HTML

Egy 8 danos nyugger ...

A gyerekeim és az unokáim az mondják, hogy minden történetemet hallották már sokszor. Nincs más hátra, új hallgatóságot (pontosabban olvasókat) kell keresnem így 80 fölött. :-) Dr. Király László

Friss topikok

  • Dr. Király László: A FACEBOOK A MAI NAPRA EZT A BLOGBEJEGYZÉSEMET IDÉZTE FEL, AMI BIZONYÍTHATJA, HOGY FIATALNAK LENNI... (2016.10.31. 09:21) Jegyeskedés
  • Dimmerkobold: Nem volt rossz. Pár forró intim részletre kíváncsi lettem volna a szerelemmel kapcsolatban! :)) (2016.10.17. 19:45) Megérkezés Kecskemétre
  • dr Király László: - (2016.08.28. 21:36) Kutatási célok, vagy csak álmok
  • Zsumami: Kedves Király László! Hát ilyen az én formám, kések és lekések... ezúttal az új bejegyzésekről, ha... (2016.05.01. 12:10) Megint Május 1.
  • Major Zsuzsa: Kedves Király László, ha Ön Dávod pustán volt katona, akkor bizonyára járt Böhönyén, a vasútállom... (2015.08.05. 12:06) Szép élet a katona élet - főleg, ha rövid!

Utazásaink értelemszerűen a szocialista táboron belül bonyolódtak, így aztán a címben szereplő "nyugati" szót is leginkább égtáji és nem politikai rendszerbeli minőségében kell érteni. De azért az NDK és Csehszlovákia tájain való utazásaink is gazdagok voltak élményekben.

Általában igyekeztünk jól előkészülni, de egyszer azért megtörtént, hogy az utolsó pillanatban jöttünk rá: másnap le kell adni az útlevélhez a fényképeket, mert különben nem lesz készen a tervezett indulásig. A portré képek készítésére nem igazán voltam felkészülve, de egy kék színű izzóval felszerelt asztali lámpa igénybevételével, meg a gyerekek nevető görcsének letörésével, elkészültek a képek, majd az útlevél is. (Ezen a "werk" fotón látszik, hogy Iluska hogyan tartotta a lámpát a fényképezéshez.)

140327_Útlevél2.jpg
Pontos tervekkel indultunk, de ezek azért nem mindig voltak végrehajthatóak. Brno-ban például a kemping keresése során hatszor kerültünk vissza a kukagyárhoz, mert az útjelzések azért arra felé sem voltak nagyon pontosak. Végül megtaláltuk a kempinget, de ott meg annyi darázs volt, hogy majdnem elették előlünk a vacsorát. Azóta is a szemtelenség szinonimája a családi példatárunkban a „Bruno-i darázs”.

Az útitervgyilkos cseh/szlovák objiddzka és német Umleitung (terelőút) tábláktól is a frász kerülgetett, majd bevezettünk, hogy napi ötven kilométer elkeveredés engedélyezve, azaz ha csak ennyi jön össze, elmarad az egymás kritizálása. Ezzel együtt jó volt együtt lenni, közösen megoldani feladatokat, bár ez sem mindig volt zavartalan. Az Elba völgyében kerestük a kempinget, de nem találtuk. Györgyi vállalta, hogy majd ő megkérdez valakit, természetesen németül. Jött egy, nem túl nagy bizalmat ébresztő fickó, Györgyink megállította és szép magyaros kiejtéssel megkérdezte: „vó iszt dasz kemping”. Emberünk ugrálni kezdett, mutogatott és kiáltozott, hogy „kempííí kempííí”. Kiderült, hogy a falu bolondjával hozott össze bennünket a sors, cukkoltuk is később Györgyit (aznap ő volt a navigáció felelőse), hogy még a hülye is tudja, hogy hol van a kemping, csak ő nem. De a fő hogy megértették egymást és a kempinget is a mutatott irányban találtuk meg.

140327_Elba.jpgVolt egy konkrét úticélunk is, mert Lackó egy Birgit nevű leánnyal levelezett és eldöntötték, hogy ha már arra járunk, szeretnének személyesen is találkozni. Kikerestük a térképen, hogy hol található az a kisváros (a nevét mára elfelejtettem, és senki sem emlékszik rá a családból) és nekivágtunk. A városka határában megállítottam az akkorra már igencsak kiéhezett csapatunkat és az egy nappal korábban vásárolt öt kilós rozskenyér, meg szilvalekvár menázsiból belakattam, hogy ne a látogatás alatt szenvedjünk az éhségtől. Megérkeztünk, kedves fogadtatás, vendéglátás, a kertben már sült a fehérkolbász, meg egyéb finomságok. De azért nem volt baj, hogy mi nem üres gyomorral érkeztünk …

Próbáltunk beszélgetni, persze németül, ez volt az egyetlen közös nyelv. Egymás  megértését jól szolgálta, hogy Birgit anyukája  óvónő volt és tudott az én éppen kezdeti nyelvvizsgára készülgető szintemen, vagyis lassan, tisztán és egyszerűen beszélni. Apukával más volt a helyzet, valódi szász dialektusával, amikor a továbbutazásról kérdeztük, ilyeneket mondott, hogy „szifón”. Majdnem behozattam a kocsiból a szódás szifont, de nem volt rá szükség, mert anyuka „lefordította”, hogy ez azt akarja jelenteni, hogy „Sie fahren” (utazzanak). Arról nincs emlékem, hogy a két fiatal, mire jutott egymás megértésében, de ha jól emlékszem a levelezés nem folytatódott.

A családi utazások közé tartoztak még az együtt megtett tátrai kirándulások is. Akkoriban nekem/nekünk a Tátra volt az igazi hegy, az én ide kötődő érzésemet még a később megismert Alpok és kaliforniai Siera Nevada sem tudta lenullázni. Amikor a gyerekeknél megtörtént az eljegyzés, azaz új családtagok belépése volt várható, egy hétre elmentünk a Tátrába és ismerkedtünk egymással. Zita, Lackó párja elég jól tűrte a királyi stílust, de azért megjegyezte, hogy bár ő olyan, mint Ló Szerafin a kék színű csodaparipa a négyszögletű kerek erdő lakói között, azaz - ha többet nem is - tizenkét „bemondást” el tud idegzsába nélkül viselni, de azt enyhe túlzásnak tartja, hogy nálunk már reggel fél nyolckor túl vagyunk ezen. Példaként említhetem, hogy a képen is látható mókus etetést, a vőlegény így értékelte: „csodálatos volt, amikor a kezéből evett, az evet”. Máskor a lanovka ülésein olvasható „ne hintalok” (hintázni tilos) felírat alapján közölte, hogy még szerencse, hogy a dobálózást nem tiltják, mert akkor az is ki lenne írva, hogy „ne dobák”, és így a Dobák vezetéknevű ara nem szállhatna fel a felvonóra. Tordasi Karcsi, Györgyi vőlegénye  számára a lazaságunk volt szokatlan, ami például abban nyilvánult meg, hogy déltájban megálltunk egy tó partján, mindenki kapott egy fél szál kolbászt, meg kenyeret és ez volt az ebéd. Megszokta, de még ma is jobban szereti a mindenkori rendezett viszonyokat.

140327_Tátra evet.jpgSzámomra megadatott, hogy élesben tapasztalhattam meg, hogy a negyven évvel korábban megfogalmazott utazási alapelv, miszerint minden utat háromszor érdemes megélni, az előkészületekben, a végrehajtásban és az emlékezésben, hogyan érvényesült a lemenőknél. 2007-ben fiammal, Petivel és Andrissal, a két fiú unokámmal Amerikában túráztunk (ezt nevezték el az ifjak Generations Tour-nak, melynek mozzanatait egy másik blog foglalja magába), már az elején leszögeztem, hogy én csak utas leszek, nem vállalok semmi érdemi feladatot, legfeljebb kritizálok, ha olyan kedvem támad. A látottak és a tapasztaltak alapján, előbb csak magamban, de most nyilvánosan is elismerem, hogy mindent jobban csináltak, mint ahogyan én tudtam volna. Először is mindhárman beszélik az angolt, másodszor a számítógépek világában is jobban otthon vannak, na meg a szervezésben is vannak ismereteik, a fiamnak meg pláne. Az előkészületek során részletes napi útitervet csináltak, valamennyi szálláshelyet lekötöttek, a bérelt autó készen várt bennünket. Még amerikai barátaink sem akarták elhinni, hogy ezt így végre lehet hajtani. Lehetett. A több mint háromezer – mostanában is képernyővédőként használt -  fénykép idézi fel a fantasztikus élmény anyagot.  Ennek, meg sok minden egyébnek az alapján, megint kimondom, hogy egy atyának nem rossz érzés, ha a lemenők a tőle kapott ismereteket nagyságrendekkel túlteljesítik.

 140327_Amerika.jpg

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://8danosnyugger.blog.hu/api/trackback/id/tr365866884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

auer · http://koronus.blogspot.com/ 2014.03.27. 08:23:12

Nagyon remélem az utolsó képen nem Celsius skálán van a hőmérséklet. :)