Legutóbb az itthoni utazásaink néhány élményét meséltem el, de ez nem minden, mert jártunk a határokon kívül északon is, nyugaton is, délen is, de valahogy úgy jött ki, hogy keleten nemigen. Persze ezeknél az utazásoknál is ugyanaz a helyzet, mint az itthoniaknál, rengeteg az élmény, tengernyi a fénykép, a blogos mesélés meg nem tűri a terjengősséget. Éppen ezért meg sem próbálom összezsúfolni mondókámat, inkább csak kiemelek néhány, a hagyományos bédekkerekben nem igazán jegyzett élményünket.
Európai utazásainkat minden esetben a Zseppelin Iroda autóbuszos kínálatából választottuk/választjuk, mert mi szeretünk busszal utazni, lehetőleg a sofőr mögötti üléseket elfoglalni, látni az utat, a vidéket és mindent. Hátul ülve, se’ rossz, de ott egy kicsit, szállított „csomagnak” érezzük magunkat. A mai, repülős kényelmű buszokban utazva, felidéződik bennem a régi jó Ikarusok, enyhén szólva, fapados belső kialakítása, ahol „forgó” ülésrendet kellett kialakítani, hogy senkinek ne kelljen végig a tengely felett ülni, mert ennek az lehetett volna a következménye, hogy a célnál esetleg nem tud ráállni a lábára. Meg a műszaki állapotuk is hagyott némi kívánnivalót maga után. Egy Olaszországi csereüdülésre utaztunk, ami úgy volt megszervezve, hogy oda félútig a mi Ikarusunk, onnan az út másik felén az olasz Mercedes busz vitte a társaságot. A mi felünk buszában ülve elaludtam és arra riadtam fel, hogy operálnak, pedig csak az ülésből kiálló rugó szúrta fenekemet. Hát a mai buszokban sem tengely miatti zavar, sem operációs álom nincs. Ma is vannak olyan utak, ahová a többség végig busszal utazik, néhányan meg repülővel jönnek és csak a célországban csatlakoznak. Szerintem sokat veszítenek, de ha nekik így jó, hát…
Utazásaink egy része nosztalgikus indítékú volt, meglátogattuk a valamikor megismert helyeket. Kelet Berlinben, Prágában, Drezdában, Lipcsében, Erfurtban és Krakkóban az átkosban többször is jártunk, de kíváncsiak voltunk mai állapotukra. Óriási a különbség. Különösen Berlin fantasztikus, egyszerűen lenyűgöző élmény ez a főnixmadárként újjászületett város. Átmenni a Brandenburgi Kapu alatt, aminek addig csak a felét láthattuk, hajózni a Spreen a hatalmas új üvegpaloták között, ismerkedni a Reichstag új kupolájával és egyáltalán az egész várossal. De ugyanakkor a humorát sem veszítette el a város, nem kesereg a múlton, hanem a berlini fal legendás átjáróját, a Checkpont Charlie-t, -- amit annakidején a Humboldt egyetemi barátaim messziről mutattak meg, mint félelmetes érdekességet – „felélesztették” és egy euróért a túrista lefényképeztetheti magát az amerikai és a szovjet "katonával".
Egy úszó városban, amit Skandináviában csak kompnak neveznek, utazni, az addig csak olvasmányokból ismert fehér éjszakában, nekünk, homokhátsági embereknek, leírhatatlan élmény. Alig tudtunk aludni és szinte óránként mentük a fedélzetre – bámészkodni.
Ennek köszönhetően, a természeti csoda mellett, tapasztalatokat szerezhettünk a skandináv virtusból is, pontosabban arról, hogyan játsszák ki az állam által szigorúan regulázott alkoholfogyasztási szabályokat. Már este láttuk, hogy a hajó „főutcájában” bank, ékszerbolt, több bevásárló központ mellett – megszámoltuk – négy méretes vendéglő is volt, már akkor is zsúfoltan. A bevásárló központban iszonyú mennyiségű alkohol volt a polcokon, de fogyott is derekasan. Azok, akik nem a vendéglőkben ültek/ittak, szesztermékekkel telirakott szatyrokkal, táskákkal keresték a nyugodt ivás lehetőségét biztosító helyeket. Hajnalban, amikor újra felmentünk a fedélzetre, egy matrózruhás takarítónő tette a dolgát. Először a csontrészeg utasokat behúzta a folyosóra, majd slaggal a tengerbe mosta az üres üvegeket és megtisztította a fedélzetet. Nagyon ráfért.
Párizsban, ahogyan a hajszolt turistáknak illik, mi sem tudtunk betelni a látnivalókkal. A Mona Lisa képe előtt (lehet, hogy ezt szégyelleni kellene) próbáltam felidézni, hogy miket olvastam szépségéről, titokzatosságáról, de úgy a húsz méter távolságú kordon mögül a 77x53 centis képet nézve, én nem igazán éreztem ilyesmit. Inkább lefényképeztem Klárit, ahogy szemmel láthatóan ő is valami ilyesmiről gondolkodott.
Volt egy vacsoránk a Quartier Latin egyik diákkocsmájában, ahol lehetett választani a helyi specialitásokból, és én a csigát választottam, majd az útitársak élénk érdeklődése közepette, a művelethez kapott speciális szerszámok alkalmazásával, megeszegettem. Hát, érdekes volt. Amikor kérdezték, hogy milyen íze van, mondtam, hogy otthon kóstolják meg a keresztrejtvény fejtéséhez használt radírt és megtudják.
Már itthon készültem, hogy Londonban felülök az óriáskerékre (London Eye). Volt is szabadidőnk, de nem annyi, hogy a több százas sort végigvárjuk. Így csak vágyakozva néztem és elhatároztam – mint már annyiszor –, hogy ide még egyszer el fogok jönni.
Jártunk az Avon parti Warwik kastélyban, amiben a panoptikumos Madame Tussauds viaszfigurái mutatják az angol királyok és főurak, valamint szolgáik életét. Igy néz ki a középkori mosónő. A tihanyi panoptikum királyait és rablóit nézve – mecsoda különbség…
A görögországi utunkon meglátogattuk az Apolló szentélyt, ahol a Püthiák ezer éven keresztül mondták jóslataikat a Méden agan (mindent mértékkel) felirat alatt, ami ismerve a görög nép (beleértve isteneiket is) mértéktelenségét, nem lehetett nagyon hatékony. Amikor mentünk fel az Olimposzra, az idegenvezető, aki egyébként a szegedi egyetemen ógörög történelmet tanít, elmondta, hogy Zeusz gyakran jelent meg emberek előtt kutya formában is. Felértünk az üres hegyre, és a szépséges görög tájban ott ült Zeusz, mint kutya. Legalábbis mi így éreztük. Érdekes élmény volt.
Sok-sok élmény és kép gazdagítja utazásainkat, de már be kell fejeznem sorolásukat, mert így is túlléptem az önként vállalt bejegyzési keretet.
De utolsóként még elmondom a természet erejéről szerzett sokkoló tapasztalatunkat. Egyik utunkon betértünk Passauba, és többek között lefényképeztük azt az jelzéssort, ami a három óriás folyó áradásainak magasságát mutatta évszázadokra visszanyúlóan. Néhány évvel ezelőtt, a híradások szerint akkora árvíz volt, mint ötszáz évvel ezelőtt. Ezt a képen a legfelső, 1501-es jelzés mutatja. Szinte elképzelhetetlen, nem lett volna jó, akkor ott lenni.
