Nézzék el nekem, hogy a régi és akkoriban még elvárt magatartásformákról mesélek, de úgy vélem,hogy a mai diszkós világban (ahol a rossznyelvek szerint az illem szintje odáig terjed, hogy a "hazakísérhetlek?" kérdésre az illendő válasz: "meg hát…") még érdekes is lehet. Vagy nem.

A társasági élet és általában az elemi illedelem megismerését,  esetleg elsajátítását  szolgálta városunkban a Tetz György tánc-  és illemtanár által fenntartott műintézmény, egyszerű nevén a tánciskola. A helyi társadalmi rétegek ifjai választhattak hogy a három kurzus – diák, iparos, gazda/paraszt –  közül melyiken kívánnak modorilag és egyébként is pallérozódni. Bármelyikre jelentkeztek is, voltak alapvető szabályok, amelyek pontos betartásáról a jól megtermett és tekintélyt parancsoló mester gondoskodott.

Ilyenek: a leányok csak gardedám/mama kísérettel, illendő ruhában jelenhettek meg és hozniuk kellett egy, a tánc céljait szolgáló váltócipőt. Az ifjaknál ugyancsak elvárás volt az illendő öltözet, az előtérben rendelkezésre bocsájtott szerelékkel ki kellett pucolni a cipőt, hogy méltó legyen a hely szelleméhez, na meg tiszta, táncra alkalmas legyen a talpa.

A családtól kapott csoportkép, ami nem az én kurzusomról készült ugyan, de jó mutatja hogyan kellett kinézni a "nevendék" hölgyeknek és uraknak, vagy éppen a hét végi össztánc részvevőinek. (A lányok sorától balra látható a mester, lábukon meg a váltó tánccipő). 

A hely szellemét alakították az óriás falitükrök, az arany gipszangyalok(?), a szeánsz kezdete előtt, a mester felesége által befújt kölni illata, valamint a vikszporral felszórt parkett, ami részben a tánchoz szükséges talpcsúszást, részben a folyamatos csillogást, meg szerintem azt a feledhetetlen szagot biztosította, ami ma is emlékeket ébreszt bennem, ha valahol parkettpaszta illatot érzek. (Megjegyzem, kicsit később, amikor a tánciskola lett az orosz tiszti kaszinó, nem lacafacáztak ennyit, hanem felkenték a parkettet olajjal és kész.)

Azt nem tudom, hogy a lányoknál hogyan szólt az első eligazítás, de fiúknál többek között  szó volt a zsebkendő használatról, a tiszta körömről, az udvarias beszédről, a bemutatkozásról, meg ilyesmiről. Megtanultuk  a nyolc ütemre történő meghajlást, amire az udvarias  felkérésnél, lekérésnél és egyebütt  volt szükség.

 Ezek után kezdődött a tánclépések –  angol keringő, slowfox, bécsi keringő, tangó, swing –  begyakorlása. Amikor a mester úgy ítélte meg, hogy már össze lehet ereszteni a két nem képviselőit, hangos szóval hirdette, hogy „párosítás” következik, a „nevendék” urak itt, a „nevendék” hölgyek ott sorakozzanak fel egymással szemben. Volt is óriási helyezkedés, hogy ki kivel kerüljön össze, de mindig kitolt velünk, mert hol itt, hol ott kezdte a párosítást,

Így csak a legritkább esetben sikerült az érdekelteknek összekerülni. Gyakoroltuk a felkérést a mamától, a lekérést a másik táncostól, az egyszál zongora meg csak szólt, meg újra szólt.

A kedves emlékek felidézése hatására ingerenciám támadt meglátogatni ifjúságom e jeles helyszínét. Megtettem, a jelenlegi tulajdonos Tetz Gyuri bácsi unokája, dr. Mihalik Györgyné, a Tetz. Művészeti Iskola alapítója és vezetője segítségével. Tanulságos látogatás volt több vonatkozásban is. Történelmi léptékű előélet: államosítás, szovjet tisztiklub, magyar tisztiklub, bútorraktár. Teljes lepusztulás, porrá válás, mint a főnix madaraknál szokás, bár ebben az esetben azért nem  önszántság volt a döntő motiváció, volt némi külső rásegítés is.

Az épület jelenlegi külsejét mutató kép - amelyen dr Mihalik Györgyné és fia, Tetz mester dédunokája, is látszik - még nem igazán szívderítő.

Amikor belépünk, látszik a  múltból  itt maradt  szépséges mennyezet maradványa, alatta meg, hogy az iskola praktikusan használja a teret.

 Legnagyobb élmény a tükörterem, ami a főnix éledését igazolja, meg szépek a nagyteremre vonatkozó tervek is, amik megvalósításhoz már csak némi pénzmag hiányzik.

De nemcsak itt szereztük a társas léthez nélkülözhetetlen tánctudást, ezek gazdagításához jelentősen hozzájárultak a ceglédberceli búcsúk, bálok és egyéb népünnepélyek is. Ezekre csapatban biciklizünk ki, volt aki partnert is vitt, volt aki a "köcsögfejű" sváb lányoktól tanulta a polkát. (Bocs ezért a jelzőért, de mint a képen is látszik, a helyi népviselet része volt, hogy a kendő alá valamilyen magasítót tettek, ami furcsa fejformát eredményezett, meg alapot adott a gonoszkodásra.)

A kép forrása:  http://www.panoramio.com/photo_explorer#view=photo&position=21&with_photo_id=35007269&order=date_desc&user=4442997

Én vittem Julit, aki igen jól elfért a vázon. Majd néhány évtizeddel később, az utcán sétálva, öcsém felhívta a figyelmemet, hogy ott megy Juli, nem ismered meg? Nem ismertem meg, de azt meg kellett állapítanom, hogy akkori mivoltában én már nem fértem volna fel a közös biciklire.

A korabeli ifjúság kedvenc táncát, a lovacskát, senki nem tanította, mégis tudtuk és olyan erőteljesen gyakoroltuk, hogy az ipartestület emeleti termében tartott össztáncokat a testület építész  tagjai javaslatára, féltve a födémszerkezetet, letelepítették a földszintre.

A lényeg  most is az, hogyha jót akarunk magunknak,  a két-három generációs lemenőinknél  a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű tanmesék terjesztésétől tartózkodjunk, mert lehet, hogy nem is nekünk lenne igazunk.

Én sem azért mondom...