A mai napra ugyan a háborús történetek folytatását ígértem, de ahogy az már lenni szokott, közbejött valami mégpedig…

Május első hetét a Balaton mellett töltöttük,csodálatos időben, még csodálatosabb helyeken, de nosztalgiából nem a sztrádán mentünk, hanem úgy, mint régen, a sok kis falun átvezető  „régi úton”, Dunaföldvár, Enying felé.

A szerte szét heverő ütős és harsány óriásplakátok árnyékában megbújva néhány sokkal kisebb táblácska figyelmeztetett, hogy anyák napja is van a világon. Nem vagyok egy lelkizős jószág, és eddig  eszembe sem jutott igazán, hogy mi is van így május elején, de ezek kicsinysége láttán felötlött bennem a kérdés: Király! Érdemük szerint tisztelted édesanyádat, nagyanyádat, vagy ma már csak az emléküket. Persze amíg lehetett vittél nekik virágot és elnyöszörögtél néhány közhelyet. De most  valahogy úgy éreztem, hogy mindez ez nagyon nagyon kevés.

Az is igaz persze, hogy ez  a "megvilágosodás” nem egészen magától jött, hanem jelentős része van ebben  a blogolási izébe való belekavarodásomnak is, mert ugye elő kellett keresnem a régi képeket, meg egyéb emlékeket is és ezek sokszor úgy hatottak, mintha most láttam volna őket életemben először.

Karinthyval szólva: ”Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” és néhány, ma már a korábbiaknál is fontosabb kép megosztásával tisztelgek emlékük előtt.

Nagyanyám, mint kedves, mosolygós, jóságos, minden bajra, gondra megoldást találó tündér él emlékezetemben, aki még akkor is ránk gondolt, amikor a ceglédi Öreg szőlőkben voltunk egy présházban – azt nem tudnám megmondani, hogy miért pont ott – néhány kilométerre tőlünk a Budai úton a németek/magyarok, a másik oldalon a Pesti úton az oroszok és igencsak aknázták egymást. Egy magyar katona szólt, hogy jó volna onnan elmenni, mert nagy baj lehet. Mentünk, az aknák jöttek. A mama karján egy kosár, amiben az unokáknak való különféle finomságot cipelt magával, majd belelépett egy néhány perccel előbb felrobban akna gödrébe, a kosár kiborult, ő meg elkezdte összeszedni a pogácsákat és a lekvárt, nehogy valamiben hiányt szenvedjünk.   

Megúsztuk, csak apám karórája kapott hadizsákmány státuszt.            

De volt is ideje megedződni, a következő kép, ami azért készült, hogy a fronton lévő férje lássa családját 36 évesen mutatja és önmagáért beszél.

Édesanyám, aki egy nagygazda – szegény lányt elvett és ezért kitagadott –  fiának a legkisebb lánya volt, szépségével,  okosságával, kitartásával tűnt ki és tökéletesen igazolta az ősi mondás igazságát, miszerint: „Minden sikeres férfi mögött található egy okos asszony”.

A szépség igazolására álljon itt ez a fénykép: 

A kitartás, az erő példája. Született egy kishúgom, Veronika, aki másfél éves korában vérhasban meghalt. Anyánk összeomlott, pánikbetegség és egyéb bajok. Önerőből talpra állt. Megszülte öcsémet, majd egyszer a „Sárga Kör”-ben, ahol a Ceglédi Vasutas SK betonos tekepályája volt és törzshelye a női tekecsapatnak, szóltak neki az ismerősök hogy „Eszter dobjál”. Dobott, és állandó, sikeres tagja lett a  csapatnak. A képén ő a második jobbról..

Sikeres  lehetett, mert sokáig lógott  a falon egy bekeretezett mélybordó színű oklevél, ha pontosan  emlékszem, a következő szöveggel: „A Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója”. Sajnos ezt nem találtam meg a régi holmik között.

Ifjú olvasóim okuljatok, de az érettebbek is  idefigyelhetnek.

Legközelebb már tényleg visszatérek az ígért témarendhez.