HTML

Egy 8 danos nyugger ...

A gyerekeim és az unokáim az mondják, hogy minden történetemet hallották már sokszor. Nincs más hátra, új hallgatóságot (pontosabban olvasókat) kell keresnem így 80 fölött. :-) Dr. Király László

Friss topikok

  • dr Király László: - (2016.08.28. 21:36) Kutatási célok, vagy csak álmok
  • Zsumami: Kedves Király László! Hát ilyen az én formám, kések és lekések... ezúttal az új bejegyzésekről, ha... (2016.05.01. 12:10) Megint Május 1.
  • Major Zsuzsa: Kedves Király László, ha Ön Dávod pustán volt katona, akkor bizonyára járt Böhönyén, a vasútállom... (2015.08.05. 12:06) Szép élet a katona élet - főleg, ha rövid!
  • Soós Attila: Kár, hogy "vége" az izgalmas történeteknek, de azért titokban bizakodom, hogy a jövőt illetően is ... (2015.03.27. 11:09) Eddig tartott…
  • Ballagi Gyuri: ... és az emberfia még azt gondolja, hogy a blogolás teljesen privát és spontán műfaj, mostpedig k... (2015.03.26. 10:26) A szerkesztő fátyolos szemével

Bő egy hónapja befejeztem a minden csütörtöki jelentkezést és ezt meg is írtam, meg azt is, hogy azért, ha valami eszembe jut, azt nem tartom vissza. Máris van két okom, hogy folytassam a blogolást.

Az egyik (és a fontosabb) az, hogy  meg kell köszönnöm azt a sok kedves, mi tagadás nekem nagyon jól eső reakciót, amivel a bejelentést fogadták. Úgy éreztem, hogy nem a blogpatak elapasztását  üdvözölték, hanem többnyire a tartalmára vonatkoztatták az elismerést. Köszönöm. 

150430_majusegy_01.jpgA másik ok: éppen egy éve elmélkedtem a munka és a munkások „civil” és egyházi májusi ünnepéről és szinte meghatott, hogy mekkora érdeklődés és elismerés fogadta ezt a korunkban már nagyon nem nagyon divatos témát. Az összesen feltöltött százhat bejegyzésből ez volt a három legolvasottabb bejegyzés egyike, majd mások is megosztottak saját emlékeket felidéző képeket. Sőt, a napokban egy kedves olvasó, felidézve a bejegyzést, egy képet is kiemelt abból és azt ismételten a köz elé tárta.

A kellemes emlékezések mellett, időnként elhangzanak olyan pikírt megjegyzések is, hogy csak azért mentek az emberek májusi felvonulásra, mert köztelezték őket, a menet indulásakor névsorolvasás volt, és aki hiányzott azt jól elmarasztalták.

Ezen érdemes egy kicsit elgondolkodni, mi is volt ez. Az nem vitatható, hogy sok egyéb mellett, a megjelenés elvárására is volt „felsőbb” nyomás, magyarán szólva megmondták, hogy mi a jó a népnek és főleg, hogy mihez tartsa magát. Akkoriban a harrahos Aczél elvtárs, ma meg az aczélos Harrah elvtárs mondja meg hogy mi is a jó a népnek/nekünk, akár a felvonulni akarásról, akár a boltok egy részének vasárnapi zárva tartásáról, meg más ilyesmikről legyen is szó. Ez már csak így van, de abban nincs különbség, hogy az emberek mindig is megkeresik a nekik tetsző megoldást. Az én, meg sokunk életfilozófiája, amiről korábban már írtam itt is aktuális: az élet egy nagy fűrészpor torta, amiben vannak mazsolák is és az okos ember mindig ezeket keresi, a hülye meg egész életében fűrészport zabál. Tehát nem azzal foglalkoztunk, hogy ki mit mondott, de ha már ott voltunk együtt, igyekeztünk jól érezni magunkat és szerintem, legalább a kétharmados többségnek ez sikerült is. Meg egyébként is, a történelem gyakorlata szerint a korabeli megmondók eltűntek a süllyesztőben, mi, a „nép”, meg itt vagyunk. És abban biztosak lehetünk, hogy az így lesz a jövőben is. A megmondók jönnek, mennek, mi meg biztosan maradunk és több-kevesebb sikerrel éljük világunkat.

A blogpatak  írása mellett digitalizáltam a kora ifjúságomban, a májusi felvonulásokról készített fényképeket is, néhányat csatoltam  a tavalyi bejegyzésemhez, de maradt még bőven a fiókban is. Úgy gondoltam, hogy alapot adva egy kis nosztalgiázásra, felrakok néhányat a hatvanas évek májusi felvételeiből, hátha felismeri valaki magát.

Kisiskolások:

150430_majusegy_02.jpgBéketériek

150430_majusegy_03.jpgJókaisok

150430_majusegy_04.jpgZeneisek

150430_majusegy_05.jpgHunyadisok

Nagyobbacskák, közép- és felsőfokúak

150430_majusegy_06.jpgKatona

150430_majusegy_07.jpgMezőgazdasági technikum

150430_majusegy_08.jpgKözgáz

150430_majusegy_09.jpgÓvónőképző

Néhányan a munkahelyekről:

150430_majusegy_11.jpgVárosi Tanács

150430_majusegy_12.jpgNemzeti Bank

150430_majusegy_13.jpgKonzervgyár

150430_majusegy_14.jpgBaromfifeldolgozó

150430_majusegy_15.jpgÉpítők

Néhány vidámságot árasztó jelenet:

150430_majusegy_16.jpgMotorosok

150430_majusegy_17.jpgLovasok

150430_majusegy_18.jpgÚttörők

 Ennyi fért bele, remélem, hogy sikerült segítenem az emlékek felidézésébe.

 

 

 

2 komment

Ahogyan egy hete ígértem, lássuk a 8danos nyugger blogjának látogatási statisztikáit 2013. március 28.-tól, az első publikáció napjától 2015. április 1. este 10 óráig.

Ez alatt a 735 nap alatt 16.261 látogató tette tiszteletét, vagyis napi átlagban valamivel több, mint 22 fő. Természetesen a leginkább forgalmas napok a csütörtökök voltak, amikor új bejegyzés került a blogra. A teljes időszak legforgalmasabb napja 2013. április 12. volt, ezen a napon 901 érdeklődő látogatta meg a blogot. Ez volt az a nap, amikor az Index2 ajánlotta olvasóinak a 8danos nyuggert. Ez egy péntek volt, és még a következő napon is 135-en jöttek, ez a 17. helyet hozta ennek a szombatnak (a nem csütörtökök közül pedig a 3. leglátogatottabb nap lett ezzel 2013. április 13.). A látogatottsági ranglista második helyén a 2015. január 22.-ei nap került 488 látogatóval, az a csütörtök,  amikor megjelent a Katedra iskoláról szóló bejegyzés.Ezt a két kiugró értéket a 2013. november 28-ai csütörtök követi (248 látogató egy nap alatt), ekkor olvashatták az érdeklődők a szerző esküvőjéről szóló írást. 200 feletti látogatót vonzott még egy nap alatt a régi május 1-ékről szóló bejegyzés (222 fő) és a gyerekek Béke téri általánosban eltöltött éveiről szóló írás (206 fő). Érdemes még megemlíteni, hogy a legkevésbé látogatott napok a szerdák voltak, egy kivételével nem emelkedett 25 fölé a létszám. Arra az egyre sem nagyon találok magyarázatot: a 8danos kandidátussá válásának történetét bemutató írás megjelenése utáni hét szerdáján 58-an jöttek fel az oldalra, jónéhány csütörtök ennél rosszabb látogatottságot produkált. (Az ábrán a napi látogatottsági adatok, az erősen torzító 2013. április 12-ei adatok nélkül.)

150402_napi_latogatok.jpg

Egy másik fontos adat az u.n. lapletöltések száma. Ez azt mutatja meg, hogy azok a bizonyos látogatók, akikről az imént írtam, épp csak az aktuális bejegyzést olvasták el, vagy kinyitottak más oldalakat is.Az oldalletöltések száma 27.212 volt, ami azt jelenti, hogy a látogatók átlagosan 1,67 lapot olvastak el a két év során. A legforgalmasabb napok természetesen ebből a szempontból is ugyanazok voltak, mint a látogatók számát illetően, hisz sok látogató nyilván sok oldalt néz meg. Az esküvőről szóló bejegyzés is tartja a harmadik helyét, a negyedik viszont az az írás, amely a szerző Kecskemétre történő megérkezését meséli el. Ennek megjelenési napján csak 185 látogató volt, de 289 oldalt nyitottak meg. Ebben nyilvánvalóan szerepe van annak is, hogy ekkor kaptak először az "Élet a régi Kecskeméten" blog olvasói külön értesítést is egy új blogbejegyzés megjelenéséről.

Ha a csütörtöktől szerdáig tartó hetek látogatottságát nézzük, cseppet sem meglepő módon a korábban már említett bejegyzések hetei vezetik a ranglistát: az első az indexes hét, összesen 1.185 látogatóval és 2.172 oldalletöltéssel. Ezt követi a Katedra iskoláról szóló bejegyzés hete 713 látogatóval és 907 lapletöltéssel.A grafikon az egyes hetek lapletöltési és látogatási adatait mutatja a 2013. áprilisi kiugró adat nélkül)

150402_heti.jpg

A legkevesebb látogató (mindössze 50 fő) 2013. decemberének közepén jött a 8danos nyugger oldalára. Talán okozhat némi meglepetést, talán sokak számára érthető, ez az az írás volt, amelyben a szerző 1956 októberi tapasztalásait dolgozta fel. Bevallom, meglepett ez a tény, és megnéztem, hogy a blog.hu saját statisztikája mit mutat ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban. Sajnos az egyes bejegyzések olvasottságát mérő mutatót csak épp ebben az időszakban indították el, ezért a két év egészére nézve nem tudunk pontos adatokat, de tény, hogy mostanáig már több mint százan olvasták el az említett bejegyzést, ennél számos más írásnak van kisebb látogatottsági mutatója.

Ha más itt tartunk, azért egy pillantást vessünk erre a számlálóra. A katedrás szöveg 1100 feletti nézettséggel persze itt is elöl van, de pl nagy figyelem kísérte a Kertészeti Főiskoláról szóló írásokat, "A vég kezdete" 384, a "Nekrológ az én főiskolámért" 476 látogatót vonzott. Ez utóbbinál csak a már említett, május 1.-ről szóló bejegyzés volt népszerűbb.

Sokáig lehetne még elemezgetni a számokat, de inkább arra biztatnék minden látogatót, hogy böngéssze az írásokat. Azok sokkal érdekesebbek.

 

 

Szólj hozzá!

Ahogyan ezt maga a szerző is többször - legutóbb épp egy héttel ezelőtt - megemlítette, Györgyi húgommal mi beszéltük rá a blogírásra. Legfőbb célunk ezzel az volt, hogy kapjanak egy rendezett medret az általunk már meglehetősen jól ismert történetek. Azt gondolom, hogy ez megvalósult. Számos ismerős sztori kapott helyett ezeken az oldalakon, ám több esetben azzal a számunkra is érdekességet és újdonságot jelentő többlettel, hogy bővebben is megismerhettük azokat a körülményeket, amelyek között keletkeztek. Azt is beismerem, hogy volt olyan történet,a leírtak között, amelyiket nem ismertem eddig, nekem is újdonság volt.

A blogolásra való rábírás kevésbé deklarált célja volt a családi fotóalbumban való rendrakás kikényszerítése. Ez is a várakozáson felül sikerült, hisz eleinte nem volt tevrbe véve a teljes állomány digitalizálása - most ez is megtörtént. (Ami egyébként a blog hűséges olvasói számára jó hír, hiszen egy-egy előkerült fotó, képsorozat kiindulópontja lehet olyan visszaemlékezéseknek, amelyek valahogy nem fértek bele a rendezett időfolyamba, de önálló fejezetként azért még megállják majd a helyüket.)

Bevallom, szerkesztőként néha terhes volt, hogy a közösen elhatározott heti megjelenés kényszerét nekem kellett érvényesítenem az olykor "alkotói válságba" süllyedő szerző irányában. Ilyenkor több hétre előre mutató "publikációs tervet" készítettünk, amely aztán megadta a szükséges lendületet. További szerkesztői feladat volt a következő heti publikációt először élőszóban végighallgatni, aztán pedig a megírt szöveget átfésülni, és az egyébként valójában elenyésző számú, többnyire elgépelésből adódó hibát javítani. Ritkán, de előfordult közöttünk vita a tartalmi kérdéseket illetően, de a végső szó mindig a 8danosé volt, elvégre ez mégiscsak az ő blogja. A szerkesztői feladatok közé tartozott a végső forma kialakítása is. Az olvasónak nyilván nem tűnt fel, de a képek minden alkalommal egy speciális keretben jelentek meg, amelynek nem volt előregyártott sablonja, azt egyedileg kellett minden alkalommal elkészíteni.

150326_kiralyok.jpgMindazonáltal számomra is élmény volt ezt a történetfolyamot gondozni. Igen, a százszor halott történetek mellett még nekem is sikerült újdonságot hallanom édesapám életéből, és egyes kérdésekről én is a blog kapcsán ismertem meg a véleményét. Élveztem ezt az apa-fiú együttdolgozást. Azt, hogy most én segíthettem neki, mint ahogyan régen ő mutatott irányt, amikor első önálló fogalmazványaimat készítettem középiskolásként, vagy az egyetem első időszakában. Tudom, sokan irígyelmek érte (és van is rá okuk), hogy így a hatvanhoz közeledve még mindig tudok érdemi beszélgetéseket folytatni apámmal, és hogy elő tudtunk állítani egy ilyen közös produktumot.

Ami természetesen leginkább az ő produktuma. És nem csak abban az értelemben, hogy a blogbejegyzések szövegét ő írta, hanem (és főleg) abban, hogy egy ilyen életutat tudhat maga mögött. Hiszi vagy nem a tisztelt olvasó: én magam is nagyon várom az újabb bejegyzéseket. De addig is, míg az "új sorozat" első bejegyzése elkészül, a jövő héten a számok tükrében mutatom majd be az elmúlt két évet.

 

1 komment

Legutóbb meséltem a nyolcvan éves „ünneplésem”-ről, családom és barátaim igazán jól eső megnyilatkozásairól és szóltam arról is, hogy ekkor kezdtek gyerekeim, unokáim kapacitálni, hogy az addig leginkább csak nekik szóló történeteimmel lépjek nyilvánosság elé, magyarul mellettük/helyettük keressek más hallgatóságot – is.

Fél évig tartó gyomrozás után, éppen most két éve megadtam magam és elindítottam a 8danos nyugger blogját. Nem volt könnyű az elhatározás, mert a rendszerváltásig nem kevés tanulmányt, szakcikket, meg ilyesmit írtam, amelyek a világ megváltozás után  okafogyottá  lettek, mire úgy döntöttem, hogy abbahagyom az egészet. Majdnem sikerült is, csak két esetben estem a fogadalomsértés bűnébe, az Erdei Ferencről és a Duna-Tisza csatornáról írt tanulmányommal.

Úgy gondoltam - és mint kiderült, jól gondoltam -, hogy a blogolás valami egészen más, itt adhatom saját magamat, és az eddigieknél szélesebb hallgatóságnak/olvasóknak mesélhetek  arról, hogy egy ember a tízmillióból hogyan élte meg a nyolc évtized alatt jelentkező történelmi sorsfordulókat. Szerencsére a  blogbejegyzések nem a történész szikéjével metszett korrajzok, ennél a műfajnál megengedett a szubjektivitás, azaz  arról mesélhettem, ami közel állt hozzám, azokat a szereplőket idézhettem fel, akik fontosak voltak nekem.

130404_Félévesen.jpgKét éve, március 28-án, csütörtökön élesítettem, az első, a  „Jövök ...” című és ezzel a képpel ékesített bejegyzésemet. Nem tagadom izgatottan vártam a közvélemény reakcióját, hogyan fogadnak egy ilyen, korunk gyakorlatát nem tiszteletben tartó bejegyzést, amiben sem egymás letolvajozása vagy „leköcsögözése” sem a mostanában oly népszerűvé vált,  g betűvel kezdődő négybetűs szócska nem szerepel. Jól fogadták, sokan még le is írták, nem éreztem, hogy csak udvariasságból tették és jól esett.

Annyit megtartottam a korábbi gyakorlatomból is, hogy valami laza rendszert azért felállítottam magamnak. Egyik, hogy többnyire követtem a történések naptári sorrendjét, a másik, hogy kötelezően vállaltam a minden csütörtökön történő jelentkezést. Ezt nevezhetjük akár határidő frásznak is, de lényeg, hogy ebben az esetben is  jól működött az eredendő lustaság leküzdésében.

A témákhoz tartozó képek megkeresését, az öreg filmek digitalizálását élvezettel csináltam, de a képek szerkesztésére „felkértem” fiamat, aki vállalta, és mint tapasztalhatták, jegyzett fotóművészhez illó módon végezte ezt a kényes feladatot.

Közben eltelt az idő. Ehhez, a száznegyedik  bejegyzéshez, már ez a kép passzol, ami szerintem még olyan meredek megállapítást is alapozhat, hogy ekkora a változás  egy embernél, de a világunkban sem kisebb, mint ezt minden pillanatban érezhetjük.   

150319_kalapos.jpgNem kertelek tovább, kimondom, ha nem is könnyen: befejezem. A nyolcvanas  ünneppel eljutottam a jelenig. Eljött az ideje, hogy abbahagyjam a múltbéli dolgok felidézését, lecsukjam a meseládám tetejét.  Nem tagadom, számomra nagy élmény volt felidézni azokat a dolgokat, amik ugyan velem estek meg, de valójában soha nem foglalkoztam velük, csak mint a szélhordta homokrétegek rakodtak le emlékezetemben.

Ez alatt a két év alatt megadatott, mintegy újra átélni, a csak számomra fontos eseményeket,  a gyerekkor, a felnőtté válás, a  tanulás, a család, a munka, a barátság, a szórakozás történéseit, azaz egyben látni az egész életemet. Meg még az a kérdés is felmerült bennem, hogy jó szívvel tudom e vállalni földi cselekedeteim eddigi éveit. Oda jutottam, hogy tudom, elfogadom a harmadik elemiben, Lencsés tisztelendő úrtól kapott szabad akarati ismereteket, miszerint „ha kapsz egy tányéron egy lekváros, meg egy zsíros kenyeret, azt eszed meg előbb, amelyiket akarod, ez a szabad akarat”. Elfogadtam, amit a sorstól kaptam és több kevesebb sikerrel jól választottam – legalább is szerintem.

Megköszönöm a sok elismerést, ha megérdemeltem, ha nem, jól estek.

A 8danos nyugger – nem megtagadva önmagát – nem hagyja abba egészen, csak ezután nem hátra néz, hanem előre és nem feltétlenül minden csütörtökön zavarja a reggeli áhítatot, hanem amikor rájön. Tehát a blogcím tovább él.

És remélem, hogy én is.

                                                                                                                

 

 

8 komment

150312_80_1.jpgValami ilyesmit mondtak azok a kedves barátaim, akik, a közvetlen família mellett, elfogadták a fiam és a lányom meghívását az általuk rendezett születésnapi bulimra. A „rendezők” tőlem csak azok névsorát kérték, akikkel együtt szerettem volna lenni ezen a számomra fontos eseményen. Nem volt könnyű feladat. A nyolcvan év nagyon hosszú idő, így szembe kellett néznem azzal, hogy a nekem kedves barátok, harcos társak, kollégák közül már nagyon sokan elmentek, vagy ha még itt is vannak, egészségi állapotuk miatt nem jelenhetnek meg. Megcsináltam a „névsort”, átadtam és vártam az információt a kilátásokról. A több mint fél évszázadon keresztül működő „hívatásos” szervezőként, ebben az esetben is ismerni szerettem volna a folyamat minden részletét. De a kutyafülűek  elzárkózlak, nem voltak hajlandók semmiről tájékoztatni, minden érdeklődésemet „elutasították” és csak annyit közöltek, hogy október huszadikán, jelenjek meg a Technika Háza tanácstermében. Megjelentem. 

A szoros konspiráció miatt igazira és totálisra sikerült a meglepetés.  Izgatottan „leltároztam” a megjelenteket, akik az Andris és Peti unokám által készített, és a kivetítőn állandóan forgó összeállítást nézték. Ha belenéznek és ismerős képekkel is találkoznak, az nem véletlen, mert a fiúk művének is volt szerepe a blogom elindításában.

A huszonhét évig tartó tanácsi múltamból sajnos már nagyon kevesen vannak, egyedül Ruzsa Leo barátom volt ott a jeles csapatból. A főiskolai évtizedeket már többen is képviselték, eljött Tajthy Sándorné, Gabika a tanszéki kollegina, Hévizi Pista a műszaki tanszékről és Horváth Istvánné a kollégium igazgatója, akivel felidéztük, hogy a kezdetben nem volt zavartalan a kapcsolatunk. Ugyanis a kollégiumunknak éppen nem volt igazgatója és én „szolid” rábeszélés után őt, a gyümölcstanszék szakmailag elismert tanárát neveztem ki, aminek eleinte nem igazán örült. Később, amikor vezetésével a kollégium többször elnyerte a kiváló címet, hozott egy csomó díjat, igazolódott, hogy ez a döntésem a legsikeresebbek közé tartozott. És ami még fontosabb, Magdolna asszony is jól érezte magát és a nyugdíjas éveibe jól belenyúlóan, ahogyan egy igazi kapitányhoz illik, utolsónak hagyta el a felszámolt kollégiumot. A képen együtt láthatóak a csokornyakkendős Leóval, Tubak Pistával és feleségével, Ágival, a Katedra középiskola alapítóival és Csatári Bálinttal, a jeles földrajztudóssal

150312_80_2.jpgÖrömmel fogadtam a társadalmi szervezeteket képviselő köszöntőimet is, akikkel ma is folyamatosan kapcsolatban vagyunk. A Cegléd Barátainak Körét az elnöki poszton engem követő Markovics Feri és felesége képviselte

150312_80_3.jpga  megyei TIT szervezetet pedig   Kraszkó Karcsi elnök és felesége Godó Magdi képviselte

150312_80_4.jpgAz egyik családi asztalnál ott láttam Bakó Évikét és fiát, mellettük Gyuri öcséméket, és külön örömömre fiukat, Gyurika keresztfiamat is, akinek életútja sokáig nem volt igazán sima, de most új párjával láthatóan boldogan feszített, ők láthatók a kép baloldalán, mögöttük pedig Bozsó Jancsi és Berta Gabi ülnek, akik Ica családját képviselték.

150312_80_5.jpgA „szervezők” meghívó levelükben – okosan – azt kérték, hogy a köszöntők ne gondolkozzanak azon, hogy milyen ajándékkal kedveskedjenek az öregnek, hanem fogadják el javaslatukat, miszerint hozzanak egy üveg nemes italt, amit akár a helyszínen is elfogyaszthatunk egymás egészségére. Ferenczy Tibi és párja Horváth Zsuzsa, a két régi kolléga, akik igazoltan voltak távol, nem tagadták meg magukat. Nem bort küldtek, hanem Zsuzsa, aki a hazai és a nemzetközi versenyek nyertes virágkötőinek sorát tanította, kötött egy csodálatos csokrot, ami évekig szobám dísze volt.

Berend T. Iván barátom sem volt személyesen jelen, de egy hosszú levélben –  amit „Az óceán sem akadály” című bejegyzésben bemutattam – idézte fel közös dolgainkat.

Kaptam egy emlékkönyvet is, amibe a résztvevők írtak mindenféle számomra kedves dolgot. Legszívesebben „beidézném” a könyvecske valamennyi beírását, de inkább nem, mert a végén még elpirulok a sok talán meg sem érdemelt dicsérettől.

Minden vendégnek örültem, együtt is, külön is, de gyerekeim és unokáim (párjaikkal együtt) figyelme volt a csúcs. Készült is egy kép az ünnepség végén, amelyről ugyan az akkor már Angliában élő Petra és Kata, akinek korábban el kellett mennie, lemaradt , de így is nagyon kedves számomra.

150312_80_6.jpg

Itt mondom el, pedig ezzel kezdődött a nap, hogy reggel három "itthoni" unokám eljött a lakásomra, és reggelit hozott nekem, hogy legyen időm velük külön is beszélgetni egy kicsit.

150312_80_7.jpg

Hát így történt. És nem csak lezárult azon az októberi napon valami, mondjuk nyolcvan év, hanem el is indult valami, a kornak divatját követve, a  8danos blog folyam, vagy csak patak, de erről még majd szólok…

 

 

2 komment

Legutóbb az itthoni utazásaink néhány élményét meséltem el, de ez nem minden, mert  jártunk a határokon kívül  északon is, nyugaton is, délen is, de valahogy úgy jött ki, hogy keleten nemigen. Persze ezeknél az utazásoknál is ugyanaz a helyzet, mint az itthoniaknál, rengeteg az élmény, tengernyi a fénykép, a blogos mesélés meg nem tűri a terjengősséget. Éppen ezért meg sem próbálom összezsúfolni mondókámat, inkább csak kiemelek néhány, a hagyományos bédekkerekben nem igazán jegyzett élményünket.

150305_01_bevezeto.jpgEurópai utazásainkat minden esetben a Zseppelin Iroda autóbuszos kínálatából választottuk/választjuk, mert mi szeretünk busszal utazni, lehetőleg a sofőr mögötti üléseket elfoglalni, látni az utat, a vidéket és mindent. Hátul ülve, se’ rossz, de ott egy kicsit, szállított „csomagnak” érezzük magunkat. A mai, repülős kényelmű buszokban utazva, felidéződik bennem a régi jó Ikarusok, enyhén szólva, fapados belső kialakítása, ahol „forgó” ülésrendet kellett kialakítani, hogy senkinek ne kelljen végig a tengely felett ülni, mert ennek az lehetett volna a következménye, hogy a célnál esetleg nem tud ráállni a lábára. Meg a műszaki állapotuk is hagyott némi kívánnivalót maga után. Egy Olaszországi csereüdülésre utaztunk, ami úgy volt megszervezve, hogy oda félútig a mi Ikarusunk, onnan az út másik felén az olasz Mercedes busz vitte a társaságot. A mi felünk buszában ülve elaludtam és arra riadtam fel, hogy operálnak, pedig csak az ülésből kiálló rugó szúrta fenekemet. Hát a mai buszokban sem tengely miatti zavar, sem operációs álom nincs. Ma is vannak olyan utak, ahová a többség végig busszal utazik, néhányan meg repülővel jönnek és csak a célországban csatlakoznak. Szerintem sokat veszítenek, de ha nekik így jó, hát…

Utazásaink egy része nosztalgikus indítékú volt, meglátogattuk a valamikor megismert helyeket. Kelet Berlinben, Prágában, Drezdában, Lipcsében, Erfurtban és Krakkóban az átkosban többször is jártunk, de kíváncsiak voltunk mai állapotukra. Óriási a különbség. Különösen Berlin fantasztikus, egyszerűen lenyűgöző élmény ez a főnixmadárként újjászületett város. Átmenni a Brandenburgi Kapu alatt, aminek addig csak a felét láthattuk, hajózni a Spreen a hatalmas új üvegpaloták között, ismerkedni a Reichstag új kupolájával és egyáltalán az egész várossal. De ugyanakkor a humorát sem veszítette el a város, nem kesereg a múlton, hanem a berlini fal legendás átjáróját, a Checkpont Charlie-t, -- amit annakidején a Humboldt egyetemi barátaim messziről mutattak meg, mint félelmetes érdekességet – „felélesztették” és egy euróért a túrista lefényképeztetheti magát az amerikai és a szovjet "katonával".

150305_04_berlin.jpgEgy úszó városban, amit Skandináviában csak kompnak neveznek, utazni, az addig csak olvasmányokból ismert fehér éjszakában, nekünk, homokhátsági embereknek, leírhatatlan élmény. Alig tudtunk aludni és szinte óránként mentük a fedélzetre – bámészkodni.

150305_05_hajo.jpgEnnek köszönhetően, a természeti csoda mellett, tapasztalatokat szerezhettünk a skandináv virtusból is, pontosabban arról, hogyan játsszák ki az állam által szigorúan regulázott alkoholfogyasztási szabályokat. Már este láttuk, hogy a hajó „főutcájában” bank, ékszerbolt, több bevásárló központ mellett –  megszámoltuk –  négy  méretes vendéglő is volt, már akkor is zsúfoltan. A bevásárló központban iszonyú mennyiségű alkohol volt a polcokon, de fogyott is derekasan. Azok, akik nem a vendéglőkben ültek/ittak, szesztermékekkel telirakott szatyrokkal, táskákkal keresték a nyugodt ivás lehetőségét biztosító helyeket.  Hajnalban, amikor újra felmentünk a fedélzetre, egy matrózruhás takarítónő tette a dolgát.  Először a csontrészeg utasokat behúzta a folyosóra, majd slaggal a tengerbe mosta az üres üvegeket és megtisztította a fedélzetet. Nagyon ráfért.

Párizsban, ahogyan a hajszolt turistáknak illik, mi sem tudtunk betelni a látnivalókkal. A Mona Lisa képe előtt (lehet, hogy ezt szégyelleni kellene) próbáltam felidézni, hogy miket olvastam szépségéről, titokzatosságáról,  de úgy a húsz méter távolságú kordon mögül a 77x53 centis képet nézve,  én nem igazán éreztem ilyesmit. Inkább lefényképeztem Klárit, ahogy szemmel láthatóan ő is valami ilyesmiről gondolkodott.

150305_06_monalisa.jpgVolt egy vacsoránk a Quartier Latin egyik diákkocsmájában, ahol lehetett választani a helyi specialitásokból, és én a csigát választottam, majd az útitársak élénk érdeklődése közepette, a művelethez kapott speciális szerszámok alkalmazásával, megeszegettem. Hát, érdekes volt. Amikor kérdezték, hogy milyen íze van, mondtam, hogy otthon kóstolják meg a keresztrejtvény fejtéséhez használt radírt és megtudják.

150305_07_csiga.jpgMár itthon készültem, hogy Londonban felülök az óriáskerékre (London Eye). Volt is szabadidőnk, de nem annyi, hogy a több százas sort végigvárjuk. Így csak vágyakozva néztem és elhatároztam – mint már annyiszor –,  hogy ide még egyszer el fogok jönni.

150305_08_london_eye.jpgJártunk az  Avon parti  Warwik kastélyban, amiben a panoptikumos Madame Tussauds viaszfigurái mutatják az angol királyok és főurak, valamint szolgáik életét. Igy néz ki a középkori mosónő. A tihanyi panoptikum királyait és rablóit  nézve – mecsoda különbség…

150305_09_mosono.jpgA görögországi utunkon meglátogattuk az Apolló szentélyt, ahol a Püthiák ezer éven keresztül mondták jóslataikat a Méden agan (mindent mértékkel) felirat alatt, ami ismerve a görög nép (beleértve isteneiket is) mértéktelenségét, nem lehetett nagyon hatékony. Amikor mentünk fel az Olimposzra, az idegenvezető, aki egyébként a szegedi egyetemen ógörög történelmet tanít, elmondta, hogy Zeusz gyakran jelent meg emberek előtt kutya formában is. Felértünk az üres hegyre, és a szépséges görög tájban ott ült Zeusz, mint kutya. Legalábbis mi így éreztük. Érdekes élmény volt.

150305_10_kutya.jpgSok-sok élmény és kép gazdagítja utazásainkat, de már be kell fejeznem sorolásukat, mert így is túlléptem az önként vállalt bejegyzési keretet.

150305_11_passau.jpgDe utolsóként még elmondom a természet erejéről szerzett sokkoló tapasztalatunkat. Egyik utunkon betértünk Passauba, és többek között lefényképeztük azt az jelzéssort, ami a három óriás folyó áradásainak magasságát mutatta évszázadokra visszanyúlóan. Néhány évvel ezelőtt, a híradások szerint akkora árvíz volt, mint ötszáz évvel ezelőtt. Ezt a képen a legfelső, 1501-es jelzés mutatja. Szinte elképzelhetetlen, nem lett volna jó, akkor ott lenni.

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Legutóbb már érintettem Klárival közös utazásainkat, most ebben a bejegyzésben felidézek néhányat a hazai túrákból. Vannak az egynapos, itthonról teljesíthető utak, amiket „vegyespárosunk”, Klári, én meg a Mazda hajtunk végre, s amelyek csak azt bizonyítják, hogy nem kell mindig messzire utazni, hogy valami nekünk tetszőt lássunk. Minden évszakban szép és más a tiszaalpári várdomb és a templomdomb, a költözés közben itt pihenő  madarak millióival, ehhez kapcsolhatók a tőserdei séták a vízparton és az ártéri erdőkben.

150226_01_alpar.jpgA tiszakürti arborétum is kedves sétahelyünk, ahol még a tiszavirágzást is többször megnéztük. Szívesen megyünk az Ópusztaszeri Emlékparkba is, ma már csak ingyenes „sétajeggyel”, mert így is remek és a fizetős látványosságokat meg már többször sorra vettük. (A képen épp a tanyasi iskola osztálytermében ülünk.)

150226_23_pusztaszer.jpgKicsit távolabb van a Szarvasi Arborétum, ahol a közelmúltban jártunk és a Mini ,Magyarország című állandó kiállítást néztük meg, ami nevezetes épületeket és létesítményeket, kilométer hosszan kanyargó kisvonatokat, állomásokat mutat be. Nekünk, természetesen, a kecskeméti Cifrapalota makettje tetszett legjobban, amit le is fényképeztem.

150226_15_szarvas.jpgÉrdekes egynapos kirándulás a Keceli Hadipark ahol óriási mennyiségű hadieszköz látható, sőt még egy űrhajó is. Klárit meg is örökítettem egy T34-es tank társaságában.

150226_11_kecel.jpgElőéletünkben mindketten sokat jártunk Budapestre, de mindig csak valamilyen dolgunkat intézni. A közelmúltban úgy gondoltuk, hogy szétnézzünk „turistaszemmel” is. Megtettük. Felültünk egy turistabusz tetejére, beállítottuk a tájékoztatót magyar nyelvre és négy órán keresztül „ismerkedtünk” szép fővárosunkkal. Fantasztikus élmény volt.

Az egynapos kirándulásaink néhányának bemutatásával azt szeretném erősíteni, hogy a szűkebb környezetünkben is sok-sok érdekességet találhatunk.

Persze ezek mellett utaztunk messzebb is és ezek többsége volt „csomagos” utazás. Az interneten rengeteg reklám látható, amikben az ország különböző részein található szállodák ajánlják szolgáltatásaikat. Mi leginkább kora tavasszal és ősszel szeretünk kirándulni, mert ilyenkor nincs meleg, nincs tömeg és a szállodákban kevés a vendég. Ráadásul ilyenkor nagyon sok helyen hétköznapokra szóló „nyugger csomagokat” is kínálnak, a főszezoni áraknál lényegesen kedvezőbb kondíciókkal. Kiválasztjuk a nekünk megtetszőt, lefoglaljuk, „kiderítjük” hogy azon a vidéken milyen öt-hat nap alatt bejárható látnivalók találhatók és hajrá…

Az elmúlt évtizedben nagyon sok helyen jártunk együtt, és nagyon sok fényképet is csináltunk Az összes  élmény elmesélésére, az összes kép bemutatására tucatnyi bejegyzés sem volna elég. Legfeljebb néhány számunkra nagyobb élmény felidézésére tudok vállalkozni.

A keresztény templomokat és más egyházi épületeket, természetesen mindenütt felderítettük, de jártunk három olyan helyen is, amely számunkra idegen vallások életébe engedett betekintést. Zalaszántón, a harminc méter magas, huszonnégy méter széles, hófehér épületet, Közép Európa  első buddhista szentélyét – sztúpáját kerestük fel.  

150226_02_zalaszanto.jpgSomogyvámoson a Krisna-völgy Indiai Kulturális Központ és Biofarm elnevezésű méretes telepet látogattuk meg, részt vettünk egy számunkra teljesen idegen istentiszteleten, ahol minden a nyugalomról szólt, de szerintünk az ott élő emberekről nem a nyugalom, hanem valami más, a megszállottság feszültsége sugárzott.

150226_10_somogyvamos.jpg150226_16_tar.jpgJártunk Tar községben, a Dalai Láma által alapított és többször meglátogatott Szabadító Buddha Anya Templom együttesben, ahol egy tonna súlyú imamalom forog állandóan és „öröli” a szent igéket. 

Voltunk a tihanyi panoptikumban, ami szinte sokkoló élmény volt. A magyar királyok viaszképei egy légtérben vannak kiállítva a világ leghíresebb tengeri rablói viaszképével. Azt még esetleg el lehet fogadni, valamiféle realitás mániával magyarázva, hogy a királyokról nem készült fénykép, legfeljebb csak leírás, és ezért elég szakadt, roggyant képüket mutatják. De az hogy Mátyás királytól néhány méterre egy jeles, féllábú rabló integet, már kicsit, sőt, nagyon morbid. 

150226_04_tihany.jpgA Kis-Balaton csodás világában több szép kirándulást is csináltunk, de a bivalyrezervátummal csak a harmadik alkalommal volt szerencsénk. Az első két látogatásunkon, az istennek se jöttek elő a feketék, viszont a harmadik alkalommal teljes volt a siker, előjöttek és dagonyáztak, ahogyan az bivalyéknál szokás.

150226_07_kisbalaton.jpgEgy másik állatos élményünk a Veresegyházi Medve Otthon volt, ahol több tucat medve és más „vadállat” él, szinte természetes körülmények között. Itt is ősszel jártunk és az egész területen csak mi voltunk, meg persze a medvék.

150226_17_veresegyhaz.jpgÉrdekesnek tartottuk a sorra létesülő kastélyszállók kínálatát is és ki is próbáltuk a hőgyészi, a bikali, a zalacsányi, a szilvásváradi, a hédervári és a fenyőharaszti kastélyhoteleket.  Ezekből is a környéket jártuk, de voltak plusz élmények is. A több száz éves, Hédervári kastélyszállóban, szerdán a vacsora nem az étteremben, hanem a lovagteremben volt pengetős élőzenével, és mindez „vacsora a grófnál” címen futott. Jó játék volt. 

150226_05_vacsora_a_grofnal.jpg

A legutóbbi, Dél Baranyai utunkon „fedeztük fel”, a közelmúltban Szigetvár határában felavatott  Magyar-Török Barátság Kertet. Élmény volt látni a nagyszerű, tiszteletet parancsoló emlékművet, amely a két ősi ellenség megbékélését van hívatva tükrözni.

150226_20_szigetvar.jpgLehet engem földhözragadtnak, provinciálisnak bélyegezni, de mi Klárival nagyon élvezzük ezeket az utazásokat.

 

Szólj hozzá!

Mostanában sok szó esik a párkapcsolati lét „modernizálódásáról”, a szingli és a mingli formájú együtt nem élésről, vagy éppen együttélésről, és lassan már szabályos irodalma alakul ki ezen fogalmak magyarázatának. A „szakcikkekben” pro és kontra vélemények ütköznek, érvek ellenérvek csapnak össze, a bőséges választékból mindenki kiválaszthatja a neki tetsző megállapítást.

Ma már nekem is van tapasztalaton alapuló véleményem ezekről a dolgokról és azt el is mondom. Az igazán jól működő hagyományos párkapcsolatban leélt negyvennégy évem alatt, még csak az érdeklődésemet se keltette volna fel az ügy. Ha valaki akkoriban megkérdezte volna, hogy mi a véleményem a szingliségről, a mingliségről, biztosan azt feleltem volna, hogy nekem ezekről nincs véleményem, én csak a mi kapcsolatunkat ismerem és fogadom el jónak, ami a holtomiglan-holtáiglan fogadalmán alapul.  A sors közbeszólt és egyedül maradtam, de nem lettem szingli. Szerintem az ember nem arra van teremtve, hogy egyedül éljen. Nálam a párkapcsolat mingli formája alakult ki és működik, nyilván az a formája, ami a szakcikkek fogalmazása szerint az érett korra jellemző.

A hetvenéves születésnapomat Icával ültük és nagyon rendjén találtuk, hogy nem „bútoroztunk” össze, de nem azért, mert féltettük önállóságunkat, nem azért mert volt önálló lakásunk, meg ilyesmi, hanem azért, mert neki is voltak gyerekei és négy unokája, meg nekem is voltak gyerekeim és négy unokám, akikkel kiegyensúlyozott „nagymamai”, „nagypapai” életet éltünk. Együtt pedig a magányosság ártalmas gyakorlatát zártuk ki életünkből. A hetvenéves szülinapi parti képein együtt...

150219_kep2.jpg... és a családdal. 

150219_kep1.jpgA mingli életforma előnyének tartják, hogy az önálló családi kapcsolatok ápolása mellett, a találkozásokon mindkét fél igyekszik a legjobb formáját hozni. Ezt vallottuk és gyakoroltuk mi is. Egymás élettapasztalatát tiszteletben tartva, még új ismeretek szerzésére is lehetőség nyílott. Iluska mellett, könyvtáros férjként, az irodalom „beltagja” lehettem, Ica társaként pedig a festészet, a számomra „belülről” ismeretlen kecskeméti művésztelep világába kaptam betekintést. Megismertem többek között a szűk baráti köréhez tartozó Sédai Éva és Vincze László festőművészeket, láttam őket alkotás közben. Ica segítette őket a hozzájuk nem igazán közelálló gazdasági ügyekben való eligazodásban is. Egyszer összejött  egy osztrák házaspárral, akik a grazi opera részére akarták megfestetni egy énekes képét. Eredetileg csak egy képről volt szó, de megfestette mindkét barátjával, és a tényleg nagyon jó két festményből az osztrákok nem tudtak választani, megvették mind a kettőt.

150219_kep3.jpgÁltalában is erős érzéke volt a formák iránt, ami néha azért okozott némi gubancot is. Egy  távoli rokona meghívott bennünket a lánya esküvőjére, aki egy „kőgazdag” olasz üzletemberrel házasodott össze, fényes körülmények közepette. Az esküvő a bazilikában volt, a lakodalom pedig az egyik nagyon előkelő szállodában. Ica úgy vélte, hogy „meg kell adni a módját”, azért velem is elővetette a szmokingot, fel is próbáltatta, merthogy az a buta nadrág derékban összement egy kicsit, de azért összeállt a kép. 

Meg is jelentünk, leültettek bennünket a szépen terített, a távolabbi rokonok kerek asztala mellé. Majd bevonult a kőgazdagék családja, pólóban, nyári ingben, meg más hasonló szerelésben. Róluk nincsen kép, mi is csak egy később kapott, meglehetősen gyenge felvételen látszunk, ami azért mutatja, hogy milyen érzések munkáltak bennünk.

150219_kep4.jpgNéhány év együttlét után sajnos Ica is elment, megint egyedül maradtam, de az élet nem állt meg.

Az egyedüllétet, mint tőlem idegen létformát, továbbra sem kívántam. Régi kedves ismerősömmel, Klárival, aki hozzám hasonlóan, elvesztette párját, gyerekeivel és öt unokájával él, szeretetben, úgy gondoltuk, hogy együtt, egymást vállalva, megyünk tovább. A gyerekeim által szervezett nyolcvanéves születésnapi „ünnepélyemen”, már öt éves mingli kapcsolattal a hátunk mögött, együtt fogadtuk a köszöntéseket. 

150219_kep5.jpgNem egy városban élünk, de kapcsolatunk rendszerességét biztosítják a minden esti hosszú telefonbeszélgetések, a heti személyes találkozások, és a tőserdei nyaraló „karbantartása”, látogatása. Az igazi ünnepi elfoglaltságunk, a mindkettőnk kedvenc hobbijának, az utazásnak a gyakorlása. Évente legalább két itthoni kirándulást és egy külföldi utat szervezünk. Nagyszerű szórakozás az út kiválasztása, megtervezése, végrehajtása, rengeteg fényképpel dokumentálása és időnkénti visszanézése. Egyet ízelítőnek bemutatok közülük, azt ami a Nagyharsányi Szoborparkban készült.

150219_kep6.jpgA külföldi utazásokat már nem mi szervezzük, mindkettőnknél elmúlt az ifjú kori, napi legalább kétszeri eltévedéssel fűszerezett, sátras kalandtúrák iránti vágyakozás. Kiválasztjuk az utat, a Zseppelin Iroda megszervezi, kiváló, kétsofőrös autóbusszal utazunk, ahol az egyik sofőr vezet, a másik hozza a hideg sört. Az idegenvezető bemutatja a látnivalókat, este átadja a szobakulcsot és megmondja, hogy hova menjünk vacsorázni. Ebből is mutatok egy képet, ami az olasz utunkon készült.

150219_kep7.jpgKlárival közös utazásaink gazdag élményeiről a következő bejegyzésekben még mesélek, de most csak az általunk gyakorolt mingli életforma bemutatásához idéztem fel néhány vonatkozását.

A saját tapasztalataimra alapozva, a korosztályom képviselőinek az tudom ajánlani, ha lehetőségeik megengedik, vállalják a mingli életformát, mert attól, hogy elmúltak az évek, még nem kell begubózni és nem kell az ifjabb generáció képviselőinek kaján megjegyzéseivel törődni. Ők is  megöregszenek - ha megélik.

Szólj hozzá!

150211_amerika1.jpgVolt még egy familiáris  utazásunk, amiről szívesen mesélek, ami számomra teli volt legekkel és  amit  családunk három generációjának jeles képviselői együtt követtünk el. A tetthely Amerika négy nyugati állama volt. Az utazást az itthonmaradók a naponta frissülő (és még ma is olvasható) blogon keresztül követhették, de készült részletes útibeszámoló és még videofilm is. A látnivalók felsorolását ezért most kihagyom, próbálok csak az érdekességekre koncentrálni.

A négy fős csapatban én voltam a korelnök és a díszvendég, fiam a csapatkapitány, az unokák, doktor Peti és Andris,  pedig a tagság.  A legek pedig végigkísérték az egész utat. Már az előkészületek során a nagy érdeklődéssel és nem kis szkepticizmussal figyeltem, hogy Kecskemétről, kizárólag interneten hogyan lehet megszervezni egy ilyen távoli (számomra legtávolabbi) utazást. Hát megszervezték. Lackó állította össze az útiprogramot, vette meg a repülőjegyeket, bérelte ki az autót és foglalta le a szállásokat, Andris a reklámszakos hallgató csinálta a logót és még „egyenruhát” is szerkesztett, amiben minden helyszínen megörökítettük magunkat. Ez volt az első nap képe. 

150211_amerika2.jpgPeti - az anyja jogán fél Király - pedig a társaság krónikásaként, precíz jogászhoz illő alapossággal  rögzítette az eseményeket,  amiről a „Nyugati utak” című bejegyzésben, már megemlékeztem. Andris pedig útközben folyamatosan videózott. Fiam a csapat és az autó vezetése mellett készített vagy kétezer képet, Peti meg én csak fejenként úgy ezret, kattintottunk. Ezen az utazáson tértem vissza a hűtlenül elhagyott fotózáshoz, és legalább annyi képet csináltam, mint annak idején évek alatt. Ekkor követtem meg gondolatban az általam addig elmarasztalt, folyton fényképező japánokat. Azóta is gyakorolom, és nagyon élvezem, főleg azt, hogy ma már nem kell a fürdőszobában hívni a filmet, a konyhában meg nagyítani a képet.

150211_amerika3.jpgEzek a történések mind a legek közé tartoztak nálam, hiszen ez egy olyan alkalom volt, amikor nekem nem volt konkrét feladatom, csak a lemenők dolgoztak és legalább úgy, vagy még jobban, mintha én csináltam volna. Ezek után, egy bejegyzés szűkre szabott lehetőségeire tekintettel meg sem próbálok útleírást csinálni, mert ezt is megtették helyettem és a tetejébe még jobban, mint én tudtam volna. Inkább egy európai magyar álmélkodásairól mesélek.  Érzéseimet jól fejezi ki a kaján unokáktól kapott trikó, amit itthon nem, de ott nyíltan viseltem. 

Már a vízum megszerzése sem volt egyszerű az amerikai követségen. A várakozó sor lelógott a Szabadság térről, de néhány óra várakozás után azért bejutottunk. Minket ugyan nem tiltottak ki, de a kérdezősködés bizonyos szakaszaiban voltak ilyen kilátásaink. Velem gyorsan végeztek, rám néztek és megadták a tíz évet, tehát én akár most is utazhatnék, de mit csináljak, nem akarok.  Fiammal némi gyanakvás és „vallatás” után pozitívan végeztek. Az unokákkal már baj volt. Andris még egyetemista volt, és nagyon kellett bizonygatnia, hogy itthon akarja folytatni, majd befejezni a tanulmányait. Nehezen, de elhitték. Petit, a friss diplomás, angolul beszélő ifjút, már gyanakodva vizsgálgatták, de végül napra kiszámítva ő is kapott vízumot. Aztán Los Angelesben a repülőtéri beléptetésnél kiderült, hogy a követségiek rosszul számoltak, mert egy nappal rövidebb időre szólt a vízum, mint a visszaúti repülőjegy. Nem akarták Petit Amerikába beengedni, de végül a vizsgáló által előkerített főnök minden különösebb fakszni nélkül engedélyezett neki egy nappal hosszabb ott tartózkodást. Mehettünk.

Kiléptünk a repülőtérről a tizennyolc milliós város földjére, és én előhúztam a kis NOKIA telefonomat és élcelődve közöltem, hogy én most hazatelefonálok, bár egy pillanatig sem gondoltam komolyan, de rajta. Tárcsáztam, három rövid csengés és az otthoni hang – tessék. Én hökkentem meg legjobban, mert az átkosokban tett korábbi utazásainkon, a hazatelefonálás úgy ment, hogy kerestünk egy postát, befizettük a díjat, vártunk egy-két órát és hazaordítottuk a mondókánkat, amit vagy értettek, vagy nem.

Vártunk egy Alamo feliratú buszt, ami  elvitt az autókölcsönzőhöz, Lackó percek alatt rendezte a papírokat, átsétáltunk egy hangárba ahol rengeteg kocsi volt,  kiválasztottunk egy nekünk tetszőt, bepakoltunk, egy méretes néger, oldalán egy colttal, kinyitotta a kaput és elindultunk. Ezen a képen látható, hogy szép nagy autó volt, de kellett is, mert a csomag sem volt kevés. 

150211_amerika4.jpgA leadás még egyszerűbb volt. A teletankolt kocsival beálltunk egy rámpa egyik oldalához, kiraktuk a csomagokat, egy kistermetű néger nő ugyancsak colttal az oldalán, odalépett, egy kis érzékelővel leolvasta a rejtett vonalkódot és integetett, hogy menjünk már, mert a rámpa másik oldalán már várt az Alamo feliratú busz, és vitt a reptérre. Beletelt vagy nyolc percbe. Ezt itthon még  gyakorolni kell.

A program szerinti utazás megkezdése előtt lejelentkeztünk Berend T. Ivánéknál (házuk előtt készült ez a kép kettőnkről). 

150211_amerika5.jpgIván többek között praktikus tanácsokkal is ellátott bennünket. Eligazított például, hogy hogyan kell viselkedni, ha rendőr igazoltat. Ilyeneket mondott: ablakot lehúzni, kezek a volánon, mielőtt a papírokért a zsebbe nyúlunk, közölni a rendőrrel, hogy nem pisztolyt keresünk, ha ki kell szállni, kezeket a kocsi tetejére kell fektetni, stb. Szerencsére a nem egészen európai formátumú tanultakat nem kellett élesben gyakorolni. Kati pedig ellátott bennünket úti menázsival, ami viszont nagyon jól jött.

Az utazás utolsó napjait is náluk töltöttük és ekkor is tapasztaltunk néhány amerikás dolgot. Iván vitt bennünket az óceán partjára és arra a kérdésünkre, hogy milyen messze van azt válaszolta, hogy itt van az utca végén. Azaz – mint kiderült - harminckét kilométerre. Az sem a mi nagyságrendünk, hogy az egyetemnek, ahol tanít, százezer hallgatója van.

150211_amerika6.jpgAz amerikai gigantomániának jeles példánya Las Vegas. Büszkén hirdetik, hogy az éjjeli űrből nézve ez a földgolyó legfényesebb vidéke, a legnagyobb szórakoztató központja, szerintem meg leginkább az amerikai kispolgár legfontosabb zarándokhelye. Bár ha elragadja a játékszenvedély könnyen a képen látható módon végezheti. 

Nem tagadom, nekem is nagyon tetszett. A szálloda, ahol megszálltunk, egyszerűen lenyűgözött. Idehaza, ha egy szállodára nagyot akarunk mondani, azt mondjuk, hogy száz szobája van. A Las Vegasi MGM hotelben, ahol laktunk, a tizenhatodik emeleten kezdődtek a szobák és ötezer nyolcvan volt belőlük.

A Grand Canyon tényleg fenséges látvány,  a látogatók ellátása is minden igényt kielégít, bár ahhoz, hogy a 25 éves Peti és a 23 éves Andris megihasson egy pohár sört az ebédhez, be kellett mutatni az útlevelüket. Az adatokat bevezették egy nyilvántartásba, aláírták és már ihatták a pohár sörüket. Ez mintha kilógott volna az amerikai nagyvonalúságból.

Meglátogattuk, kicsit meg is laktuk a Kaliforniában élő János barátomat is, aki ötvenhatosként került Amerikába, tehetséges mérnökemberként szépen összeszedte magát és amikor nála jártunk,  már amerikásan élte nyugdíjas éveit. Vett egy darab erdőt, egy tóval, egy méretes házzal, mert szeretett horgászni és vadászni. Hát ez nem a mi mértékünk szerinti nyugdíjas élet. 

150211_amerika7.jpgAz oda és visszautazásunk repülőgépe, a 747-es Boeing, is a leges élmények közé tartozott, méltó volt az amerikai élményekhez, ültünk benne vagy ötszázan, 

150211_amerika8.jpgAz amerikai utazásunkról meg kell állapítanom, hogy előzetes fenntartásaim megalapozatlanok voltak. Fiam és az unokák, tökéletesen megvalósították a jó utazás élvezetének hármas követelményét, az előkészítés, a végrehajtás és a visszaemlékezés összhangját.

Jó volt.

1 komment

Éppen egy évvel ezelőtt, amikor „A turistáskodás kezdetei és a határtalan határ frász” című bejegyzésemben a családdal közös külföldi utazásainkról meséltem, utaltam rá, hogy az általam  talán legnagyobb  érdeklődéssel várt és csak négy évtizeddel később realizált utamról, a szentföldi kirándulásról még szólok.

A katolikus elemi népiskolában és otthon a nagymamától hallott sok-sok bibliás történet életre szólóan fontos helyet foglalt el fantáziámban. Nem a vallási keretekben szigorúan meghatározott módon, hanem valahogy úgy, ahogy az az egész európai kultúrkör alapját képezi. A templomok, a múzeumok, a kastélyok szobrai, freskói többségében bibliai történeteket dolgoztak fel, ilyenek borítják a falakat és a mennyezeteket. Ez a hatás esetemben máig tart, a kézi könyvtáram fontos darabja jelenleg is a biblia kötete. Profán célnak tűnhet, de még a mezőgazdaság állami támogatására vonatkozó tanulmányom alapozásához is használtam bibliai példákat. Szívesen mesélnék erről is, de most nem erről van szó.

150205_izrael01.jpgA rendszerváltás után, amikor az „átlag” polgárok előtt is megnyílt a szentföldi utazás lehetősége, útitársként beszervezve fiamat, a Piroska Tours iroda segítségével egy tíz napos Izraeli utazáson vettünk részt 1999 szeptemberében. 

Nem vallástanulmányi út volt ez, hanem egy jól szervezett, a mai valóságot is mutató turista körút. Szerencsénkre a helyi idegenvezetőnk, Tibor, egy néhány évvel korábban Erdélyből odaszármazott néprajzos kutató volt, aki az Izraeli Akadémia megbízásából a bibliai korok néprajzának a feltárását végezte. Tájékoztatásával megismertük a bibliai helyszínek, események máig tartó hatását és megéltük a permanens háborús helyzet, tőlünk már nagyon idegen, élményét. Három vallásnak is a legszentebb helye, de nincs béke az olajfák alatt.

Már az indulásnál megkaptuk az erre vonatkozó alaphangot. Jócskán előtte voltunk még a 2011. szeptemberi terrortámadásoknak, így a repülőtéri becsekkolás általában egyszerű dolog volt akkoriban. Nem úgy azonban egy izraeli utazásnál. Ferihegyen a csomagfeladást megelőzően mindenkinek oda kellett állnia a bőröndje mellé, és nyilatkoznia arról, hogy személyesen pakolta-e be az alsónadrágját meg a fogkeféjét a kofferbe. Igény esetén pedig saját kezűleg kellett kinyitni a táskát és megmutatni a tartalmát a még csak magyarul sem feltétlenül értő biztonsági személyzetnek.

150205_izrael02.jpgMegérkeztünk és elfoglaltuk szálláshelyünket, egy arab fogadóban, a Jeruzsálemtől délre, tíz kilométerre, már Ciszjordániában fekvő Betlehemben. Ahhoz azonban, hogy ide eljussunk, egy, a berlinihez hasonló fal ellenőrző pontján kellett átkelnünk. A fogadó mellett is állt, egy katonai ellenőrző torony – egy  a sok tucatból. Tibor javaslatára igyekeztünk is „jól viselkedni". 

Jeruzsálemben több napot töltöttünk. Bejártuk a három világvallás legszentebb helyeinek emlékeit, az óváros zajos, bazáros arab részét, a tiszta, kulturált zsidó, a hasonló keresztény és a kettő közötti képet mutató örmény negyedet. Végigjártuk a Via Dolorosat, lenéztünk a Sirató Falra, sőt le is fényképeztük, bár ezt nem nézték jó szemmel a gépkarabéllyal felszerelt őrző-védők. A  képen a fal felett látszik az arany kupolás Sziklamecset, azon a sziklán, amelyen a zsidók szerint Ábrahám feláldozni készült fiát, Izsákot, arabok szerint Mohamed  szent lován, Gábriel arkangyal kíséretében innen száll fel az égbe.

150205_izrael05.jpgFelmentünk az olajfák hegyére, megcsodáltuk azt az olajfa ligetet, amelynek fáiról, bonyolult számításokkal alátámasztva, azt állítják, hogy Krisztus kora óta itt állnak, persze többször megújulva.

A bibliai szent helyek, ahol jártunk nem mindig érintettek meg, mert már sokszor nagyon a kor igényeit kielégítő, nagyon turistás tálalásban vezetik elő a látnivalókat. A hegyi beszéd helyszíne, ahol egy csodálatos templom is van, és látható az a kő is ahol Jézus állt, izgalmas környezet. Tibor elmondása szerint, néhány évvel utunk előtt lefolytattak egy kísérletet és megállapították, hogy a hegyek és a víztükör elhelyezkedése olyan akusztikai helyzetet biztosít, hogy a jelzett kőről beszélőt nagy távolságról is tisztán lehet hallani. A hegy lábánál megláttam egy   megművelt zöldellő területet, amit kukorica táblának néztem, de persze nem az volt, mert az itt nem terem, hanem banánültetvény, amelyen a nemesített növények  nem sokkal haladták meg egy ember magasságát és méretes kötegekben termették a gyümölcsöt. 

150205_izrael04.jpgA kafarnaumi zsinagóga romjai között állva, a szép kerti környezetben, felidéződött bennem a megtért római katonáról szóló  történet, és nagyon el tudtam képzelni, hogy a kellő áhítat megtérésre késztette a századost. Viszont a Jordán folyó partján, ahol Keresztelő Szent János megkeresztelte Jézust, már nem egészen „működött” a hangulat.  Gazdag választékú bazár és keresztelés, mint turista látványosság. Némi dollárok lefizetése után a turista kapott egy fehér lepedőt, és az óránként kezdődő „szertartások” egyikén, sokadmagával bevonult a folyó derékig érő vizébe és az ügyeletes munkatárs keresztelt. Nem is kicsit volt kiábrándító. 

150205_izrael06.jpgA Genezáreti tavon is hajókáztunk, mégpedig a helyi kibuc melléküzemága szervezésében. Mi tagadás ez is meglehetősen gagyi volt, de a lemenő naptól megvilágított  tavat nézve megjött az áhítat is. 

150205_izrael07.jpgJártunk Jerikóban, a föld legrégebben lakott városában, Kumránban, ahol az esszénusok által írt ősi tekercsek előkerültek, bejártuk a Maszada erődítmény romjait.

150205_izrael08.jpgKi nem hagyva a lehetőséget, mindketten megfürödtünk a Holt tengerben. 

150205_izrael09.jpgProgramon kívül, Tíbor elvitt bennünket a Golan fennsíkra is, amit azért nem írnak le programban, mert a nemzetközi helyzettől függően nem mindig látogatható, meg azért sem, mert a betonútról lelépni nem tanácsos, mert minden négyzetméter alá van aknázva. Itt nem az áhítat, hanem a frász kerülgetett és itt lehetett megérezni, hogy  milyen is az a közel keleti helyzet – betoncsík az aknamezőn.

De nem ez volt az utolsó útiélményünk, hanem az, hogy meglátogattunk egy oázist a sivatagban, ahol megértettem, mit is jelentett olvasmányaim sivatagjáróinak, ha a homoktenger után beértek egy oázisba. 

150205_izrael10.jpgJó érzés volt meglátni ifjúkorom vágyainak színhelyét, de ismételten  bebizonyosodott  az is, hogy az emlékképek és a valóság egybeesése nem mindig zavartalan. És akkor még finom vagyok.

Szólj hozzá!