A mielőbbi továbbtanulásomnak, nem is titkoltan, egyik fontos célja volt a 36 hónapos katonáskodás megúszása. Sikerült. A katonasághoz való kötődések persze nem szakadtak meg véglegesen, már csak ezért sem mert Magyarország ekkoriban nyakig benne volt a hidegháború őrületében, engem meg a nagyérdemű sorozóbizottság alkalmasnak ítélt a mundér viselésére. De micsoda különbség, nyári egy hónap, vagy harminchat télen-nyáron. 1953 nyarán bevonultattak bennünket az egy egész hónapos kiképzésre. Ebben is az elsők között voltunk, így aztán a körülmények is nagyon különböztek a tíz évvel későbbi előfelvételisek 11 hónapjától. A mi társaságunk a tabi laktanyában kezdte meg a katona életet. A több száz, nagyon nyári öltözékű ifjoncból egy nap alatt csináltak – leginkább csak látszólag – egy szovjet mintájú alakulatot. Megemlítendő, hogy azok akik ezt csinálták maguk sem voltak igazán profik, hiszen egy évvel korábban az utolsó hozzáértőket is kirúgták a seregből és helyüket megbízható(?)  de többségében olyan szobahőmérsékletű IQ-val rendelkező állománnyal töltötték fel. Ezek alapállásban, többségükben rendes munkás és paraszt fiatalok lehettek, akik  hirtelen több száz egyetemista, főiskolás parancsnokává avanzsáltak, ami rettenetesen frusztrálta őket, a hülyébbeket, meg a tetejébe még buta gőggel is megtöltötte.

Leadunk egy kis szatyornyi civil gúnyát, ami helyett kaptunk egy óriási nagy rakás felszerelést, amivel nem igazán tudtunk mit kezdeni. Szerencsére a laktanya területén előfordultak, ott szolgáló sorkatonák, akik egy-egy sörért megmutatták, hogy mit lehet kezdeni a számunkra vadidegen darabokkal. Ezek közül is kiemelkedett a kapca a vászonszárú csizmával. A kapca, – leginkább egy szegetlen konyharuhára emlékeztető zokni pótlék – amit a csizma felhúzása előtt lábra kellett tekerni, de lehetőleg úgy hogy a csizma fej és a vászonszár találkozásánál kialakult késéles bőrdarabtól is megóvja a lábat. Ez, ahogy az első nyolc kilométeres, teljes felszerelésben megtett menet végére kiderült,   nagyjából a társaság nyolcvan százalékának nem sikerült.

A beöltözés után, a tabi laktanyából egy elegáns marhavagonokból álló katonavonat vitt bennünket a kiképzés tetthelyére és már feldíszítve, mint egy hadi karácsonyfa  érkeztünk meg a Böhönyei táborba, ahol az utolsó felszerelési tárgyként megkaptuk a hosszú puskát, meg a pucolásához szükséges alkalmatosságot. Az én puskám gyártási éve 1928. volt és ahogy ehhez a szép korhoz illik nagy mennyiségű vakrozsda  is virágzott rajta, ez csak azért érdekes, hogy így különösen jól tűrte az állandó szabadidős kényszerfoglalkozást, a fegyver karbantartást. Egyébként  akiknek nem volt ilyen a puskájukon, és az ragyogott mint a Salamon tökéletessége, azoknak is állandóan csiszolni kellett, ami szemmel láthatóan  nagyon zavarta őket.

 A helyzet elfogadása alapján a társaságot  két fő csoportra lehetett osztani, az egyik a fanyalgók csoportja, akik állandóan szenvedtek valamitől és semmi nem tetszett nekik, a másik a játékosok, akik elfogadták a régi bölcsességet: ha valamin  nem tudsz változtatni, fogadd el és élvezd. Én ehhez a második  csoporthoz tartoztam – talán még ma is így van – és eddig még nem bántam meg. Mit hoz a jövő persze nem tudom.

A böhönyei legendárium gazdag gyűjteményét tartalmazza a tisztikar egyes jeles képviselői által elővezetett opusoknak. Etalon lehet e’ téren Gortva hadnagy elvtárs mondása, miszerint: „elvtársak én nem vagyok sovinizmus, de amit mondok az rizikó”. A mi főnökünk nem mondott ilyen jókat, csak élve azzal a jogával, hogy neki el kellett olvasni az általunk írt leveleket, ezekből olvasott fel részleteket. Pl. „a mi szakaszparancsnokunk egy ugráló, ordítozó kerti törpe” – itt megszakította az olvasást, ugrálni kezdett és azt ordította, és ezt rólam írták… És így tovább. Egyébként nem volt gonosz csak egy kicsit ostoba.

A gazdag élményanyagból két számomra kedves esetet idézek fel. Egyik: Nagybajom községben gyakoroltuk az utcai harcot. A sapkások ásták be magukat a kertekben, a rohamsisakosok meg támadták őket. Kaptunk jócskán vaklőszert, sőt még a fanyalgók is átadták, azzal hogy nem akarnak füstös puskát pucolni. Az ő dolguk, így tiszta puskát pucoltak ugyan annyi ideig. Jancsi barátommal mi védők voltunk, lőszerrel  bőven ellátva, lapítottunk egy kertben amikor kijött hozzánk a gazda, megkérdezte, hogy elfogadnánk e valami ételt. Igenünkre nekiláttak összecsapni egy rántottát. Mi lőttünk, mint az őrült,  a sisakosok meg csak jöttek. Nyugodt falatozásra nem maradt idő, hát beleöntöttük a rántottát a gázálarcba és visszavonultunk és néhány kerttel odább megettük. Vége volt a gyakorlatnak, még fényképezkedtünk is a falusi mesternél és elindultunk vissza a táborba. Útközben volt egy gázriadó, a gázálarc ugyan kicsit hagymaszagú volt, de mivel a szűrő jó ideje egyébként sem volt benne semmi problémát nem okozott. 

Az óriási táborban nagyon vegyes volt a választék, voltak ott medikusok, sőt abban az évben még medikák is, közgazdák, jogászok, bölcsészek, meg színész és zenész hallgatók és ez utóbbiak még egy kuplét is elkövettek,  amit nagy buzgalommal énekeltünk  az esti unalom idején. Íme:           

Böhö-Böhönyére jöttem én, nincs szebb hely a földtekén,
Sivatagban oázis, hogy megláttam lefittyent a pofám is,
Kigyótol aknáig itt minden van, mi lesz veled dzsentleman,
Elpusztulok nincs remény, ijedtemben sátor alá bújtam én,
És jött a vipera, mérgesen sziszeg,
Azt hiszem a hátamon végigfutott a hideg,
Nem is tudom, hogy mit csináltam,
Magam össze-vissza rosáltam, sikoltottam egy nagyot
s rám kiált a vipera, hogy nem látja a marha baka,
Hogy én csak egy ártatlan kis gyík vagyok!

Lehet, hogy a nyájas olvasó nem egészen érti, hogy harminc nap alatt történtekről hogyan lehet ennyit mesélni, de ebben nincs egyedül. Apósom (ő van a képen), sem értette, aki húsz évet szolgált tüzértisztként és megjárta a frontot is,  de rám hagyta mert látta, hogy a gyerekeknek mennyire tetszenek apjuk hősies történetei.

Pedig még nincs is vége, legközelebb a további „hadi” eseményekről fogok beszámolni.