Legutóbb meséltem a nyolcvan éves „ünneplésem”-ről, családom és barátaim igazán jól eső megnyilatkozásairól és szóltam arról is, hogy ekkor kezdtek gyerekeim, unokáim kapacitálni, hogy az addig leginkább csak nekik szóló történeteimmel lépjek nyilvánosság elé, magyarul mellettük/helyettük keressek más hallgatóságot – is.

Fél évig tartó gyomrozás után, éppen most két éve megadtam magam és elindítottam a 8danos nyugger blogját. Nem volt könnyű az elhatározás, mert a rendszerváltásig nem kevés tanulmányt, szakcikket, meg ilyesmit írtam, amelyek a világ megváltozás után  okafogyottá  lettek, mire úgy döntöttem, hogy abbahagyom az egészet. Majdnem sikerült is, csak két esetben estem a fogadalomsértés bűnébe, az Erdei Ferencről és a Duna-Tisza csatornáról írt tanulmányommal.

Úgy gondoltam - és mint kiderült, jól gondoltam -, hogy a blogolás valami egészen más, itt adhatom saját magamat, és az eddigieknél szélesebb hallgatóságnak/olvasóknak mesélhetek  arról, hogy egy ember a tízmillióból hogyan élte meg a nyolc évtized alatt jelentkező történelmi sorsfordulókat. Szerencsére a  blogbejegyzések nem a történész szikéjével metszett korrajzok, ennél a műfajnál megengedett a szubjektivitás, azaz  arról mesélhettem, ami közel állt hozzám, azokat a szereplőket idézhettem fel, akik fontosak voltak nekem.

Két éve, március 28-án, csütörtökön élesítettem, az első, a  „Jövök ...” című és ezzel a képpel ékesített bejegyzésemet. Nem tagadom izgatottan vártam a közvélemény reakcióját, hogyan fogadnak egy ilyen, korunk gyakorlatát nem tiszteletben tartó bejegyzést, amiben sem egymás letolvajozása vagy „leköcsögözése” sem a mostanában oly népszerűvé vált,  g betűvel kezdődő négybetűs szócska nem szerepel. Jól fogadták, sokan még le is írták, nem éreztem, hogy csak udvariasságból tették és jól esett.

Annyit megtartottam a korábbi gyakorlatomból is, hogy valami laza rendszert azért felállítottam magamnak. Egyik, hogy többnyire követtem a történések naptári sorrendjét, a másik, hogy kötelezően vállaltam a minden csütörtökön történő jelentkezést. Ezt nevezhetjük akár határidő frásznak is, de lényeg, hogy ebben az esetben is  jól működött az eredendő lustaság leküzdésében.

A témákhoz tartozó képek megkeresését, az öreg filmek digitalizálását élvezettel csináltam, de a képek szerkesztésére „felkértem” fiamat, aki vállalta, és mint tapasztalhatták, jegyzett fotóművészhez illó módon végezte ezt a kényes feladatot.

Közben eltelt az idő. Ehhez, a száznegyedik  bejegyzéshez, már ez a kép passzol, ami szerintem még olyan meredek megállapítást is alapozhat, hogy ekkora a változás  egy embernél, de a világunkban sem kisebb, mint ezt minden pillanatban érezhetjük.   

Nem kertelek tovább, kimondom, ha nem is könnyen: befejezem. A nyolcvanas  ünneppel eljutottam a jelenig. Eljött az ideje, hogy abbahagyjam a múltbéli dolgok felidézését, lecsukjam a meseládám tetejét.  Nem tagadom, számomra nagy élmény volt felidézni azokat a dolgokat, amik ugyan velem estek meg, de valójában soha nem foglalkoztam velük, csak mint a szélhordta homokrétegek rakodtak le emlékezetemben.

Ez alatt a két év alatt megadatott, mintegy újra átélni, a csak számomra fontos eseményeket,  a gyerekkor, a felnőtté válás, a  tanulás, a család, a munka, a barátság, a szórakozás történéseit, azaz egyben látni az egész életemet. Meg még az a kérdés is felmerült bennem, hogy jó szívvel tudom e vállalni földi cselekedeteim eddigi éveit. Oda jutottam, hogy tudom, elfogadom a harmadik elemiben, Lencsés tisztelendő úrtól kapott szabad akarati ismereteket, miszerint „ha kapsz egy tányéron egy lekváros, meg egy zsíros kenyeret, azt eszed meg előbb, amelyiket akarod, ez a szabad akarat”. Elfogadtam, amit a sorstól kaptam és több kevesebb sikerrel jól választottam – legalább is szerintem.

Megköszönöm a sok elismerést, ha megérdemeltem, ha nem, jól estek.

A 8danos nyugger – nem megtagadva önmagát – nem hagyja abba egészen, csak ezután nem hátra néz, hanem előre és nem feltétlenül minden csütörtökön zavarja a reggeli áhítatot, hanem amikor rájön. Tehát a blogcím tovább él.

És remélem, hogy én is.