Az 1947-1951-es éveket a kor szokásának megfelelően többször átnevezett, Szolnoki Közgazdasági Szakközépiskola  diákjaként töltöttem.

Ezek sem akármilyen évek voltak.

Az iskola régi épületét lebombázták, az újat csak 1948-ban lehetett birtokba venni, eleinte délelőtti-délutáni tanulási beosztással.(Az iskoláról feltöltött képeket a www.blogszolnok.hu oldalról vettem át, amelyet - mint kiderült - egy kései iskolatársam jegyez.)

Forrás: http://www.blogszolnok.hu/1xvolt_szazbol_negy

Az sem volt kisebb változás, hogy ekkor írták elő, hogy az addig fiúiskolaként működő intézménybe leányokat is fel kellett venni azaz kitört a koedukáció. Természetesen (?) én a 23 fős leányosztályba áthelyezett 9 fiú egyike voltam. A mellékelt osztályképen a fiúk a felső sorban állnak. Feladvány: melyik vagyok én közülük?

Eleinte népi kollégista is voltam, de fél év után gyalázatos kispolgári származásom okán megkértek, hogy ne rontsam tovább fényes szelek levegőjét. Ezért a továbbiakban bejáró diákként éltem sorsomat, ami nem igazán könnyű és kényelmes, de feltétlenül vidám és kalandos élet volt. Az inga (munkásvonat) fél hatkor indult Ceglédről és az iszonyúan nagy, éppen harminc kilométeres távot alig több, mint egy óra alatt  le is küzdötte. Mi meg vártuk a nyolc órás kezdést, némi tanulással és valamivel több kártyázással múlatva az időt.  Abban az időben még nem ismertünk  olyan modern pedagógia fogalmakat, mint nulladik óra, délutáni óra, hatodik, hetedik stb. óra. A tanítás ideje délelőtt nyolctól egyig, vagy délután egytől hatig tartott és mindig kiszámíthatóan öt órából állt.

Amilyen korai volt a reggeli indulás, olyan késői volt a délutáni tanítás után a hazaérkezés. Ilyenkor este nyolc óra után szálltam ki a ceglédi állomáson a vonatból és már csak a közel három kilométeres hazaút volt hátra. Némi ügyeskedéssel a temetőn átvágva rövidítettem az utat, egészen addig, amíg egy szép téli, havas, de meglehetősen szeles időben, a csendes sírok között ballagva halk, de iszonyú nyíííííí-nyűűűűű hangok fagyasztották véremet. Megúsztam, futva és élve kijutottam. Legközelebbi világosban arra jártamban megállapítottam, hogy a főút felé sorakozó kripták, kis kápolnácskák egyikének vasajtaját nyitotta ki a szél és mozgatta ide-oda. Mindegy, ettől kezdve még nappal is az utcán közlekedtem. A közelmúltban ismét (?) arra jártam és nagy örömmel örökítettem meg a Református Öreg Temető szépen felújított kápolnácskáinak sorát - de még ma sem volt valahogyan ingerenciám arra, hogy kapun belül is szétnézzek.

A vonat pedig csak ment, hol marhavagonokból állt, hol késett, hol  nem indult, amíg az aknaszedők nem tisztították meg a síneket, hol meg mi ceglédi és abonyi bejáró diákok találtunk jobb elfoglaltságot, mint az iskola meglátogatása.

Remélem már elévült és 65 év után nem róják fel az égben, volt osztályfőnökünknek, Etelka néninek, hogy az egyik félévben a begyűjtött 31 igazolatlan órámat „véletlenül” 13 igazoltként írta be a bizonyítványba.

Ezek voltak azok a nem igazán stabil keretek, amit nagyszerű tanáraink okosan és nagy-nagy türelemmel és talán nem is sikertelenül töltöttek meg tartalommal. Róluk még fogok emlékezni, és talán példájuk még ragadós is lesz…

(Ja igen, a feladvány megoldása: jobbról a harmadik.)