Amikor, 1954-ben megkezdtem kecskeméti létemet gyakorolni és rátettem lábamat  a munka  első lépcsőjére, Iluska, aki miatt ezt a várost választottam, már egy éve banktisztviselőként dolgozott. Kettőnk havi jövedelme együttesen közelítette a kétezer forintot, ami abban az időben már – némi szülői segítséggel – stabil alapot jelentett arra, hogy családalapításra gondoljunk. Gondoltunk is, és rögvest el is határoztuk, hogy megalapítjuk a Király család új ágát. Összeszedtem a bátorságom – aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, hogy mekkora bátorság kell ehhez a lépéshez – és megkértem a Mészáros szülőktől, egyszem lányuk kezét. 

Nem tiltakoztak, vagy legalább is nem mutatták. Megkezdődhettek a formális eljegyezkedés előkészületei. Mindnek előtt kellett két karikagyűrű. Erre egy mai hasonló  gondokkal küzdő ifjú felkapja a fejét: na és, bemegyünk a Malom Plázába, elénk tesznek három darab egyenként másfél négyzetméteres tálcát, tele gyűrűvel, választunk és kész. Ám akkoriban nem volt Malom, sőt olyan bolt sem, ahol ilyesmit szabadon árultak.  Persze azért volt megoldás, csak a mainál kissé  összetettebb szervezést igénylő.

Mészáros Papa a kerekegyházi rokonoktól tudta, hogy található a faluban egy Budapestről kitelepített ékszerész,  aki képes megoldani az ilyen problémával küzdő, de feltétlenül megbízható  kuncsaftok gondját. A család összegyűjtötte a régi láncokat, fél fülbevalókat, esetleg fogakat, szakszerűen "kitermelve" a szükséges mennyiségű törtaranyat, a mester méretet vett, olvasztott, formázott és előállította a mai napig működő – és a képen is látható –  karikagyűrűt és természetesen  a párját is. 

Megtörtént az eljegyzés, annyi rokonnal,  amennyi befért,  a Mészároséknak meghagyott lakás részbe. Ezzel megkezdődött beilleszkedésem a családba, amibe -  többek között - a banki dolgozók részére biztosított két holdas kukorica föld megművelése is beletartozott. 

Apósommal kapáltunk, törtük, gyűjtöttük a kukoricát, amit az udvari ólban tartott, és kicsinek nevezett szép fekete kornvall disznó hizlalására fordítottunk, aki/ami annyira fontos volt nekünk, hogy még képen is megörökítettük.

A beilleszkedés része volt  a kecskeméti szokásoknak megfelelően, a vőlegény kőrbehordozása, a fontosabb rokonoknak való bemutatása. Ez néha nehezebb feladat volt számomra, mint mondjuk a kukoricakapálás. Szerencsére arám mindig adott használati utasítást, hogy a következő tantinál, sógornál, vagy akárkinél, milyen magatartást kell  gyakorolni, hogy – érzésem szerint a lóvásárhoz hasonló – a szemrevételezésnél megfeleljek. Példaként említhetem a Szőrös Pönke néni esetét: elsősorban is nem szólítjuk ezen a néven, másodsorban nem zavarjuk el a macskát, ha le akarunk ülni, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban nagyon óvatosan fogyasztjuk a saját főzésű sörét, mert futás lehet a vége, de azért persze megdicsérjük.

Ment az ismerkedés a tágabb körökkel is. Akkoriban nagy divat volt a munkahelyeken egészen emberszabású összejöveteleket tartani. A nemzeti bank nagytermében is összejöttünk időnként, a banki riasztók lábpedáljára rátettek egy-egy széket, nehogy valaki tánc közben a nyakunkra hozza a rendőrséget. Volt zsíros kenyér, házi sütemény, némi itóka, gramofon zene és igazi jókedv. A járási tanácsnál ugyanez, a riasztók letakarása nélkül.

Az is nagyban javította a közérzetünket, hogy volt keresetünk, tudtunk venni  még némi új, a kor divatjának megfelelő ruhát is. Iluska az 1953-as érettségi kosztümje (itt a képen is ezt viseli)  még a papa „hortista” tiszti ruhájából készült, Persze szép volt ebben is, de a saját keresetből vásárolt új ruhában még jobban nézett ki (ez meg a másik kép).

Egyébként nekem már ekkor is egyáltalán nagyon szép volt, amit csak megerősített, hogy később a szűkebb és tágabb környezet egyaránt a „szép Királyné” jelzővel illette. Vasárnaponként, így szépen felöltözve, korzóztunk, fagylaltoztunk, vagy rigójancsit ettünk a Fodor cukrászdában. Még az is megesett, hogy Beültünk a Beretvásba egy kis cigányzenét hallgatni.

 Ezt a szépséges életet, szűk egy év után, a házassággal, még szebb követte, de erről majd máskor mesélek, előbb bemutatom a szűkebb és tágabb, nagyon Kecskeméti családot, megemlékezek a tizenhárom Mészárosokról,  és az öt fős Széchenyiekről. Megérdemlik.

 Mi meg ilyenek voltunk.