Amikor kapcsolatba kerültem a cserkészettel, az már messze nem az 1938-as Gödöllői Világtalálkozó (Jamboree) szellemében működött. Megpróbálták militarizálni, leventésíteni, jellemző, hogy még a hagyományos kalapot is lecserélték – gondolom azért, mert hasonlított a gonosz angolok kalapjára – a katonák magyaros fejfedőjére hasonlító tábori sapkára.
A cserkészvezetők – már akik nem voltak a fronton – sem nagyon erőltették a dolgot. Ezzel együtt a 866-os Botond Cserkészcsapat Sirály Örsének oszlopos tagjaként belekóstoltam a cserkész életbe, mégpedig vízi cserkészként, bár ezt Cegléden, ahol legfeljebb a Gerje patakban volt néha egy kis folyóvíz, nem volt igazán könnyű gyakorolni.
A csapatnak a vezsenyi Tisza parton volt egy csónakháza, ahol azért megvolt a vízeskedés igazi feltétele is.
A háborús helyzet és a rendkívüli körülmények egyébként sem tették lehetővé a cserkészélet eredeti formában történő gyakorlását. A cserkész próbákban (több mint harminc alap és ötven külön próba) sem jutottam messzire. A tizenegy féle csomó megkötéséből is csak a rendes csomó és a kofa csomó különbségére emlékszem.
(Forrás: Bakay Kornél - Ragyogj cserkészliliom! Metrum, Budapest, 1989. 81.oldal)
Egyedül a szakács próbám volt valamennyire sikeres. Hogy miért? Elmondom. Anyánk a kiskonyha ajtó betört üvegének darabjait olyan szerencsétlenül távolította el, hogy súlyos kézsérüléssel korházba került. Mi hárman, férfiak magunkra maradtunk. Apám egyik nap szólt, hogy fiam főzzél már valamilyen ebédet. A cserkész ahol tud, segít, gondoltam és kreáltam egy finom krumplilevest, amire apám azt mondta, hogy „jó, csak egy kicsit sós”. Pedig nem volt teljesen igaza, mert másnapra csak a zöldségeken látszott némi só kikristályosodás, a krumplin nem.
Azért később volt jobb is.
A cserkészéletemből két maradandó élményt osztanék meg a nyájas olvasóval. Egészen biztos vagyok ilyenekben a lemenőknek nem volt részük.
1946 júniusában - akkor már mint a Sirály őrs vezetőjét - a csapat elküldött Szolnokra, vízi őrsvezető táborba. Induláskor apám vonatjegyre és egyéb költségekre adott 4000000000000000000000000000000000000 pengőt.
A tíz napos tábor jól sikerült, megtanultam a "B" típusú örsi csónakba való beszállás, berakodás szabályait, valamint elsajátítottam az enyhén gályarab stílusú evezés gyakorlatát.
Eddig nem is volt baj, csak amikor hazaindulván kimentünk a vasútállomásra kiderült, hogy a megmaradt pénzünk annyira sem elég, hogy felüljünk az álló vonatra.
Hát hazamentünk gyalog. Mit nekünk az a harminc kilométer. A cipőnk viszont nem így gondolta és Abonynál felmondta a szolgálatot. Sebaj mezítláb caplattunk hazáig a betonon és egy hét múlva már rá is tudtam a talpamra állni.
A vízi táborral megszereztük azt a jogot, hogy részt vegyünk a vezsenyi vízi táborozáson, ahol a csónakházban mindössze néhány törött evező maradt, minden mást „kölcsönvettek” a Tiszán átkelő katonák. Így aztán a vízi járműveket egy kölcsönkapott öreg halászladik képviselte.
A táborban jól kamatoztattam a sikeres cserkész szakács próbával is megerősített főző tudományomat, ugyanis én voltam az egyik szakács. Mindenki túlélte.
Hazautazásunk a legendás Cegléd-Vezsenyi kisvasúton történt, ami nyolc kilométeres gyaloglással volt elérhető a tábortól. A parancsnok kiadta, hogy a szakácsok csináljatok valami „úti menázsit”.
A rendelkezésre álló kevés lisztből, a csapattársunk patikus apjától kapott nagy zacskó „zaharin” (édesítőszer) maradványaiból, valamint a helyben „vételezett” krumpliból és szilvából méretes szilvás gombócokat csináltunk Ezt két cserkész botra akasztott bográcsban hozta, és aki megéhezett „vételezett” egy gombócot, megette – és két napig nem volt éhes.
Hazaérkezésünkkor egyik csapattársunk udvarán pakoltunk le vonatból. A négy Bajzák fiú édesanyja meg akarta kóstolni, hogy mit ettek a gyerekei és majdnem sírógörcsöt kapott, amikor több próbálkozással sem tudta a villát, a mi nagyszerű úti gombócunkba beleszúrni.
Ennyi közöm volt a cserkészethez, az ekkoriban kezdődő úttörőséghez, meg semmi.
De mégis, szép volt ez is.
