Ahogyan ezt maga a szerző is többször - legutóbb épp egy héttel ezelőtt - megemlítette, Györgyi húgommal mi beszéltük rá a blogírásra. Legfőbb célunk ezzel az volt, hogy kapjanak egy rendezett medret az általunk már meglehetősen jól ismert történetek. Azt gondolom, hogy ez megvalósult. Számos ismerős sztori kapott helyett ezeken az oldalakon, ám több esetben azzal a számunkra is érdekességet és újdonságot jelentő többlettel, hogy bővebben is megismerhettük azokat a körülményeket, amelyek között keletkeztek. Azt is beismerem, hogy volt olyan történet,a leírtak között, amelyiket nem ismertem eddig, nekem is újdonság volt.

A blogolásra való rábírás kevésbé deklarált célja volt a családi fotóalbumban való rendrakás kikényszerítése. Ez is a várakozáson felül sikerült, hisz eleinte nem volt tevrbe véve a teljes állomány digitalizálása - most ez is megtörtént. (Ami egyébként a blog hűséges olvasói számára jó hír, hiszen egy-egy előkerült fotó, képsorozat kiindulópontja lehet olyan visszaemlékezéseknek, amelyek valahogy nem fértek bele a rendezett időfolyamba, de önálló fejezetként azért még megállják majd a helyüket.)

Bevallom, szerkesztőként néha terhes volt, hogy a közösen elhatározott heti megjelenés kényszerét nekem kellett érvényesítenem az olykor "alkotói válságba" süllyedő szerző irányában. Ilyenkor több hétre előre mutató "publikációs tervet" készítettünk, amely aztán megadta a szükséges lendületet. További szerkesztői feladat volt a következő heti publikációt először élőszóban végighallgatni, aztán pedig a megírt szöveget átfésülni, és az egyébként valójában elenyésző számú, többnyire elgépelésből adódó hibát javítani. Ritkán, de előfordult közöttünk vita a tartalmi kérdéseket illetően, de a végső szó mindig a 8danosé volt, elvégre ez mégiscsak az ő blogja. A szerkesztői feladatok közé tartozott a végső forma kialakítása is. Az olvasónak nyilván nem tűnt fel, de a képek minden alkalommal egy speciális keretben jelentek meg, amelynek nem volt előregyártott sablonja, azt egyedileg kellett minden alkalommal elkészíteni.

Mindazonáltal számomra is élmény volt ezt a történetfolyamot gondozni. Igen, a százszor halott történetek mellett még nekem is sikerült újdonságot hallanom édesapám életéből, és egyes kérdésekről én is a blog kapcsán ismertem meg a véleményét. Élveztem ezt az apa-fiú együttdolgozást. Azt, hogy most én segíthettem neki, mint ahogyan régen ő mutatott irányt, amikor első önálló fogalmazványaimat készítettem középiskolásként, vagy az egyetem első időszakában. Tudom, sokan irígyelmek érte (és van is rá okuk), hogy így a hatvanhoz közeledve még mindig tudok érdemi beszélgetéseket folytatni apámmal, és hogy elő tudtunk állítani egy ilyen közös produktumot.

Ami természetesen leginkább az ő produktuma. És nem csak abban az értelemben, hogy a blogbejegyzések szövegét ő írta, hanem (és főleg) abban, hogy egy ilyen életutat tudhat maga mögött. Hiszi vagy nem a tisztelt olvasó: én magam is nagyon várom az újabb bejegyzéseket. De addig is, míg az "új sorozat" első bejegyzése elkészül, a jövő héten a számok tükrében mutatom majd be az elmúlt két évet.