A karácsonyi és szilveszteri emlékezési kitérők után, visszatérek a rendszerváltás után alakuló, szigorúan civil-közéleti „megmozdulásaimhoz”, amelyből kettő jelentősebb is volt: egyik az Kecskeméti Úri Kaszinó felélesztési kísérlete, a másik a kezdetben nagy ígéreteket hordozó Hozam Klub.
A
rendszerváltás után kezdeményezések történtek új, addig nem létező civil alakulatok szervezésére, vagy régiek „feltámasztására” is. Egy ilyen akcióba is belekeveredtem 1995 őszén. Eőry Kálmán barátunk összehívott ismert közösségi embereket, hogy élesszük fel az 1830-tól a második világháború végéig működő Kecskeméti Úri Kaszinót korszerűsített tartalommal, Polgári Kaszinó néven. Szívesem vettem részt ebben az izgalmasnak ígérkező kalandban, és szokásomhoz híven tájékozódni kezdtem, hogy mit is csinált ez az alakulat, amelynek Rákóczi úti imponáló palotájában történtekről a mi generációnk csak annyit tudott, hogy volt pártiskola, szakszervezeti kultúrház, majd később a Csatári Bálinték féle akadémiai kutatóhely, akik azzal adóztak emlékének, hogy korhűen állították helyre a tanácstermet. Fénykorában, amikor az egész épületbelső egységesen tükrözte a magyar szecesszió szellemét, tényleg nagyszerű lehetett.
Egy év előkészítő munka után az alapítók 43 résztvevős közgyűlése 1995 novemberében megválasztotta a vezetőséget, én lettem az elnök, dr. Lapp Jenő, dr. Dömötör Endre, dr. Gubacsi László, Dudás Ede az alelnökök, dr. Kávássy Lóránd a kaszinó ügyésze, Gódor József az ellenőrző bizottság elnöke. A kaszinóval kapcsolatos jegyzeteim, mivel nem a felszámolt irodában voltak, nem kerültek bele a „fekete zsákba”, így az emlékezést segítendő fellapozhattam azokat.
Komoly, meglepően nagy értelmiségi közérdeklődés övezte törekvéseinket. A helyi írott sajtó, valamint a Róna rádió adásai folyamatosan biztosították a nyilvánosságot, mondhatom nagy elvárások voltak velünk szemben. Igyekeztünk is, de egy év erőlködés után, úgy ítéltem meg, hogy ez nem megy, korunkban már más értékeknek kell megfelelni egy ilyen típusú szervezetnek. Az addig nagyon rendben van, hogy elfogadjuk a régi kaszinó alapszabályában rögzített elveket, miszerint: „A Casino célja a társadalom művelt elemeinek egy központba egyesítésével, a társas élet, közhasznú eszmecserék, könyvtár fenntartása, hírlapok és folyóiratok járatása által hazafia irányba fejleszteni… Politikai és vallási fejtegetések az egylet köréből kizáratnak”. Ám ma már az információ lehetőségei – kicsit sarkítva – nagyon mások, mint amikor a Rákóczi úti palotából az altiszt, hajnali két órakor kiballagott a vasútállomásra a postavonathoz, átvette a napi újságköteget, majd felrakta az olvasókeretekre és jöhettek a tagok informálódni.
Tevékenységünk nem sokkal tudta túlhaladni egy nyugdíjas klub szintjét. Tisztelettel tudtunk adózni a régieknek, a Róna rádióban háromszor nyilatkoztam, vagy inkább előadás formájában idéztem fel a közel százharminc évet élt, valóban érdemdús tevékenységet. Még Mikulásnak is beöltöztem télapó ünnepségünkön, de valahogy nem sikerült korunk elvárásának megfelelő formát találni. Ezért egy év nem igazán sikeres útkeresés után megköszöntem a tagoknak és a vezetőségnek a bizalmat, és lemondtam az elnöki tisztségről.
Azt viszont nagyon hasznosnak tartanám, ha Kecskemét „törvényhatósági joggal felruházott” város múltjának kutatói – ha a kilencvenes évek óta még nem tették meg – feltárnák ennek a maga korában igazi civil szervezetnek a történetét. Szerintem számos, a mai korban is jó hasznosítható tanulsággal szolgálna.
A másik korabeli, nagyjából egy évtizedet élt civil szervezet a Hozam Klub volt. Ennek aktív tagjaként úgy éreztem, hogy valami ilyesmi egyesületet szerettünk volna létrehozni a Polgári Kaszinó keretében is. Ez mentes volt a nosztalgiázástól, praktikusan szolgálta az új, akkoriban még csak alakulgató vállalkozói igényeket. Meglátszott, hogy alapítói még messze voltak a nyugdíjas életkortól, ismerték korosztályuk elvárásait.
Az alakulásról első kézből származó információim vannak, tekintve, hogy fiam, Király László György (aki akkor a megyei adóhivatalt vezette) egyike volt annak a csapatnak Ballai József újságíróval, Sutus Viktor könyvvizsgálóval, valamint Vörös Tiborral, a városközponti Liberté Kávéház akkori főnökével együtt, akik szolnoki mintára kigondolták és létrehozták a klubot. A város és a térség főleg gazdasági, üzleti szempontból meghatározó személyiségeinek akartak rendszeres találkozási lehetőséget nyújtani, ahol aktuális kérdésekről felkészült és népszerű eladóktól lehet információt szerezni, miközben a vendéglátás színvonala sem marad el a szellemi élvezetekétől. Nehéz lenne felsorolni, hogy a klub működésének évei alatt ki mindenkit hívtak meg a szervezők, de arra például emlékszem, hogy az első eladásra 1996 decemberében került sor, ahol a zsúfolásig megtelt étteremben a meghirdetett kezdési időponthoz képest majd egy órával később kezdte meg előadását Vámosi-Nagy Szabolcs, az APEH elnökhelyettese, ugyanis elakadt a nagy havazásban.
A Hozam Klub vendége volt Németh Miklóstól Orbán Viktorig az elmúlt negyedszázad valamennyi miniszterelnöke (Antal József kivételével), még ha egyikük sem ebben a minőségében. Szinte minden fontosabb miniszter (a képen Chikán Attila látható) megfordult itt a klub fénykorában, de az MNB aktuális és későbbi elnökei (pl. Matolcsy György, többször is), számvevőszéki és adóhivatali vezetők is tartottak előadást. A mindenkori ellenzék karakteres figuráit is vendégül látták, és persze gazdasági elemzők, újságírók, jelentős vállalati vezetők és más közéleti szereplők is szerepeltek. Még a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke is eljött a Hozam Klubba, igaz, neki nem tartott sokáig az út, tekintve, hogy akkoriban az ismert partjelző (civilben izsáki ügyvéd) Bozóky Imre töltötte be ezt a posztot. Az első időszakban voltak külön helyi témákkal foglalkozó rendezvények is pl. a megyei rendőrfőkapitány meghívásával (ekkor készült a fenti kép is).
Amint említettem, Vörös Tibor és csapata az előadások szintjéhez méltó kulináris élvezeteket biztosított. Mindehhez a helyszín, a Liberté kávéház akkoriban már patinásnak mondható, talán kissé elegánsan kopott miliője méltó keretet biztosított. Az összejövetelek fontos eleme volt, hogy míg a klubtagságért a vállalkozók komoly éves díjat fizettek, a rendezvényekre grátisz meghívást kaptak a parlamenti képviselők, az önkormányzat, a vállalkozókkal kapcsolatos közhivatalok és a kamara vezető is.
Az előadások után, értékes, közvetlen konzultációk alakultak ki. A különlegesen finom ételek és italok fogyasztása közben a klubot fenntartó vállalkozók és a meghívott vendégek, „emberszabású” körülmények között folytathattak eszmecserét, ismerhették meg egyik oldalról a központi döntések hatását a gyakorlati életre, más oldalról pedig tájékozódhattak a várható döntésekről. A klubban nekem – hál’ istennek – semmiféle „hivatalos” feladatom nem volt, csak saját dolgaimmal törődhettem, pallérozódtam az előadásokon, máig tartó üzleteket kötöttem a Regiszternek és kellemes, érdemes emberek társaságában élvezhettem Vörös Tibi magas szintű vendéglátását. Ahogyan emlékszem, a többi résztvevő is hasonlóan gondolkodott és érezte jól magát.
Sajnos ez a klub sem bizonyult hosszú életűnek. Véleményem szerint szétforgácsolódása akkor kezdődött, amikor a Liberté-t kihúzták Vörös Tibiék lába alól, vándorolni kellett, de egyetlen hely sem tudott méltó keretet adni a szellemi és kulináris élvezetek ott megteremtődött összhangjának. Pedig voltak jó előadások, enni is kapott a vendég, de a tartalom és a forma összhangja az addig élvezett formában nem valósult meg többé sehol. Egyébként a Liberté sem találja a helyét, ha jól számolom, azóta már harmadszor ment tönkre. Kár volt őket egymástól elválasztani.
A Hozam Klubot amúgy kétszer is megpróbálták azóta feltámasztani a régi szervezők, s bár – főleg a régi tagok részéről – volt is némi érdeklődés, egyszer sem sikerült egy teljes évet kitölteni.
