1955. Szent István napján véget ért  viszonylag rövid legényéletem - és én még  csak nem is bántam. A  mindössze tíz hónapos jegyeskedés után, pontosabban  még kicsit korábban, Iluskával elhatároztuk, hogy összeházasodunk és közösen megyünk tovább. Azt ugyan nem tudtuk volna pontosan megmondani, hogy hová, merre is tart az utunk új, közös szakasza, de bátran belevágtunk. Jól tettük – mondom én még ma is.

Megkezdődtek, a házasságkötési, lakodalmi előkészületek, amik ma már akár a „nagy feneket kerítettek neki” jelzővel is illethetőek, de akkoriban ez így ment. A mama kijelentő módban közölte velünk,  hogy templomi esküvő lesz. Az ara természetesen  igent rebegett, én is vállaltam, azzal a kikötéssel, hogy én is elmegyek, a zsidó templom kivételével, akár melyikbe, oda is csak azért nem mert nem tudom, hogy ott esetleg mit csinálnak a vőlegénnyel. A református templomot választottuk/ták.

Meg kellett teremteni a közös élet legalább minimális feltételeit is. A Mészáros házban a visszakapott két szoba egyike lett részünkre kijelölve, ehhez csak egy ajtót kellett vágni a konyhának kinevezett előszobából. Megtörtént. A berendezés is kikerült  valahogy.  A lakodalmunkat is otthon tervezték, úgy, hogy az én szüleim Cegléden szereztek – gondolom valami fekete vágásból – valami hatalmas mennyiségű, vagy  tíz kilónyi marhahúst, amit a Mészáros mama főzött meg, valamilyen rokoni segítség igénybevételével. (Ebből kicsit később baj is lett, de erre még visszatérek).

Augusztus 18-án, Ilona napkor, megtartottuk a polgári esküvőt, a templomi esküvőre augusztus 20-án került sor, tehát mi már két nappal előbb házasok lettünk. Mit gondolnak, mit csináltunk, mint ifjú házasok?  Elmondom. A polgári esküvő után közösen megebédeltünk, majd este mindketten mentünk a saját leány-, Illetve legényszállásunkra, aludni. Másnap még mindig csak a templomi esküvő előnapja volt, hogy jobban teljen az idő, elmentünk a moziba (arra már nem emlékszem, hogy mit láttunk), este –  mint tegnap.

Meg kell hagyni, az egyházi esküvőnk, a kor lehetőségeinek a határát feszegetően, szép és elegáns volt. Abban az időben a bérkocsik – a kötelező álszerénység jegyében – egy lóval, konflisként közlekedtek, apósom, nekünk igazi két lovas fiákert teremtett, úgy hogy a konflisos „vállalkozó”’, aki  valamikor az ő katonája volt,  kért kölcsön egy lovat.

A menyasszony gyönyörű  volt, meg  a ruhája is,  hogy honnan teremtették elő fogalmam sincs, ezt sem kötötték az orromra. A saját  vőlegényi ruhám eredetét viszont tudom. Az egyik, nálam néhány évvel idősebb  unokatestvér, megvarratta majdani vőlegényi ruháját, de még nem került sor a használatára. Ezt kaptam én kölcsön. A képeken nem látszik, de János egy jó fejjel magasabb nálam, így a nadrág majdnem a hónom aljáig ért. Ez  csak akkor okozott némi gondot, amikor a templomhoz, - a csodálatos két lovas fiákeren - előbb értünk, mint a Batthyány utcán vonuló násznépünk. Odalépett hozzám a templomszolga (?) és közölte, hogy kért még húsz forintot, mert a templomban felgyújtották a villanyt is és az ennyibe kerül. Reflex szerűen bele akartam nyúlni a nadrágzsebbe, de hirtelen nem találtam, mert a bejárata valahol  a hónom alatt volt. Szerencsére közben odaért az egyik násznagy és sikeresen megoldotta a helyzetet.

Gondolom, elég nagy feltűnést kelthettünk, mint ahogyan a képen is látszik, az augusztus huszadikai sétálókkal kiegészült saját násznépünk elég népes közönséggé alakult. Tehát, esetünkben nem úgy történtek a dolgok, mint akkoriban meglehetősen gyakori volt, hogy a templomi esküvőt, valamilyen eldugott faluban tartották. Okkal. Hetyke legénykeként, még nem érdekeltek ezek a dolgok, de ma már tudom, hogy égi jutalom és szerencse járt velem, mert ha ezt a tényleg méretes felhajtást valamilyen illetékes politikai tényező észrevételezi, aligha lett volna zavartalan, a megyei tisztviselőkarba való belépésem. Utaltam rá már korábban, hogy ennek az lehetett az alapvelő oka, hogy a járási kiküldetésem már a legvégét járta, a megyei kezdés meg még előttem volt.

Az esküvő után volt a szűkkörű lakodalom, ahol a Ceglédről jött és  anyósom által megfőzött marhahús lett az ürügye a két örömanya konfliktusának. Anyósom szerint nem volt jó a hús, anyám szerint az jó volt, csak rosszul lett megfőzve. Hál’ istennek, ekkor mi már a  vonaton ültünk és utaztunk  Siófokra, természetesen szakszervezeti beutalóval, nászútra. Hazajöttünk után, mindketten, persze külön-külön,  tájékoztatva lettünk a  megtörtént szörnyűségről, és én akkor – nem is tudom honnan vettem hozzá a bátorságot – „lekezeltem” anyámat, Iluskával meg üzentem anyósomnak, hogyha nem akarja, hogy egyszem lánya házasságában zűrök legyednek, erről a szamár ügyről hallani sem akarunk. Feloldás: amikor megszületett első gyermekünk, ment a távirat Ceglédre, a nagyszülők rögtön  jöttek, a mamák összeborultak és örök időkre jól viselték egymást.

Anyám, a rendelkezésére álló fényképek alapján, csináltatott egy esküvői festményt  rólunk, ami nagyon nem nyerte meg a tetszésemet és azt vagy negyven évig a garázsban „tároltam”. Amikor elérkezett páromnál a „holtáiglan”, felhoztam a garázsból a képet, és hatalmas jelképpé vált előttem, hogy a mellőzés évtizedeiben csak a blonder kerete ment tönkre, a tartalom, maga a kép, változatlan elevenséggel  mutatott bennünket, ahogy az valójában mindig is volt. Íme: