HTML

Egy 8 danos nyugger ...

A gyerekeim és az unokáim az mondják, hogy minden történetemet hallották már sokszor. Nincs más hátra, új hallgatóságot (pontosabban olvasókat) kell keresnem így 80 fölött. :-) Dr. Király László

Friss topikok

  • Dr. Király László: A FACEBOOK A MAI NAPRA EZT A BLOGBEJEGYZÉSEMET IDÉZTE FEL, AMI BIZONYÍTHATJA, HOGY FIATALNAK LENNI... (2016.10.31. 09:21) Jegyeskedés
  • Dimmerkobold: Nem volt rossz. Pár forró intim részletre kíváncsi lettem volna a szerelemmel kapcsolatban! :)) (2016.10.17. 19:45) Megérkezés Kecskemétre
  • dr Király László: - (2016.08.28. 21:36) Kutatási célok, vagy csak álmok
  • Zsumami: Kedves Király László! Hát ilyen az én formám, kések és lekések... ezúttal az új bejegyzésekről, ha... (2016.05.01. 12:10) Megint Május 1.
  • Major Zsuzsa: Kedves Király László, ha Ön Dávod pustán volt katona, akkor bizonyára járt Böhönyén, a vasútállom... (2015.08.05. 12:06) Szép élet a katona élet - főleg, ha rövid!

150211_amerika1.jpgVolt még egy familiáris  utazásunk, amiről szívesen mesélek, ami számomra teli volt legekkel és  amit  családunk három generációjának jeles képviselői együtt követtünk el. A tetthely Amerika négy nyugati állama volt. Az utazást az itthonmaradók a naponta frissülő (és még ma is olvasható) blogon keresztül követhették, de készült részletes útibeszámoló és még videofilm is. A látnivalók felsorolását ezért most kihagyom, próbálok csak az érdekességekre koncentrálni.

A négy fős csapatban én voltam a korelnök és a díszvendég, fiam a csapatkapitány, az unokák, doktor Peti és Andris,  pedig a tagság.  A legek pedig végigkísérték az egész utat. Már az előkészületek során a nagy érdeklődéssel és nem kis szkepticizmussal figyeltem, hogy Kecskemétről, kizárólag interneten hogyan lehet megszervezni egy ilyen távoli (számomra legtávolabbi) utazást. Hát megszervezték. Lackó állította össze az útiprogramot, vette meg a repülőjegyeket, bérelte ki az autót és foglalta le a szállásokat, Andris a reklámszakos hallgató csinálta a logót és még „egyenruhát” is szerkesztett, amiben minden helyszínen megörökítettük magunkat. Ez volt az első nap képe. 

150211_amerika2.jpgPeti - az anyja jogán fél Király - pedig a társaság krónikásaként, precíz jogászhoz illő alapossággal  rögzítette az eseményeket,  amiről a „Nyugati utak” című bejegyzésben, már megemlékeztem. Andris pedig útközben folyamatosan videózott. Fiam a csapat és az autó vezetése mellett készített vagy kétezer képet, Peti meg én csak fejenként úgy ezret, kattintottunk. Ezen az utazáson tértem vissza a hűtlenül elhagyott fotózáshoz, és legalább annyi képet csináltam, mint annak idején évek alatt. Ekkor követtem meg gondolatban az általam addig elmarasztalt, folyton fényképező japánokat. Azóta is gyakorolom, és nagyon élvezem, főleg azt, hogy ma már nem kell a fürdőszobában hívni a filmet, a konyhában meg nagyítani a képet.

150211_amerika3.jpgEzek a történések mind a legek közé tartoztak nálam, hiszen ez egy olyan alkalom volt, amikor nekem nem volt konkrét feladatom, csak a lemenők dolgoztak és legalább úgy, vagy még jobban, mintha én csináltam volna. Ezek után, egy bejegyzés szűkre szabott lehetőségeire tekintettel meg sem próbálok útleírást csinálni, mert ezt is megtették helyettem és a tetejébe még jobban, mint én tudtam volna. Inkább egy európai magyar álmélkodásairól mesélek.  Érzéseimet jól fejezi ki a kaján unokáktól kapott trikó, amit itthon nem, de ott nyíltan viseltem. 

Már a vízum megszerzése sem volt egyszerű az amerikai követségen. A várakozó sor lelógott a Szabadság térről, de néhány óra várakozás után azért bejutottunk. Minket ugyan nem tiltottak ki, de a kérdezősködés bizonyos szakaszaiban voltak ilyen kilátásaink. Velem gyorsan végeztek, rám néztek és megadták a tíz évet, tehát én akár most is utazhatnék, de mit csináljak, nem akarok.  Fiammal némi gyanakvás és „vallatás” után pozitívan végeztek. Az unokákkal már baj volt. Andris még egyetemista volt, és nagyon kellett bizonygatnia, hogy itthon akarja folytatni, majd befejezni a tanulmányait. Nehezen, de elhitték. Petit, a friss diplomás, angolul beszélő ifjút, már gyanakodva vizsgálgatták, de végül napra kiszámítva ő is kapott vízumot. Aztán Los Angelesben a repülőtéri beléptetésnél kiderült, hogy a követségiek rosszul számoltak, mert egy nappal rövidebb időre szólt a vízum, mint a visszaúti repülőjegy. Nem akarták Petit Amerikába beengedni, de végül a vizsgáló által előkerített főnök minden különösebb fakszni nélkül engedélyezett neki egy nappal hosszabb ott tartózkodást. Mehettünk.

Kiléptünk a repülőtérről a tizennyolc milliós város földjére, és én előhúztam a kis NOKIA telefonomat és élcelődve közöltem, hogy én most hazatelefonálok, bár egy pillanatig sem gondoltam komolyan, de rajta. Tárcsáztam, három rövid csengés és az otthoni hang – tessék. Én hökkentem meg legjobban, mert az átkosokban tett korábbi utazásainkon, a hazatelefonálás úgy ment, hogy kerestünk egy postát, befizettük a díjat, vártunk egy-két órát és hazaordítottuk a mondókánkat, amit vagy értettek, vagy nem.

Vártunk egy Alamo feliratú buszt, ami  elvitt az autókölcsönzőhöz, Lackó percek alatt rendezte a papírokat, átsétáltunk egy hangárba ahol rengeteg kocsi volt,  kiválasztottunk egy nekünk tetszőt, bepakoltunk, egy méretes néger, oldalán egy colttal, kinyitotta a kaput és elindultunk. Ezen a képen látható, hogy szép nagy autó volt, de kellett is, mert a csomag sem volt kevés. 

150211_amerika4.jpgA leadás még egyszerűbb volt. A teletankolt kocsival beálltunk egy rámpa egyik oldalához, kiraktuk a csomagokat, egy kistermetű néger nő ugyancsak colttal az oldalán, odalépett, egy kis érzékelővel leolvasta a rejtett vonalkódot és integetett, hogy menjünk már, mert a rámpa másik oldalán már várt az Alamo feliratú busz, és vitt a reptérre. Beletelt vagy nyolc percbe. Ezt itthon még  gyakorolni kell.

A program szerinti utazás megkezdése előtt lejelentkeztünk Berend T. Ivánéknál (házuk előtt készült ez a kép kettőnkről). 

150211_amerika5.jpgIván többek között praktikus tanácsokkal is ellátott bennünket. Eligazított például, hogy hogyan kell viselkedni, ha rendőr igazoltat. Ilyeneket mondott: ablakot lehúzni, kezek a volánon, mielőtt a papírokért a zsebbe nyúlunk, közölni a rendőrrel, hogy nem pisztolyt keresünk, ha ki kell szállni, kezeket a kocsi tetejére kell fektetni, stb. Szerencsére a nem egészen európai formátumú tanultakat nem kellett élesben gyakorolni. Kati pedig ellátott bennünket úti menázsival, ami viszont nagyon jól jött.

Az utazás utolsó napjait is náluk töltöttük és ekkor is tapasztaltunk néhány amerikás dolgot. Iván vitt bennünket az óceán partjára és arra a kérdésünkre, hogy milyen messze van azt válaszolta, hogy itt van az utca végén. Azaz – mint kiderült - harminckét kilométerre. Az sem a mi nagyságrendünk, hogy az egyetemnek, ahol tanít, százezer hallgatója van.

150211_amerika6.jpgAz amerikai gigantomániának jeles példánya Las Vegas. Büszkén hirdetik, hogy az éjjeli űrből nézve ez a földgolyó legfényesebb vidéke, a legnagyobb szórakoztató központja, szerintem meg leginkább az amerikai kispolgár legfontosabb zarándokhelye. Bár ha elragadja a játékszenvedély könnyen a képen látható módon végezheti. 

Nem tagadom, nekem is nagyon tetszett. A szálloda, ahol megszálltunk, egyszerűen lenyűgözött. Idehaza, ha egy szállodára nagyot akarunk mondani, azt mondjuk, hogy száz szobája van. A Las Vegasi MGM hotelben, ahol laktunk, a tizenhatodik emeleten kezdődtek a szobák és ötezer nyolcvan volt belőlük.

A Grand Canyon tényleg fenséges látvány,  a látogatók ellátása is minden igényt kielégít, bár ahhoz, hogy a 25 éves Peti és a 23 éves Andris megihasson egy pohár sört az ebédhez, be kellett mutatni az útlevelüket. Az adatokat bevezették egy nyilvántartásba, aláírták és már ihatták a pohár sörüket. Ez mintha kilógott volna az amerikai nagyvonalúságból.

Meglátogattuk, kicsit meg is laktuk a Kaliforniában élő János barátomat is, aki ötvenhatosként került Amerikába, tehetséges mérnökemberként szépen összeszedte magát és amikor nála jártunk,  már amerikásan élte nyugdíjas éveit. Vett egy darab erdőt, egy tóval, egy méretes házzal, mert szeretett horgászni és vadászni. Hát ez nem a mi mértékünk szerinti nyugdíjas élet. 

150211_amerika7.jpgAz oda és visszautazásunk repülőgépe, a 747-es Boeing, is a leges élmények közé tartozott, méltó volt az amerikai élményekhez, ültünk benne vagy ötszázan, 

150211_amerika8.jpgAz amerikai utazásunkról meg kell állapítanom, hogy előzetes fenntartásaim megalapozatlanok voltak. Fiam és az unokák, tökéletesen megvalósították a jó utazás élvezetének hármas követelményét, az előkészítés, a végrehajtás és a visszaemlékezés összhangját.

Jó volt.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://8danosnyugger.blog.hu/api/trackback/id/tr137156619

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.