Az 1956-os forradalom kitörése egybeesett a mezőgazdasági betakarítási munkák dandárjával. Ment a kukorica, a cukorrépa, a napraforgó, a burgonya, a fűszerpaprika és az egyéb kapás növények betakarítása, tartott a szőlő és a gyümölcs szüret. Ebben az évben az 1953-as agrárreformok hatásaként, a termelési kedv erősödése is kimutatható volt, ami a munkavégzés tempójára is kedvezően hatott. Az állami gazdaságok szervezett nagyüzemekként folyamatosan dolgoztak, a mezőgazdasági szövetkezetek ugyan kevésbé egységes képet mutattak, de ezekben is töretlenül folyt a betakarítás, már csak azért is, mert a tagok az évközben megszerzett munkaegységeik alapján részesedni kívántak az eredményekből. A megye gazdasági szerkezetében ekkor még a legnagyobb részt képviselő parasztgazdaságok tulajdonosai is – a korábbi években durván sanyargatott „kulákok” – érezték az 53-as változások kedvező irányú változásait, azt remélve, hogy valamivel több marad nekik is, a tőlük megszokott szorgalommal gyűjtötték a termést. Az agrártársadalom lendületét tovább fokozta a Nagy Imre kormány október 30-i rendelete a beszolgáltatás eltörléséről, amit november 12-i rendeletében megerősített a Kádár kormány is. Ezeket a munkálatokat a Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság, személy szerint a mi csapatunk felügyelte, biztosította folyamat zavartalanságát a feltételek megteremtésével. Ez mellett annak felmérése, megállapítása is feladatunk volt, hogy a forradalom hatására, a meglévő szövetkezetek közül mennyi oszlott fel, mennyi tag lépett ki, egyáltalán mi maradt meg.
Ez a feladat szinte állandó helyszíneléssel, kiszállással járt, ami, főleg az első időben nem volt éppen veszélytelen feladat. A közlekedési lehetőségek elég gyatrák voltak, osztályunknak egy vászontetejű Koloniál Skoda állt rendelkezésére, amivel télidőben csak őrbundában, halinacsizmában és usankában volt tanácsos utat vállalni. (Az igaz, hogy szükség esetén ezek a „tartozékok” rendelkezésünkre is álltak, de hát…) Menni viszont kellett, ezért a vezetés döntése alapján taxit vehettünk igénybe. A mi partnerünk szinte mindig Kecskeméti Béla bácsi volt, akit barátai és saját maga is, „kecskeméti taxikirályként” aposztrofált, aki a saját államosított öreg családi Fiatjával szállított bennünket Kecskeméttől a jugó határig és vissza. Remek ember volt, aki az öreg autó csomagterében egy valóságos mobil szerelő műhelyt és rengeteg alkatrészt és több pótkereket tartott készenlétben. Kellett is, mert a lovas kocsik járta makadám utakon a napi 1-3 defekt borítékolható volt. Azt terjesztették róla, hogy egyszer Szabadszállás és Kunszentmiklós között, mínusz tíz fokban féltengelyt cserélt. Lehet, hogy ez inkább csak ugratás volt, de az biztos, hogy sehol nem maradtunk ott, mert mindent megjavított. Mindent bírt, de az akkoriban még eléggé gyakori szovjet igazoltatási technikát nagyon rosszul viselte. Ennek a keményebb változata az volt, hogy megállítottak, a kocsiból ki kellett szállni és hátraarcot csinálni, amíg végigtapogattak és mivel nyilván nem volt nálunk semmi, amit gyanúsnak találhattak volna, kérték a bumácskát. (igazolást). Elmondása szerint azóta rettegett minden fegyveres ügytől, amióta a délvidéki bevonuláskor, mint tiszti sofőr szunyókált a kocsiban és a partizánok lövése közvetlenül az orra előtt jött be az egyik ablakon és ment ki a másikon. Azt mondta, hogy „még két mongol igazoltatás és mondhatnak amit akarnak, én indulok haza”. Hát nem is volt könnyű, nekem még a magyar egyenruhások igazoltatása sem volt kellemes, mert a személyi igazolványomban még a „hallgató” foglalkozás szerepelt, nagyon csúnyán néztek rám.
Így nézhetett ki a kocsi fénykorában, vagy húsz évvel a történtek előtt. (A kép innen származik.)
Amúgy egyébként míg országosan a szövetkezeti közös terület a felére csökkent, a megyék között hatalmas volt a szóródás.. Somogyban a korábbi közös területnek csak 15%-a, Zalában 23 % maradt meg, Bács megyében viszont 70 %-a – úgy látszik, hogy errefelé, már az ötvenes évek első felében is valamicskével normálisabban mentek a dolgok.
Máig kedves emlékem ebből az időből, amikor 1956 karácsony másnapján (már majdnem két napja büszke, fiús atya voltam!) apósom unokaöccse Érsek Tibor és a már akkor is közismert kecskeméti kertészek egyike, Gyenes István, megkerestek, hogy adjak tanácsot hogyan tudnának termelőszövetkezetet alakítani. Most éppen azzal foglalkozunk, mondtam én, hogy a feloszlásokat vesszük számba, hát hogyan jutottak erre a gondolatra. Gyenes Pista bátyám bölcs mosollyal megfogalmazta, hogy a szövetkezés jó dolog, csak jól kell csinálni és talán most erre is sor kerülhet és kérték, hogy adjak neki írást, hogy megalakulhatnak. Nekem tetszett, amit elmondtak, bár az nem éppen felelt meg a sztálini kolhoz szisztémának. Segíteni akartam, de vitatkozni meg nem szerettem volna a „vonalas elvtársakkal”, ezért másnap saját kezűleg gépeltem egy papírt, hogy a tervezett Boldogulás nevű szövetkezet megalakításának nincsen akadálya. Tíz taggal a Gyenes családtól bérelt kertészeti telepen meg is alakultak, és az első időben kemény csatákat vívtak a városi vezetéssel, de kitartottak és nekik lett igazuk. A hatvanas években városföldi telepükön 3000 m2 üvegházat építettek, remekül prosperált a Rákóczi úti virágboltjuk, működött a lakatos segédüzemük, a belépő új tagok által behozott gyenge területekre 300-as juhászatot szerveztek. Már 1964-ben országos nagydíjat nyertek virágkötészetükkel, tucatnyi egyéb díjat az évek során. Ha úgy tűnne, hogy túl sokat foglalkozok ezzel a nem igazán nagy gazdasággal, azt ne tekintsék véletlennek. Számomra ez a kis szövetkezet nagyon fontos volt és segítettem, ahol tudtam, legyen szó területek átadásáról, vagy éppen a Rákóczi úti virágbolt céljára a Megyei Könyvtár ifjúsági részlegének megszerzéséről. Erről képet is tudok mutatni.
Alakulásuk idején még nem ismertük, nem fogalmaztuk meg, a szakszövetkezet fogalmát, de előttem a későbbiek során, amikor ezzel foglalkoztam, mindig ott lebegett példájuk, hogy gyenge területen, ügyes szervezéssel hogyan lehet eredményeket elérni és a legfontosabb, hogy ne akadályozzuk, sőt ha lehet hagyjuk érvényesülni a helyi emberek kezdeményezéseit. A Boldogulás tsz alakulása időpontját mindig 1956 december 27-ben jelölte meg, egyezően az én kis sajtcédulám dátumával.
