Legutóbb már feltártam a fotózáshoz kötődő vonzalmam forrását, bemutattam néhány, számomra fontos vonatkozást, de ezzel még nem mondtam el mindent, amit akartam. Ezért folytatom. Az esküvői képcsinálásról is említést tettem a múltkor, de hát ez azért nem volt olyan egyszerű dolog. Ha valaki mai géppel dolgozik, mai fejjel gondolkodik, persze, hogy nem tartja nagy ügynek. Csinál néhány száz felvételt, átnézi, kidobja a gyengéket és indulhat a nyomtatás. Az „én időmben” bezzeg nem így ment. A rekeszt majd minden felvétel előtt be kellett állítani, a távolságot bemérni, lehetőleg vigyázni a képkivágásra, ha zárt térben (templomban) volt az esemény, a vakut is kezelni kellett.
Aztán hazarohantam, előhívtam a filmet, még egy kis spirituszba is megáztattam, hogy gyorsabban száradjon, lenagyítottam a képeket, lefixáltam, kifényeztem és jobb esetben még éjfél előtt kiraktam a lakodalmas asztalra, mellé egy kalapot, hogy legyen mibe belerakni az ellenértéket. (Ez valamiféle böcsület kassza volt, de akkorra már a vendégek sem voltak szárazak és soha nem fizettem rá, ja a kimaradt képeket persze eltakarítottam.) Jó móka volt. Csoda, hogy az ilyen barbárul kezelt film még ma is használhatóan mutatja a képeket.
Akkoriban a világ is feszesebb volt, mint ma, nagyon meg kellett gondolni, hogy az ember hol kezd fotózni. Amikor a solti Duna parton a Dobi István féle – legutóbb már említett – képek készültek, majdnem komoly gondjaim lettek. A nagygyűlésen főnököm a megyei elnök, még kimentett amikor a biztonságiak el akartak távolítani. Amikor a solti tsz paprika földjét szemlézte a magas vendégsereg, majdnem kapitális képet sikerítettem. Dobi István nagy, páncélozott, fekete autója rákanyarodott szántóföldre, elakadt, kerekei elsüllyedtek. Megfagyott a levegő, meg a fogadóbizottság, elsőként a díszvendégként jelenlévő négy magas rangú, csíkos nadrágú szovjet tiszt ugrott oda és tolta ki a sárból az elnöki autót. Én meg csattogtattam gépemet, már akkor érezvén, hogy történelmet csinálok, majd odajött két bőrkabátos figura és „elkérte” a filmet. Kár volt érte. A közel sem ilyen értékes első tekercs megmaradt, de hát…
Hasonló, ha nem is ekkora, gondjaim támadtak akkor is, amikor a Szultán utcai, a köznyelvben „villanygyárként” emlegetett erőműből, a Kiskőrösi úton lévő konzervgyárig épített gőzvezetékről készítettem felvételeket. A szakszerűséget Futó Tibor, az erőmű vezetője biztosította, én meg csattogtattam gépemet. Majd előhívtam a filmet és valamit nagyon elrontottam, mert nem volt rajta semmi. Rohantam vissza és most már egyedül, megismételtem a felvételeket. Félúton voltam, amikor megjelent két egyenruhás és igazoltattak, hogy kinek a megbízásából fényképezem ezeket a fontos objektumokat (lajosmizsei és fülöpszállási vasúti síneket). Valahogy kimagyarázkodtam és a képeket leadtam. A nyolcvanas években, lebontották a vezetéket, úgy hogy csak ezek a képek őrzik valamikori létüket.
A bugaci puszta „feltámasztásához” is kötődik egy fotós élményem, bár ebben az esetben nem én nyomtam a gombot. Kecskemét 600. éves születésnapjára készülődvén, valakinek eszébe jutott, hogy itt az ideje a harmincas években elkezdett és a háború miatt megszakadt pusztai romantika életre keltésének. Reile Gézáné a Megyei Idegenforgalmi Hivatal vezetője adta a szellemiséget, Laczkó Gyula a kiskunfélegyházi Lenin tsz elnöke meg az anyagiakat. Engem a szükséges hatósági háttér biztosítására vezényeltek. A terület kijelölése sem volt egyszerű, mert az „igazi” pusztán a szovjet hadseregnek volt hatalmas objektuma, a község felé eső részeket meg a földreform során szétosztották. Azért összejött, a magunk között csak „operett pusztának” nevezett attrakció, a félegyháziak megépítették az istállókat, beszerezték a szürke marhákat, a racka juhokat, meg persze a lovakat. A terület is a helyére került a Megyei Földhivatal közreműködésével. Reiléné meg biztosította a reklámot, szervezte az elsősorban külföldi (nyugati) vendégeket. Az első alkalommal, természetesen minden szervező ott volt és élvezni akarta a sikert. Én is. Volt is nagy felhajtás, elegáns busz, csikósok, meg minden ami kell. Egyszerre csak a buckák közül kijött három szovjet páncélautó, a tetejükre felállt annyi katona ahány felfért és szemmel láthatóan nagyon élvezték a műsort. Ettől kezdve a mi derék nyugati vendégeink fütyültek a csikósokra, meg a lovakra, és csak a katonákat fényképezték - minket meg kerülgetett a frász. (Itt a fényképezés a történetben). Reilénét biztattuk fel, hogy mentse ügyünket a városparancsnok tábornoknál, akihez a bugaci alakulat is tartozott, mert ő már elmondása szerint találkozott vele. A tábornok válasza valahogy így hangzott: Vandácska miért irigylik ezt a kis örömöt azoktól a szegény katona gyerekektől. Megnyugodtunk. Erről nincs fényképem, de a bugaci puszta feletti örömködés ürügyén, az Aranyhomokban tartott fogadásról igen.
A pusztán jó néhányszor kísértem vendégeket, de valahogy mindig csak munkának éreztem, sokáig nem igazán érintett meg a pusztai gondolat. Egyszer aztán kollégám és barátom, Molnár Miska hívott meg házassági évfordulójukra, ami azért tartottak itt, mert összeházasodásuk idején, ő volt az akkor még önálló bugaci állami gazdaság főállattenyésztője A bugaci vadászházban voltunk, majd Toldi Miklós négy ló húzta szánkó fogatával jártuk a pusztát, a buckákat. Erről készített képeim óriási sikert arattak, elkeveredtek Kanadába is, ahol posztert csináltak belőlük. Ez már nem munka volt, hanem igazi öröm.
Arról is tudok saját képet mutatni, hogy modern, mindent tudó photoshop nélkül is, kreáltunk játékos érdekességeket. Öcsémnek, a "szívkirálynak", aki nagy kandúrbandi volt, többet is csináltam, amikor bevonult katonának.
A másikat egy Romániába utazó, miniszterelnök helyettes vezette delegáció, korban, rangban legalacsonyabban elhelyezkedő tagjaként, az utazás alatt készített képeimből csináltam. A Fekete-tenger partján a delegáció két tagja, az FM miniszterhelyettes és egy megyei tanácselnök, leállt kisebbik dolgát elvégezni. Az esetet lefényképeztem és nagyításkor "photoshopoltam", azaz a filmre tintával ráírtam: „így készül a tenger”. A képet bizalmasan, csak a miniszterhelyettesnek adtam át, de ő felháborodottan mutogatta és engem a "művészt", fegyelmivel akart jutalmazni, amit nem kaptam meg, mert a kollégái kinevették, és közölték vele: "végre valaki a szemedbe mondta, hogy mit is képzelsz magadról."
