HTML

Egy 8 danos nyugger ...

A gyerekeim és az unokáim az mondják, hogy minden történetemet hallották már sokszor. Nincs más hátra, új hallgatóságot (pontosabban olvasókat) kell keresnem így 80 fölött. :-) Dr. Király László

Friss topikok

  • Dr. Király László: A FACEBOOK A MAI NAPRA EZT A BLOGBEJEGYZÉSEMET IDÉZTE FEL, AMI BIZONYÍTHATJA, HOGY FIATALNAK LENNI... (2016.10.31. 09:21) Jegyeskedés
  • Dimmerkobold: Nem volt rossz. Pár forró intim részletre kíváncsi lettem volna a szerelemmel kapcsolatban! :)) (2016.10.17. 19:45) Megérkezés Kecskemétre
  • dr Király László: - (2016.08.28. 21:36) Kutatási célok, vagy csak álmok
  • Zsumami: Kedves Király László! Hát ilyen az én formám, kések és lekések... ezúttal az új bejegyzésekről, ha... (2016.05.01. 12:10) Megint Május 1.
  • Major Zsuzsa: Kedves Király László, ha Ön Dávod pustán volt katona, akkor bizonyára járt Böhönyén, a vasútállom... (2015.08.05. 12:06) Szép élet a katona élet - főleg, ha rövid!

130828_18 évesen.jpgAz érettségi után a magasabb iskolákban való továbbtanulás irányának, módjának meghatározása akkoriban sem volt egyszerű feladat. Volt egy viszonylag szűk csoport, a népi kollégisták elkötelezett és többségében tehetséges csapata, amely  előtt nyitva állt minden út. Erős, összetartó közösségükben egymást segítve készültek a többnyire sikeres továbbtanulásra. A „többiek” nagyobb része nem tervezett továbbtanulást, hanem elhelyezkedett az akkoriban szinte korlátlan lehetőségeket biztosító munkaerő piacon. A kisebb részt jelentő, „magasabb” iskolában továbbtanulni szándékozók, családi körülményeik, az innen-onnan összeszedett ismereteik alapján választottak szakirányt. A magamfajta egyéb kategóriásoknak pedig több extra nehézséggel is számolniuk kellett. (A mellékelt kép is ezidőtájt készült rólam és gondolom látszik, hogy nem vagyok nagyon elkeseredett.)

A magam részéről semmiféle ceglédi szervezettől sem számolhattam támogatásra, ami előre mozdította volna a helyzetemet. Nem számít – gondoltam én –,  és a bennem mocorgó kisördög hatására bejelentkeztem a Színház és Filmművészeti Főiskola operatőr tanszakára. Azért oda, mert a megnézett iszonyú tömegű film hatására bennem felébredt a filmcsinálás vágya. Nem szerepelni, nem rendezni, hanem csinálni szerettem volna a filmet. A felvételire be is hívtak, ami akkoriban 4 vagy 5 fordulóból állt, de engem, többedmagammal, gyorsan lerendeztek. Mutattak két képet, mindkettőn egy katona látszott, aki egy nagy ollóval éppen vágja át a drótakadályt. Annyi volt a különbség, hogy az egyiken szovjet, a másikon német egyenruha volt. Kérdés: milyen különbséget látok a két kép között. Válaszom valami ilyesmi volt: gyakorlatilag semmilyet, mindkét fiatal ember rémülten, de a feladatot vállalva teszi a dolgát. Megköszönték és azóta sem hívtak be  a következő fordulóra, így ma sem tudhatom, hogy a tehetség teljes hiánya, vagy a rossz pedigré volt ennek a kiváltó oka.

Ebben az évben már nem volt több próbálkozási lehetőségem Ezért elhelyezkedtem a ceglédi gépállomáson, ahol traktoros munkagépkezelőnek osztottak be, egy G35-ös körmös traktort vezető, velem egyidős traktoros mellé. Készültünk a cséplésre, ami mint kiderült nem is olyan ördöngös feladat, ha elég bátrak, akikre bízva vagyon. Egy délután szétszedtük a motort, az izzófejből egy hidegvágóval kivertük a kokszot, összeraktuk és kész. Utánakötöttük a cséplőgépet és indultunk a Márta dűlőbe, ahol mi csépeltük el a gazdák asztagba rakott gabonáját. (A mellékelt képet az emlekpont.hu oldalon találtam. A szöveg szerint a '70-es években készült, ami - lévén színes fotó - el is képzelhető, de bizony nagyjából így nézett ki az is, ahogy mi, húsz évvel korábban dolgoztunk.)

130828_Cséplés.jpgAz ezután következő életszakaszomról kicsit bővebben kell szólnom, mert az itteni élmények fontosak voltak az egész jövőképem alakulásában.  Városi gyerekként, iparos apa mellett, aki, nem igazán érzett közösséget a mezőgazdasággal, itt kerültem először „testközelbe”, ezzel a természettel mindennél szorosabb kapcsolatban lévő világgal. Először nem a hasznossága, hanem a hangulata fogott meg. Ilyesmik: egy frissen kicsépelt szalmaboglya tetején, a végtelen égbolt alatt aludni, a cséplőcsapatnak – beleértve persze a gépészeket is – főzött gazdaebédet elfogyasztani, azokkal az emberekkel, akik már hajnali két órától keményen dolgoztak, de mégis elégedettnek és vidámnak látszottak. Ekkor éreztem meg azt is, hogy az ember milyen kicsi a természet erejével szemben. Egy vasárnap leálltunk, én persze elmentem a tánciskola össztáncára, amit tehettem, de a „parancs” úgy szólt, hogy hajnali két órakor indulás, mese nincs, ott kell lenni.  El is indultam, bár látszott, hogy valami erős idő készül. Kerékpárral hajtottam keresztül a halastó mellett lévő szikes pusztán, amikor már tombolt az elektromos vihar, olyan óriási neon fényekre hasonlító, nem lecsapó villámok voltak, az ujjam hegyén apró szikrák pattogtak, a kormányon egy kis gömbvillám mozgott ide-oda. Tekertem, mint az őrült, oda is értem még időben, amikor elkezdett szakadni az eső. Ott volt mindenki, csak éppen a természet döntött: nincs kezdés. Kiegészítő élmény: hogy tető alá kellett húzódni, én a lóistállóban találtam helyet, aludtam is, mint a bunda, csak azt nem értettem eleinte, hogy miért derül rajtam az egész társaság. Hát azért, mert a lovak zöldlucernát ettek és farkcsóválásukkal a végterméket szétszórták én meg pöttyös lettem.

Aztán én lettem a cséplési ellenőr, majd "kiemeltek", tanfolyamra küldtek és a Gépállomások Pest megyei igazgatóságra helyeztek, ahol állítólag az iszonyú bunkó főnök titkárnője szépen nézett rám (sajnos én nem vettem észre), így lerepültem három hét után a nagykőrösi gépállomásra bér- és norma felelősnek.

Ebben az időben egyre erősebben foglalkoztatott, hogy a magamfajtákat akkoriban 36 hónapra hívták be katonának, gondolom azért, hogy legyen idejűk megjavulni. Ezt azért szerettem volna kikerülni. Ebben sem voltam egyedül és Dezső barátommal, aki jeles jászsági gazdagyerek, de ekkoriban leginkább csak rossz kulákfi volt, kerestük a megoldást. Neki addig sem, nekem pedig az új tapasztalatok alapján nem volt idegen a mezőgazdasági irány. Az akkoriban alapított Számviteli Főiskolán meg is találtuk, annak a mezőgazdasági szaka sem nagyon ismert, sem nagyon vonzó nem volt és oda minket is csont nélkül felvettek.

Így aztán mégiscsak Pesten folytathattam a tanulmányokat, ha nem is az operatőr tanszakon. A filmcsinálási ingerenciám sem múlt el nyomtalanul, amit jó pár évvel később a fotózásban éltem ki. Őszintén szólva abban is az izgatott leginkább, hogy a sötétkamrában hogyan jeleneik meg a kép a fehér papíron, milyen manipulációkkal, takarással meg egyébbel tudom nekem tetszővé tenni.

Leglelkesebb közreműködőm egy idő után a fiam lett, aki órákon át figyelte, hogy a besötétített konyhában, hogyan születik a kép. És ebben is magasabb szinten követett. A reál világban tevékenykedik, mint közgazda, és e mellett a Magyar Fotóművész Szövetség rendes tagjaként, jegyzett művészként állít ki.

És bizonyíthatom, hogy egy atyának nem nagyon rossz érzés az ilyesmi…

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://8danosnyugger.blog.hu/api/trackback/id/tr115466980

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rieckemárta 2013.08.29. 16:30:53

Laci Bácsi! Minden bejegyzés egyre izgalmasabb. Nagyon várom a folytatást.

Dr. Király László 2013.08.29. 17:23:41

@rieckemárta: Hát az izgalom tényleg be volt a létbe kódolva, meg annak fokozódás is, de mint a még működő földi jelenlétem tételesen igazolja, túl lehetett élni.