintotta az asztalt és jó néhány ruhán is foltot ejtett. 

141231_malac.jpgA könyvtár zárolt részlegében, ahol mint könyvtáros férj szabadon „garázdálkodhattam”, ami önmagában is hatalmas élmény volt, kezembe akadt egy könyv, ami rengeteg koktél receptet  tartalmazott. Beindult a fantáziám, hogy micsoda remek meglepetést  csinálok ezek néhánya realizálásával a baráti szilveszterünkön. Abban az időben nem volt egyszerű beszerezni a szükséges „összetevőket”, de megoldottam. Összeállítottam egy programot, hogy miket keverek és milyen sorrendben „tálalom”. Nagyon ízlettek műveim, hiszen ilyesmivel akkoriban nem igen találkozott egyikünk sem, alig győztem összeállítani a következő fordulót. Helytálltam és élveztem a sikert, kevertem-kavartam, de én nem igen ittam, legfeljebb csak kóstolgattam, mert lefoglalt az alkotás láza, míg a többiek mindig kiürítették poharukat. Meg is lett az eredménye, úgy féltizenkettő körül gyakorlatilag mindenki aludt, csak én nem. Kaptam egy kis frászt, majd kevertem még egy Mazagran nevű koktélt, amit a könyv úgy írt le, hogy Algírban, a tizenkétezer arab által ostromlott százhuszonhárom francia katona ezt itta, és győzött. Gondoltam, hogy esetünkben is használ, ami úgy két óra magasságában be is következett. Dicséretek visszavonva, az alkotó elmarasztalva, könyv vissza a helyére, többet ilyent nem csinálva. (A lenti képen Iluska azon a bizonyos 1960-as szilveszteri bulin a Bakó házaspár – Éva és Zoli – társaságában látható, akikkel sok hasonló estét töltöttünk el, és többek között részesei voltak az imént felidézett koktél-party-nak is.)

141231_bakoek.jpgVolt még egy esetünk, ahol a keverés is szerepet kapott, de itt nem én voltam a főszereplő. Molnár Miska barátom vett egy szép méretes tanyát Jakabszálláson, és oda szervezte a közös szilvesztert. Mindenki kapott feladatot, mivel villany még nem volt, Hévizi Pista autóakkumlátorokat szerzett, én egy (nagyon)kis képernyős televíziót kértem kölcsön, meg egy nyolcas betonvasból készült antennát, a házigazda az italról, meg a búboskemence fűtéséről, az asszonynépek a harapnivalóról gondoskodtak. Miska barátunk nagyvonalúan egy fehér zománcos vödör bólét kevert, amit kiakasztott a ház elé, hogy hideg maradjon, de ahogy fogyott az ital időnkét felöntötte egy kis pálinkával, hát mit mondjak, ha nem is aludt el senki, de megvolt a hatása. Éjfélkor elindultunk egy kicsit levegőzni, amikor a tanyától légvonalban néhány kilométerre lévő bugaci szovjet bázison örülni kezdtek a tovarisok, és rakétáztak, meg mindenféle durrogó eszköz bevetésével üdvözölték az új évet. Mi meg, ha nem is józanodtunk ki egészen, de nem örültünk annyira. Azóta sem láttam és hallottam ilyen erőteljes tűzijátékot, de – őszintén szólva – nem is hiányzik.

141231_asztaltarsasag.jpgA régi TIT székházban szilvesztereztünk egyszer és egyik barátunk beajánlott a közösbe egy palack eredeti Szovjetszkoje Igrisztoje pezsgőt, amit a kantinban szerzett be. Ezt csak azért fontos megjegyezni, mert ez még nem a magyar „utángyártású” ital volt. Nekiláttunk felbontani. Aki találkozott már ilyen itallal igazolhatja, hogy ezek palackjába úgy belekötött a dugó, hogy egyszerűen képtelenség kihúzni. Mi is küszködtünk vele, de az éjfél rohamosan közeledett, és fenyegetett az a veszély, hogy nem tudunk koccintani az új évre. Ezért én egy elegáns mozdulattal a meleget szolgáltató masszív kétaknás kályha segítségével lecsaptam a fejét az üvegnek. A pezsgő fele meg is maradt. Ezt a „lecsapós” technikát egyébként Jaltában tanultam, ahol a vendéglátóink ugyanígy jártak el egy palack rakoncátlan pezsgővel.

141231_csoportkep.jpgPersze nem csak ilyen extrém esetek voltak, mert jó volt az is, amikor a szépséges kecskeméti színházban megnéztük a műsort, majd az Aranyhomok bárjában ittuk az izsákiak bontható palackú pezsgőjét. Olyan is többször előfordult, hogy a baráti társaság  valamelyik tagjának lakásában ettünk, ittunk, és semmi fogadalmat nem tettünk, legfeljebb annyit, hogy jövőre is találkozunk.

Akárhol is voltunk, az éjféli himnusz mindig nagyon megérintett bennünket, és ez nem csak az addig elfogyasztott alkohol miatt következett be.

Ezúton kívánok boldog és sikeres új évet a blog minden olvasójának!

 

1 komment

A karácsony talán a legrégebbi decemberi ünnepe az európai kultúrkör emberének, a fény diadala a sötétség felett. A Római Birodalom Mithrász kultusza és a téli napfordulót ünneplő, az evésről-ivásról, urak és szolgák szerepcseréjéről, mulatozásról, ajándékozásról szóló egy hetes Szaturnália gyakorlatát, 325-ben az első Niklai zsinat formálta keresztény ünneppé. Határozata alapján lett december 25-e „Jézus Krisztus földi születésének, az öröm és békesség, a család és a gyermekség, az otthon és a szülőföld ünnepe”.  Vallási és világi alapon ezt ünnepeljük ma is.

A mi családunkban úgy alakult, hogy december hónap, a karácsonnyal, különösen fontos időszaka az évnek. Volt ilyenkor erős örömünk, Lackó fiunk 24-én, Györgyi lányunk 4-én született és a bánatból is kijutott, mert Iluska 23-án fejezte be minden emberek földi útját, hagyott itt bennünket. A decemberi „király napon”, karácsony másnapján, összejövünk és a közös örömködés mellett meglátogatjuk sírját és emlékezünk róla. Nyilván nekem van a legtöbb emlékem, hiszen éppen ötven évet éltünk meg együtt, szerettük, becsültük, tiszteltük, tűrtük egymást. Az idei emlékezés súlyát növeli, hogy már tizenötödik alkalom, hogy nincs velünk.

141224_lacika_1_eves.jpgÚgy kezdődött, hogy 1949-ben Cegléden, a kecskeméti elsős kerista leány találkozott a szolnoki harmadikos kerista fiúval és valami elkezdődött. Igazi diákszerelemnek indult és egyszer csak komolyra fordult és negyven évig úgy működött, ahogyan elképzeltük és magunknak megcsináltuk. Az negyven évről sok bejegyzésem szólt, azok mind a szépet és a jót mutathatták, de az utolsó tíz évről eddig keveset beszéltem, az bizony nagyon nehéz volt. Elnézést kérek a nyájas olvasótól, hogy most nem működik javíthatatlan optimista szemléletem, és sztorizni sem tudok, de a valóság ebben az esetben nem erről szól.

141225_szaxerv.jpgIluska rengeteget dolgozott, a könyvtár „szóvivőjeként” tartotta a kapcsolatot szinte a teljes élő magyar irodalommal, szervezte találkozásaikat az olvasókkal, szakszervezetesként a hátán vitte a könyvtár minden dolgozójának búját, baját. A szakszervezetért kitüntetést is kapott (fenti kép) és sajnos még nyugdíjazása előtt az első stroke-t is. Ebből még sikerült kigyógyítani, igyekeztem megadni neki, amit csak lehetett. Utaztunk itthon és külföldön. Éves rendszerességgel üdültünk Bükön, jártunk Párizsban, Prágában, Németországban. A képen a Mariazell melletti Hubertusse partján séltálunk.

141225_toparton.jpgMásik a kámi arborétumban készült rododendron virágzás idején. Ez volt az utolsó kirándulásunk, számomra így tűnt el a virágcsodák között – örökre.

141225_erdoben.jpgMajd súlyosbodtak a problémák, állandó látogatói lettünk a kórház dr. Bruncsák András Belgyógyászati Osztályának és dr. Csornai Márta Neurológiai és Stroke Osztályának. Ezek mellett kipróbáltunk minden „szabad” gyógyászati formát is. Hetente kétszer jártunk Szegedre akupunktúra kezelésre, Budapestre íriszdiagnosztikára, Főztem az ajánlott teákat. Nem segített semmi.

Otthon egyik szobánkból berendeztem egy „kórtermet”, a kórháztól vettem egy leselejtezett ágyat, amit Gyuri öcsém felújított, emelhető lábúra alakított. Ebben az időben már működött cégem, a Regiszter, és gyakran voltam otthontól távol, ezért négy gondozónőt foglalkoztattam, akik felváltva tartottak „ügyeletet’. Tényleg többnyire lelkiismeretesek voltak, bár, mint később rájöttem, az egyik „megszabadított” az általam tartott tanfolyamokon kapott vázák és egyéb csecsebecsék jelentős részétől. Így kellett eljárnom, mert eleinte még otthon hagytam egyedül is és megtörtént, hogy bezárta az ajtót, elesett és kinyitni már nem tudta, rá kellett törnöm.

Ez sem volt elég, Csornai főorvos asszony szólt, hogy állandó orvosi felügyeletet kell biztosítani, ami otthon nem megoldható. Segítségével elhelyeztük a Margaréta Otthon fekvő részlegében, ahol ismerték és nagy szeretettel gondozták, mert korábban, ő rendezte be az Intézet könyvtárát.

Majd ez is kevés volt, szinte állandóan a kórházban volt, ahol megkapott mindent, amit lehetett, a kórházban található nagyon kevés vízágy egyikén feküdt, és még éppen volt. 1999. december 23-án a szokásos időben mentünk be hozzá, de már nem volt. Elment.

Kemény dolog volt végigélni, életem jobbik felének, egy nagyszerű embernek a leépülését, ahogyan minden iránt szűkült az érdeklődése, fordítva vette fel a ruháját, elfelejtett mindent, majd már az is „öröm” volt, ha néha megismert és elmosolyodott.

Temetésén majd kétszázan voltak, megkapta azt a végső tisztességet, amit megérdemelt. Eleinte a „zsúfolt” családi sírban volt, majd kétezer nyarán a család jelenlétében felavattuk a szerény, könyvet formáló fejkövű sírunkat.  

141225_temeto.jpg

A közös karácsony másnapi összejövetelek azóta azzal is kiegészülnek, hogy ahányan együtt vagyunk, kimegyünk a sírhoz, amint azt tavaly is tettük.

141225_sirnal.jpgAz eltelt tizenöt év alatt nem felejtve és nem megtagadva Iluskát, nem élek egyedül, hiszen az ember nem magányra van teremtve. A hetven éves születésnapomat Icával ünnepeltük, aki ugyancsak elment, a nyolcvanat és ami felette van, Klárival. Róluk még majd mesélek.

Még egyszer esedezek az olvasó elnézéséért, hogy nem vidáman anekdotáztam, de a 8danos nyugger életében azért nem csak vidám dolgok történtek. Ezeket is vállalni kell, és én meg is teszem.

Köszönöm.

 

1 komment

A legutóbbi bejegyzésben, a hozzám legközelebb álló közéleti tevékenységemről, a Cegléd Barátainak Köre társasághoz való kötődésemről számoltam be, de persze voltak egyéb közszerepléseim is.

141218_alelnok.jpgA legrégebbi jegyzett „civil” kapcsolatom a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal  (TIT) van, amit még képileg is dokumentálni tudok. A TIT megyei elnökség tagjai úgy gondolták, hogy valahogyan  el kellene ismerni azon tagtársak közösségi munkáját, akik legalább negyven éve aktívan vesznek részt a társulat életében. A negyven év meghatározása úgy alakult ki, hogy egyrészt kötöttük a mai véradó állomás helyén álló roggyant, vizes, kicsit penészes polgárházból, a jelenlegi nagyszerű székházba költözéshez, másrészt ahhoz, hogy olyanoknak szeretnénk megköszönni a munkát, akik még nem a Béke fasor végén, hanem itt vannak közöttünk. És itt a képes bizonyíték, az országos oklevél és a megyei plakett arról, hogy én negyvenhat éve vagyok tagja, a ma már 173 éves szervezetnek.

141218_oklevel.jpgAz én negyvenhat évem, kicsiben is keresztmetszetét mutatja a TIT 1841-ben kezdődött létének, a minden politikai változást meg- és túlélő, tudományos ismereteket terjesztő, a népet tanítani akaró szándékának. Ezerkilencszázhatvannyolctól a nyolcvanas évek végéig, éltünk a kicsit lazább szorítású diktatúra biztosította lehetőségekkel, mozgásteret biztosítva az értelmiség „másként gondolkodó” tagjainak is. A rendszerváltást, a magyar értelmiség majd kétszázados gyakorlatát követve, kicsit hektikusan, egymást harapdálva éltük meg, majd néhány év után ott folytattuk, ahol a helyünk volt, ismereteket terjesztve. Óvodapedagógiai Nyári Egyetem, Ökomenikus Szabadegyetem évtizedeken át tartó szervezése, a környezetvédelem, a drogellenesség, az informatikai robbanás kérdései, a középiskolások matematikai versenyeinek szervezése, százak nyelvi képzése, a kezdő vállalkozók felkészítése és még sok más minden tartozott/tartozik tevékenységi körünkbe.

Több mint tíz éven keresztül az elnöki tisztséget is betöltöttem, és kiváló munkatársakkal az egész megyét átfogó eredményeket értünk el. Kapitális elnöki élményem volt a kecskeméti planetárium felavatása. Avató beszédemben, kifejeztem örömmemet, hogy átadhatom az ország harmadik planetáriumát (ma sincs több), amely – amint azt némi iróniával a megnyitó beszédemben megjegyeztem - éppen akkor lett nagykorú, amikor megszületett, tekintve, hogy berendezései tizennyolc éven át ládákban hevertek a városháza pincéjében. Öröm számomra, hogy az ott dolgozó kollégák, ma is magas szinten folytatják az ismeretterjesztést. Az avatásról tudok képet is mutatni. 

141218_tit.jpgVan még egy (másik) planetáriumhoz kapcsolódó élményem. Az 1986-os Csernobili katasztrófa után, a TIT Népligeti planetáriumába hívtak össze bennünket, ott kaptuk meg a „pontos, tényszerű” eligazítást arra vonatkozóan, hogyan „ismeretterjesszük” a történteket. Az ugyan zavaró volt egy kicsit, hogy a planetárium műégboltja alatt elhangzott magyarázatok nem egészen, (leginkább egyáltalán nem) estek egybe a folyosón, ugyanazoktól a szakértőktől kapott információkkal. Ezen sem lepődtünk meg igazán, mert más ügyekben is előfordult akkoriban, hogy a hivatalos magyarázat és a valóság nagyon nem hasonlított egymásra.

141218_pieta.jpgElnökségem idején „találtuk ki”, az általunk kihelyezett elnökségi ülésnek nevezett külföldi utazásokat. Szinte mindig az áprilisi előszezonban utaztunk, lehetőleg olcsón, hiszen értelmiségi népségről volt szó, Kucsora Jóskának, az IBUSZ megyei főnökének, vezetőségünk jeles tagjának szervezésével. Első nyugati utunk Burgenlandba vezetett és fél napig tartott. Kismartonban meglátogattuk Haydn mester sírját is, bár ehhez össze kellett szedni az utolsó groschenünket is. Ez is jó volt, de később azért voltak sokkal jobbak is. Firenzében „meglátogattuk” a Medici kápolnában és Rómában a San Pietro in Vincoli templomban, a TIT székházban található Michelangelo szobormásolatok eredetijeit, nagy élmény volt. De a firenzei dómban kiállított öregkori Pieta másolat (az eredetit múzeumban őrzik) sokkal gyengébb, mint a mienk.

A római Szent Péter Bazilikában az ifjúkori Pieta golyóálló üveg alatt, csak messziről, látható, a mienket meg is lehet simogatni. A Marseille-ig tartó utunkon meglátogattuk Monte Christo  If szigeti várbörtönét, ahova akkor éppen nem engedték be a látogatókat, így nem irodalmi, hanem a kishajón átcsapó és minket bőrig áztató hullám több napig tartó élményét – mindenünk viszketett a sós víztől –  hoztuk magunkkal.

Szervezetünk fontosságát bizonyítja, hogy megkülönböztetetten élveztük a hatalom figyelmét is. Előfordult, hogy az elnökségi ülést befejeztük úgy dél körül és már egy óra múlva csengett a telefonom, a megyei pártbizottság ideológiai titkára volt és „barátilag” érdeklődött, hogyan is értettük azt a Csoóri Sándor ismert költővel kapcsolatos megállapításunkat. Válaszoltam neki, de azt máig sem tudom, hogy kitől-mitől volt ilyen gyorsan tájékozott.

141218_magyar_tudomany.jpgGyorsan változó korunkban nem könnyű megfelelni a tőlünk elvárt igényeknek, de azért gyakran sikerül. Legutóbb a Tudomány Ünnepe rendezvényünkre telt meg úgy az emeleti előadó terem fiatalokkal és érettebb korú érdeklődőkkel, hogy nekünk, későn érkezőknek csak a fal mellett jutott hely.

141218_kurdi.JPGVan még a „múltamban” olyan szervezet, társaság, amiről szeretnék szólni, és meg is teszem, de csak jövőre. A következő két csütörtökön inkább a karácsonnyal és a szilveszterrel kapcsolatos dolgaimról mesélek.

Szólj hozzá!

Már hatvan éve Kecskeméten élek, így – azt hiszem – nem alaptalanul tartom magamat a „hírös város” polgárának, még akkor is, ha nem itt születtem, hanem innen harminc kilométerre, Nagykörösön túl, a „Három városok” északi tagján, Cegléden. A több mint hatszáz éve egysorsú városok szorosan összekapaszkodva élték meg a történelem viharait, benne a török százötven évét, majd együtt emelkedtek a magyar kertkultúra legmagasabb szintjére. Ez tartott egészen 1950-ig, amikor a korabeli hatalom átszabta az ország belső térképét, létrehozta a mai Bács-Kiskun megyét, Kecskemét székhellyel, de tartva parasztpolgári edzettségű három város összefogásától, elvágta őket egymástól, annak ellenére, hogy komoly szellemi erők, többek között, Erdei Ferenc is síkraszállt a Homokhátság egységének megtartása mellett. A hatalom nem engedett. Így lett városunk megyeszékhely, úgy hogy a megye déli határa százhatvan, az északi meg nulla kilométerre volt/van tőle -  a két társváros meg élte az elhanyagolt megyeszéli létet.

De a ceglédi polgárok nem hagyták el magukat. A központi hatalom által „lekezelve” is eleven kulturális és sportéletet teremtettek. 1982-ben pedig alapítottak egy igazi civilszervezetet, azzal a céllal, hogy az „idegenbe szakadt” ceglédiek számára  is megteremtsék a folyamatos kapcsolat lehetőségét a szülővárossal. Ez a szervezet a Cegléd Barátainak Köre (CBK). A Kör első elnöke dr. Csendes Béla az Országos Tervhivatal elnökhelyettese volt, majd halála után engem választottak meg és húsz évig viseltem ezt a tisztséget. Első alkalommal, 1987-ben történt, hogy az éves közgyűlések fontos, állandó programjára, a Kossuth erkély koszorúzására már én vezettem a tagságot. Erről az eseményről képet is tudok mutatni, melyen Iluskával vagyunk láthatóak, az előttünk menő ősz hajú hölgy pedig Patkós Irma művésznő, a CBK tisztelt és szeretett tagja. 

141211_cbk_koszoru.jpgSzámos tudományos és „civil” szervezetnek voltam/vagyok tagja, vállaltam valamilyen szervező feladatot, vagy éppen vezetést, de nem tagadhatom, hogy érzelmileg a CBK áll hozzám legközelebb. A ma már földhivatalként működő szülőotthonban születtem. Apám a negyvenes évek elején a kötelező „árja papír” megszerzése érdekében, a katolikus parókia anyakönyvében kétszáz évre tudta visszakövetni az ősök vonalát, a nagyapám nevét, már kisiskolásként olvastam az első világháborús emlékművön, harangoztam a templomok tornyában, utaztam a katolikus templom szentélyétől alig tíz méterre elpöfögő „csemői’ nagyvonattal, meg kisöccsével a „vezsenyi’ keskeny nyomközűvel.

Életem fontos, felnőttkori eseményei már nem itt történtek, de a hazatérések mindig fontosak voltak számomra és a CBK tagjainál is ezt éreztem. Amikor összejöttünk, úgy hallgattuk a regnáló tanácselnök (később a polgármester) tájékoztatóját, mint a tágabb rokonsággal történt eseményeket. Valahogy úgy voltunk, mint Anteus a görög hős, aki Gaia földistennő fia volt és minden ellenfelét legyőzte, mert amikor birkózás közben a földhöz ért, az anyaföld mindig megújította erejét. Egyszer a Ceglédi Kék Újságban (így hívták a helyi lapot), azt írta rólunk Krizsik Alfonz, aki egyébként a tágabb rokonságunk tagja volt, hogy „évente összejönnek, megeszik a langyos húslevest, lapogatják egymás vállát”, azaz nem csinálunk semmi érdemleges dolgot. Megmagyaráztam neki, hogy a felszínt jól látja, de az nagyon nem semmi, hogy az ország különböző részén, vagy éppen külhonban élő emberek, régi ismerősök találkoznak, a polgármester beszámolójából megismerik a szülőváros új híreit, esetleg meglátogatják az ősök sírját, együtt ebédelnek és örvendeznek egymásnak. Mindezek után ceglédiségükben megerősödve térnek haza, viszik  a város jóhírét,  vagy adott esetben képviselik érdekeit is.

Ennél azonban még több is történt. A Kossuth kultusz ápolását minden időben fontosnak tartottuk, részt vettünk a megemlékezéseken, éves közgyűléseink a szeptemberi végi ceglédi beszéd évfordulójához kapcsolódtak. Az idei közgyűlésünkön nagy megelégedéssel vettük tudomásul, hogy az UNESCO a „Ceglédi Kossuth kultusz”-t felvette a Szellemi Kulturális Örökség listájára.

A tagok visszaemlékezéseit, azt hogy az „egyszerű” emberek hogyan élték meg a sorsfordító eseményeket, vagy csak a saját életük történéseit, összegyűjtöttük és a képen látható két könyvecskében közre is adtuk. 

141211_cbk_konyvek.jpgHúsz év elnökösködés után visszaléptem és Markovits Ferit, a számos díjjal elismert. kiváló fotóművészt (a baráti kőr egyik alapító tagja)  választottuk elnöknek,  én meg változatlanul nagy élvezettel veszek rész a baráti kör életében, mint örökös tiszteletbeli elnök, de még inkább mint baráti kör tag, akit nem terhelnek „hivatalos” feladatok, akinek csak a „barátkozás” a dolga. A képen az „új elnök” feleségével, Gyuri öcsém meg én, hallgatjuk a polgármesteri „beszámolót”. 

141211_cbk_markovits.jpgPersze vállalok még közösségi feladatokat is, olyanokat mint például, az idén nyáron, a város 650 éves fennállásának  ünnepén. A város irodalmi kávéház rendezésére kérte fel a CBK-t, ahol vagy hatvanan jöttünk össze, és tortázgatással, kávézgatással emlékeztünk régi dolgainkról, az én vezetésemmel. A képen Baranyi Feri tagtársunk, a CBK alapító tagja, az ismert, Kossuth díjas költő, műfordító idézi emlékeit. Az itt elhangzott emlékezéseket  összegyűjtve, csatolva a már meglévőekhez,  tervezgetjük a harmadik ceglédi kötet megjelentetését – amihez már „csak” az anyagi fedezetet kell megteremteni. 

141211_cbk_baranyi.jpgSok szép beszéd szól a civilek összetartásáról, hallani lehet különféle összetartó elvekről, de mi nemcsak beszéltünk/beszélünk róla, nekünk sikerült megvalósítani is. Mi elfogadtuk, én meg fennhangon hirdettem „kifelé” is, miszerint futballcsapatunk imádata, vagy éppen vallásunk, politikai pártunk különbözősége miatt tegnap utálhattuk egymást, holnap tehetjük akár ugyanezt, de ma csak Ceglédiek vagyunk és a szülőváros előtt tisztelegve, „kultúremberekhez” illő módon viszonyulunk egymáshoz.

 

Szólj hozzá!

141204_pinokkio.jpgLegutóbb a Regiszter tevékenységének fontos részét képező fejvadászat-tanácsadás dolgairól meséltem, de annál azért sokkal több dolog történt, mint ami az önként vállalt bejegyzés terjedelembe belefér, ezért ma is felidézek néhány, „kimaradt”, számomra fontos, a kedves olvasó számára pedig remélhetőleg érdekes történést.

A kezdetekben együttműködtünk egy fiatal, tehetséges pszichológussal, akivel közösen alakítgattuk a jelöltek személyiségvizsgálatának gyakorlatát. Az általa elvégzett, tényleg lelkiismeretes és szakszerű vizsgálatokkal kapcsolatban volt egy olyan igényem, hogy a nálunk megfordulók, egészséges, a munkaerő piacon mozgó személyek, akiknek magyarul mondjuk el megállapításainkat. A cégeknek átadott véleményt is úgy fogalmazzuk, hogy rövid legyen, magyarul szóljon, mert a céges vezetők különben nem igazán veszik figyelembe.

Ezzel meglehetős gondot okoztam neki, mert a pszichológia szakkifejezéseit a mindennapi nyelv szintjén nem igazán tudta elmondani, meg úgy láttam, hogy féltette a szakszerűséget is. A megíratott tesztek eredményei ismertetéséhez ilyen példákkal „segítettem” neki: a frusztrációs toleranciát mint hülyeségtűrő képességet magyarázom, mert ennek a gyengesége abban (is) nyilvánul meg jellemzően, hogy az ilyen ember mindig védekezik, ilyeneket mond: „nem én vagyok a hibás, amiatt a hülyeség miatt, vagy amiatt a hülye miatt nem sikerült valami”. A depressziót meg úgy, hogy „időnként minden emberrel előfordul, hogy padlóra kerül, de amíg egyedül, külső segítség nélkül, fel tud állni, addig ez nem betegség”.

A betegség fogalom értelmezését is ezen a nyomon magyaráztam. Egyszer egy cégvezető anyagában így fogalmaztam: „fizikailag és pszichikailag egészséges…” Mire ő azt mondta, hogy ez nem igaz, mert ő cukorbeteg. Megmagyaráztam neki: „ezt beszéld meg a belgyógyászoddal, add be magadnak ez előírt időben az inzulint, valamennyire tartsd be a javasolt diétát, és tudod a céget egészségesen” vezetni.

A „megfelelési szándék” szerintem egy nagyon fontos személyiségjegy, aminek értékelésére, főleg ha az egyébként jó adottságú személynél mutatkozott gyengének, nagy gondot fordítottam (s fordítok a mai napig). Valahogy így: „rosszul adod el magad, nagyon szereted, ha megsimogatják a buksi fejed, észreveszik, hogy valamit jól csinálsz, de ostobán reagálod le a dicséretet és le is szoktatod a környezetet az elismerések közléséről”. Megkérdezem, hogy szeretsz-e főzni, nagy többségnél igen a válasz, tehát „ha valaki megdicsér, hogy jó az étel, ahelyett, hogy azt mondanád, hogy jaj de örülök, most egy marék zsebpiszkot is tettem bele, mert te úgy szereted, így reagálsz, ’mért, vazze, mikor főztem én rosszat’. Ne csodálkozz, hogy nem kapsz több elismerést.” Volt olyan, aki még további indoklás is kért, annak azt mondtam, hogy értse, „olyan vagy, mint a lazac Pravdába csomagolva”. (Lehet, hogy ez ma már nem mindenki számára érthető, de aki az átkosban járt Moszkvában, az a boltokban tapasztalhatott ilyent. Én tapasztaltam és valahogy azóta nem szeretem a piros halat.)

Még egy példa erre a magyarítási mániára. A tesztből kitűnik, hogy a vizsgált személynek jó az önismerete, de nem hisz saját magának és gyakran „neki megy a falnak”, és utólag ekézi magát, hogy látta, hogy ott van, de mégis… Fejére olvasom és többük kérdezi, hogy mit csináljon, hogy lehet erről leszokni. Válaszom, nem tudom, de legközelebb, ha indulsz neki a falnak, jusson eszedbe: a Király azt kérdezi, hogy „neki kell annak menned”, ha azt gondolod, hogy igen, akkor menjél, de ha rájössz, hogy nem, az sem fog ártani.

A svájciaktól (SMVA) kapott megbízás alapján kidolgoztam a kezdő vállalkozók vizsgálati módszerét, ami nemcsak a személyiség, hanem a szakmai alkalmasságot is vizsgálta. Ezt a tanfolyamok kezdete előtt javasolták elvégezni. Érdekes tapasztalat volt, hogy ezt a gyakorlatot nem minden képzési központban fogadták el, egyik kolléga meg is fogalmazta, hogy ő nem szívesen közölné egy lelkes vállalkozni akaróval, hogy ehhez neki nincs meg a szükséges adottsága, csináljon valami mást, mondjuk, legyen alkalmazott valahol.

Egy cégvezető, akinek dolgoztam, elmondta, hogy van egy pszichiáter ismerőse, aki kíváncsi lett az általam alkalmazott módszerekre. Összejöttünk. „Eljátszottuk”, hogy egy cég küldte, én meg elvégeztem a „pályázat előbírálati” vizsgálatot, végigcsináltam a „magyarított” interjút. Nagy élmény volt pozitív véleménye, miszerint egészséges emberek, munkaerő piaci célból történő vizsgálatánál ez a gyakorlat sikeres lehet, de a beteg emberek esetében, nyilván szélesebb alapokon kell vizsgálódni. Ezek után, ha tényleg komoly pszichés problémákkal küzdő emberrel hozott össze a sors, mint addig sem, nem kezdtem kuruzsolni, hanem rábeszéltem, hogy jelentkezzen be az ismerősöm rendelésére. Volt amikor meg is fogadták ezt a tanácsomat.

Az rendszerváltás után meg kellett ismerkednem az oktatás új formáival is, amikor a Salesmaster Hungary cég által szervezett „Golyóálló vezető”, 96 órás tréning vezetését vállaltam. Nem volt könnyű az átállás, hiszen én a porosz módszert gyakoroltam hosszú időn keresztül, ahol az előadó, ahogyan azt a neve is kifejezi, előad, a hallgató meg, a nevével ugyancsak egyezően, hallgat. A tréningen meg el kellett érni, hogy az adott cég menedzsmentjének a tagjai, akik ugyancsak a porosz metodika szerint  képződtek, aktívan vegyenek részt az egész nap tartó tréning munkájában. Az amerikai rendszer egyébként is nagyon idegen volt a számomra, mert nemcsak a tananyagot adták, hanem még azt is leírták, hogy az előadó mikor mit csináljon. Megpróbáltam követni. Nem akart sikerülni. Az első tréning negyedik foglalkozásán rájöttem, hogy ez nekem így nem megy. Ezzel a szoros, túlszabályozott rendszerrel én előbb utóbb megbukok. A tartalmi rész fantasztikusan jó volt, kiváló technikákat ismertem meg én is. Átállítottam saját képemre az egész oktatást. Minden résztvevőt a kezdetek előtt, saját rendszeremmel bevizsgáltam, így megismertem személyiségüket, és fel tudtam oldani, még a vállalat jogászának az ellenérzéseit is. Én meg kiszálltam az amerikai béklyóból, saját magamat hoztam és végül mindannyian élveztük az új tréning típusú oktatás tartalmi és formai lehetőségeit

Szólj hozzá!


141127_pinokkio.jpgA mai bejegyzésem preambulumaként a nyájas olvasó kegyes elnézéséért folyamodok, mert ennél a témánál aztán tényleg nem tudom tartani azt az ígéretemet, hogy a többnyire száraz mondókámat minden esetben, képekkel próbálom elviselhetőbbé tenni.  Ugyanis, bár jól túlvagyok a három és félezer humánvizsgálaton/tanácsadáson, de a személyiségi jogok tiszteletben tartása itt tényleg komoly dolog. Eseményekről mesélek, de a szereplők személye tabu. De azért, hogy mégse legyek teljesen „képtelen”, álljon itt egy kép, amely jól szimbolizálja a megbízó (Pinokkió) és tanácsadója (a bölcs tücsök) viszonyát.

A rendszerváltással megkezdődött a gazdasági átállás, a lánykori nevén kapitalizmusnak nevezett piacgazdaságra. Tömegesen alakultak a különféle vállalatok, vállalkozások, de ebben a folyamatban, különösen az elején, nagy szerepe volt a tudatlanok bátorságának. Eszközt, gépet, berendezést, meg lehetett szerezni a privatizációnak nevezett szabadrablásban, de a piacgazdaság játékszabályait ismerő szakemberek nem termettek minden bokorban. A működésünk első évében szerzett tapasztalok egyik legfontosabbika volt, hogy a gazdasági és politikai rendszerváltás miatt megszűntek azok a viszonyítási pontok, amelyek az előző évtizedekben a szakmai, vezetői, sőt bizonyos vonatkozásokban az emberi képességek és adottságok megítéléséhez támpontul szolgáltak. Az újonnan jelentkező igények kielégítésére sorra alakultak a humántanácsadást folytató cégek és mi is úgy gondoltuk, hogy beállunk közéjük, ezért a cégünkön belül megszerveztük a HUMÁNREGISZTER ágazatot.

141127_humánregiszter.jpgIgyekeztünk tájékozódni, felvettük a kapcsolatot az alakuló hazai és nemzetközi alapítású nagyobb cégekkel és a szerzett tapasztalatokra támaszkodva, megkezdtük a saját profilunk kialakítását. A „nagyoktól” ellesett – kiforrottnak még nem igazán mondható – elképzelések mellé, az akkoriban nem túl széles választékú nemzetközi irodalmakból is próbáltam kihüvelyezni, hogy mit is csinálnak a magukat humántanácsadónak nevezett cégek.

Az összeszedett tapasztalatok felhasználásával, némi kínlódás után és árán, saját célra, megfogalmaztam az idevágó cégfilozófiánkat: Gépet, berendezést, rendszert lehet készen beszerezni, és ha nem jó működik, garanciában ki lehet cserélni, de a minden folyamat legfontosabb eleménél, az embernél, aki/ami egyben a „leggyengébb” is, ez nem így megy. A dolgozó embert folyamatosan képezni kell, meg kell fizetni, szociálisan el kell látni és még érzelmileg is gondozni kell. És ez nem valamilyen demagóg nagylelkűség, hanem elemi érdek, mert ha a jól dolgozó ember „elromlik”, vagy kiesik, újjal kell pótolni és ez mindig többe kerül, mint az adott területen már bejáratott.

A fenti elgondolásunkat realizálandó, az érettségi előtt állóknak pályaorientációs tanácsadást, a fiatal felnőtteknek önismereti tanácsadást és karrierorientációt, a cégeknek a felvenni tervezett személyek előbírálatát, a szervezet, vagy a cég humánpolitikai átvilágítását és kulcsemberkeresést, „fejvadászatot” kínáltunk.

Kidolgoztuk a vizsgálati módszereket, felmértük a lehetséges keresletet és próbáltuk eladni a szolgáltatást. Az érettségi előtt álló tanulók részére kidolgozott vizsgálati rendszer alapján arra tudtunk nyilatkozni, hogy a fiatal adottságainak, milyen irányú továbbtanulási irány felelne meg legjobban.  Saját és baráti gyerekeken, unokákon teszteltük a rendszert, amelyet már az első tapasztalatok alapján sikeresnek gondoltunk, és abban reménykedtünk, hogy lesz iránta érdeklődés. Hát nem nagyon volt. Akkor hagytunk fel az egésszel, amikor az egyik jónevű iskola osztályfőnök pedagógusa így reagált ajánlatunkra: „nincs erre szükség, meg tudom én e’ nélkül is mondani neki, hogy hülye vagy édes fiam”. Azért volt sikerélményem is. A Katedra iskolában tíz éven át, mintegy hatszáz tanulónál végeztem el ezt a vizsgálatot. Nagy élmény volt, ahogyan ezek a tizennyolc éves félig gyerek, félig felnőtt ifjak fogadták a jövőjük formálását segítő tanácsadást.

A pályázat előbírálat névre hallgató szolgáltatásunk tényleg jól indult és működik a mai napig. Ennek a lényege, hogy a vállalatok maguk hirdetik meg az állásokat, a vezetők összeülnek és a jelentkezők közül kiválasztják a szerintük megfelelőnek tartott pályázókat és elküldik hozzám előzetes vizsgálatra. A kialakult, és immár két évtizede működő rendszert alkalmazva elvégzem a vizsgálatokat, lefolytatom az interjút, a jelölttel megbeszélem a tapasztaltakat, esetenként, ha olyan eredmények mutatkoznak, még le is beszélem a szóban forgó állás elfoglalásáról, és elmondom, hogy tesztjei szerint milyen irányba mozdulhat a siker reményében. A megrendelő cég pedig értékelést és beválási esélyre vonatkozó prognózist kap a célzott típusú munka sikeres ellátására való képességről. Voltak persze ezen a téren is kalandos ügyek. Egy cégnél nagyon sokan pályáztak egy állásra, a vezetők a tömegből „ügyesen”, de leginkább csak fontoskodva, kiválasztottak vagy negyven „alkalmast”, engem meg odahívtak, hogy standa pityere végezzem el az előbírálatot. Eleinte ügyes kezdőként, még belementem az ilyen dolgokba is, később persze már nem.

Egy adott cég vezetésének humánátvilágítása is a sikeres ügyek közé tartozott, és tartozik még ma is, bár az utóbbi években a cégek jelentős részénél az emberekkel való foglalkozás mintha háttérbe szorult volna. Ezt csak úgy vállaltam el, ha az első számú vezető/tulajdonos is részt vett, lehetőleg úgy, hogy az ő vizsgálatát a többiek előtt végezhettem el.  Így pontosan tapasztalhatta, hogy a vizsgálat során mit kap a dolgozó, és mit kap a vezetés. Ezeknél a vizsgálatoknál az alkalmasság vizsgálata nem volt kiemelt szempont. Érdekes tapasztalat számomra, hogy a több ezres számú vizsgálatban előfordult több mint húsz elnök-vezérigazgató, egy kivételével, személyiségét tekintve (bár voltak furcsaságaik – kinek nincsenek?) alkalmas volt a magasabb vezetői tisztség ellátására. Annál az egynél, mi tagadás, nehezen kezdtem az interjúhoz, mert mindig tartottam magam a valóság kimondásához, és megbántani őt sem akartam. Hamar rájött, hogy keresem a szavakat alkalmatlansága kimondásához és segítségemre sietve kimondta, hogy tudja, erre a munkára alkalmatlan, de a nagy szocialista céget privatizáló „dolgozók” ragaszkodtak személyéhez, és alig várja, hogy simán leléphessen. Az is jellemző volt többségükre, hogy elfogadták a nem igazán kedvező megállapításokat is. Egy nagyhatalmú, akkor már vagy húsz éve vezérkedő főnök olvasta a róla készült „jelentést”, és rám kérdezett, „miért írsz te rólam olyanokat, hogy szőrszálhasogató vagyok”, azért, válaszoltam, mert mindent kifogásolsz, kritizálsz, folyton morogsz, csak nem gondolod, hogy ezt a munkatársaid nem veszik észre. Mielőtt bemennek hozzád, kifaggatják a titkárnőt, hogy milyen kedvében van a főnök. Elgondolkodott és azt mondta, lehet, hogy igazad van, elfogadom, de nekem ezt még nem mondta így senki a szemembe. Persze, mert nem merte - válaszoltam.

Így gyakoroltam már a kilencvenes években a kócsingot, anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi az.  Később persze már tudatosan vállaltam ilyen jellegű feladatot és mi tagadás, nem is mindig volt sikeres. Szinte sosem sikerült például a magáncéget alapító atya és a cégben dolgozó fia antagonisztikus ellentmondásainak feloldása. Mindössze egy kivételre emlékszem, ahol - ha nem is kétoldalúan - megszűnt az ellentmondás, mert az atya egy balesetben elhunyt. Hasonló volt a helyzet abban a cégben, amelyet a tulajdonos fejlesztett fel akkorára, hogy már egyedül nem bírt vele, és megbízott, hogy keressek neki egy cégvezetőt. Kerestem, kértem, hogy legalább egy hétig közösen járják az ország különböző részén lévő üzemeket, hogy emberileg is szokják egymást. Egy hónapig ment minden rendben, agyba-főbe dicsérték egymást, majd hallottam, hogy kirúgta az új embert. Elmondta, hogy képzeljem, nem úgy csinálta a külföldi szállítások vámügyeit, mint szokták és egy csomó veszteség érte őket.  Rákérdeztem, hogy elmondta-e neki valaki, hogyan szoktatok csalni a vámnál. Ja, azt nem - válaszolta. Így aztán a nyomorult odáig süllyedt, hogy szabályosan csinálta az elszámolásokat…

141127_hirdetés1.jpgA kulcsember keresés, a „fejvadászat” eleinte még működgetett, rendre jelentek meg hirdetéseink a helyi és országos lapokban. De később, ennek a kialakult rendszere már nem a mi játékunk volt. A kicsik, meg a közepesek maguk „vadászták” a munkaerőt, majd a kiválasztás után elküldték hozzám előbírálatra, a nagyok meg a befutott és jól hangzó országos cégekkel dolgoztattak, bár több cég az ezek által – jó drágán – ajánlott embereket is megvizsgáltatta velem. A multik meg leginkább „otthonról”, Berlinből, vagy Párizsból vezényelték le ezeket az ügyeket. Egy francia multi céggel kerültem kapcsolatba, aminek magyar vezetője ragaszkodott a cégnél szokásos, többfordulós vizsgálathoz, amit a központ előírt, végigcsináltam, mire  felvette az unokahúgát, akit nem is láttam a procedúrák során és még csak azt sem tudom biztosan, hogy tényleg az unokahúga volt-e. De legalább kifizetett.

141127_hirdetés2.jpgEnnyit a „képtelen” fejvadász történetekről.

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása