Évente, a tavasz kezdetére eső születésnapján, köszöntöttük a gyerekekkel anyjukat, páromat, amire másfél évtizede sajnos már nincs lehetőségünk. Ma már csak emlékezhetünk a közösen töltött évtizedekre, és ezt teszem most én is.
Természetesen, anyaként, feleségként eddig is részese volt a blogban leírt történeteknek, eseményeknek, de a gazdag, különlegesen értékes szakmai életéről még nem esett szó. Pedig a Katona József Megyei Könyvtár munkatársaként, a kortárs magyar irodalom szinte valamennyi jeles képviselőjével, szereplőjével állandó kapcsolatban volt, mert többek között, az egész megyére kiterjedően, az ő feladata volt a különféle irodalmi rendezvényekre – „Ünnepi Könyvhét”, „Költészet Napja”, író-olvasó találkozók, stb. stb. – az előadók biztosítása. Ezt a tevékenységét az idelátogató írók, költők, irodalmárok, nagy tisztelettel és szeretettel fogadták és nyugtázták, amit dokumentál ez a kis könyvecske, amelyben leírták gondolataikat, érzéseiket.
Az első bejegyzés 1962. novemberében (nagyjából ekkortájt készülhetett róla a fenti fotó):
Aláírók: Nagy László (Kossuth-díjas költő, műfordító), Juhász Ferenc ( kétszeres Kossuth-díjas költő, szerkesztő), Baranyi Ferenc (Kossuth-díjas költő, műfordító).
Az utolsó bejegyzés 1987 májusában, Szakonyi Károlytól (Kossuth-és József Attila díjas író, drámaíró, dramaturg), és Czakó Gábortól (Kossuth-díjas író, publicista, képzőművész) származik.
Az első és az utolsó bejegyzés között eltelt huszonöt év lapjain olvashatjuk a kortárs magyar irodalom képviselőinek elismeréseit, szívet melengető köszönő megnyilatkozásait.
Örömmel adhatok számot arról, hogy többször személyesen is jelen lehettem ezeken az eseményeken, sőt, nem egyszer még konkrét feladatom is volt a rendezés bizonyos szakaszában. Abban az időben még tényleg sok helyi értelmiségit és érdeklődőt megmozgató események voltak ezek a találkozók, és a rendezők (többnyire a városi könyvtárak munkatársai), azzal is kifejezték tiszteletüket és szeretetüket, hogy a „hivatalos” találkozók után fehér asztalnál is vendégül látták a megjelent költőket, írókat, ahol lehetőség volt tényleg kötetlen eszmecserékre, vagy a legalább ennyit érő beszélgetésekre. Ilyenkor a könyvtáros férjeknek – így nekem is – az volt a feladatuk, hogy a találkozó koccintásos szakaszában is helytálljanak a kedves vendégekkel. Ilyen alkalmakkor is történtek kedves események, melyek közül kettőt szívesen felidézek.
1985-ben a Könyvét ünnepi megnyitója Kiskunhalason volt, melynek főszereplői Pomogáts Béla irodalomtörténész, Mándy Iván Kossuth-díjas író és Gyurkovics Tibor író, költő voltak. A nagy létszámú közönség előtt tartott színvonalas rendezvény után a kiskunhalasi Állami Gazdaságban volt a fehér asztalos találkozó a prominens vendégekkel. Persze én is jelen voltam, az első sorban ülve hallgattam az előadásokat és nem vágtam éppen nagyon vidám képet, mert be volt csípődve a derekam és fájt…
A gazdaság éttermében, a jó ételek elfogyasztása és a jó italok további fogyasztása után, mikor már a derekam is jobban viselkedett és a hangulat is vidámabb volt, a közismerten szókimondó Gyurkovics Tibor odafordult hozzám és - gondolom az előadásuk alatt vágott „szigorú” képemre alapozva - nekem szegezte kérdését: „ugye te vagy a ránk állított politikai százados”. Megfagyott a levegő, de csak addig tartott, amíg sértődött képet vágva nem vágtam vissza: „kikérem magamnak én nem százados, hanem alezredes vagyok”. Ettől ő is meghökkent, de a hatalmas derű, meg a helyiek közlése, hogy „ne izgulj, Király Laci se nem százados, se nem alezredes, a mi kutyánk kölyke”, valamint egyáltalán nem utolsó sorban a halasi ÁG kiváló pezsgője, mint aceton a körömlakkot, gyorsan és sikeresen oldotta ezt a kis félreértést.
A másik történet nem könyvtáros rendezvényen esett meg, de a vendégkönyvhöz szorosan kapcsolódik. A hatvanas években a megyei tanács fiatalabb férfi dolgozói, havonta egy alkalommal huszonnégy órás polgárvédelmi ügyeleti szolgálatot teljesítettek, a városháza pincéjében lévő központban. Én minden hónap huszadik napján tettem ezt, így az 1965. augusztus 20-i, az akkoriban éppen új kenyér ünnepének nevezett munkaszüneti nap alkalmából is ezt cselekedtem.
Ebéd után megcsörrent a hat telefon egyike, én szabályosan bejelentkeztem, valahogy így: „képtár, képtár itt ónozó”, mire egy hang, Reile Géza városi tanácselnök hangja válaszol: „hagyd a francba, inkább nyisd ki a kaput, itt állok a ház előtt Pabló Nerudáékkal, Palásti (a szolgálati lakásban lakó házmester) meg elcsavargott valahova és nem tudunk bemenni”. Persze a légoltalmi központban volt kapukulcs is, beengedtem őket, de kért, hogy gyere és segíts bejutni a szobámba is. Oda nem volt kulcsom így egy tűzoltó csákánnyal – a vendégek élénk derültsége közepette – „kinyitottam” az ajtót. Ez sem volt elég, arra is kért, hogy amíg elmosogat néhány poharat (gondolom a délelőtti fogadás után nem történ rendrakás), foglalkozzak a vendégekkel. Nem tagadom, hogy iszonyú zavarban voltam, mert nemcsak könyvtáros férjként, de egyébként is tudtam, hogy ki az a Pablo Neruda (Nobel-díjas chilei költő). A vele lévő Miguel Ángel Asturias (Nobel-díjas guetamali regényíró, költő) nevét akkor még nem ismertem, de Neruda mester egyedül is elég volt zavarom kialakulásához.
Némi hebegés után elmondtam, hogy feleségem könyvtáros, van egy vendégkönyve a magyar irodalmi személyiségek dedikációival és nagy megtiszteltetés volna, ha én meg tőle kaphatnék egy ilyent. Rám nézett, gondolom átlátott rajtam, hogy le akarom körözni az asszonyom érdemeit, megkérdezte, hogy hívják, mondtam, hogy Ilona. Okos ember volt, a dedikációt, mint a képen is látszik „Ilonának és Lászlónak” adta. A tanácselnök úr közben végzett a mosogatással, behozta a tálcát, én meg életre szóló élménnyel gazdagabban ballagtam vissza a pincébe.
Iluska a vendégkönyv utolsó bejegyzése után két évvel, már megromlott egészségi állapotban, vonult nyugdíjba (a búcsúztatóján készült ez a fotó), de ezek a bejegyzések, számunkra mindig a szép, okos és kedves személyiségét tükrözik vissza, idézik fel.
