Természetesen a vallástan tantárgy jelentősége az iskola jellegéből következően nagy volt, amit Lencsés tisztelendő úr próbált a fejünkbe verni és mi tagadás ezt szó szerint kell érteni, mert ő sem takarékoskodott a méretes pofonokkal.

Olyan nagyon sok mindenre nem emlékszem tanításaiból, de életre szólóan megjegyeztem, ahogy a szabad akarat fogalmát elmagyarázta. Íme: ha eléd tesznek egy tálon egy lekváros, meg egy zsíros kenyeret, nesze ez a tied, azt eszed meg előbb, amelyiket akarod. Ennyi.

Ezen túlmenően rendszeresen kellett ministrálni, persze akkor még a latin szöveg használatával. Ez nem igazán ment, jobban szerettük, ha temetésen kellett szolgálni - na nem az áhítat miatt, hanem azért, mert a ministránsok mindig kaptak borravalót a családtól, aminek nagyobb részét ugyan le kellett adni a tisztelendő úrnak, de azért maradt valamennyi nekünk is.

Abban az iskolában egyébként még az ültetés vonatkozásban is rend volt. Az első padokban ültek az „úri” gyerekek, középtájon az iparos gyerekek, hátul pedig a temetőcsősz fia és barátai. A negyedik osztály elvégzése után az első csoport ment a gimnáziumba, mi a polgáriba, a hátsók pedig az ismétlőbe.

Amint a kép - ahol megint csak az öcsémmel vagyunk láthatóak - mutatja, hogy én ebben az időben már szemüveget viseltem, mert bandzsa, kancsal, vagy nagyanyám szerint kertbenéző voltam. Nem volt könnyű viselet, mert folyton leesett, eltört, elgörbült, meg hasonló dolgok történtek vele. Akkor vált kissé könnyebbé a viselése, amikor szüleim beszereztek egy hajlékony szárú változatot, amit szabályosan rá lehetett csavarni a fülekre.

1942-ben a budapesti Mária utcai szemklinikán megműtötték a bal szememet, de sajnos nem történt túl nagy változás, mert ugyan a másikat lekötötték, hogy a műtöttet erősítse, de azon a nyáron Margit nénémnél laktam Kőbányán, akinek előttem gazdagnak látszó könyvtára volt - talán nem is egészen egy tízévesnek való könyvekből - és én szinte éjjel-nappal olvastam, persze úgy hogy kikukucskáltam a jó szememet takaró  kendő alól, a másik meg így nem igazán javulgatott.

1944-ben meg kellett volna ismételni a műtétet, de akkor már bombázták a fővárost, ezért szüleim úgy döntöttek, hogy inkább legyen egy kancsal gyerekük, mint egy lebombázott.

De ennek volt előnye – mazsolakeresés – ugyanis  baloldalra szinte hátra is látok, és nem egyszer észrevettem és gyorsan tudomására is hoztam az érintettnek, hogy látom ám, mit mutogat rólam.