A közmondás szerint a jó pap is holtig tanul. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy ez nem csak a papokra, hanem mindannyiunkra igaz. Iskolában annyit, amennyit muszáj a jegyekért, az életben meg annyit, mennyit muszáj a talpon maradásért. És ezt valahol el kell kezdeni.
Én egy hónappal a megyére való visszakeveredésem után kezdtem, a mai divatos kifejezéssel élve, az élethosszig tartó tanulás gyakorlatát művelni. Akkoriban a szövetkezetek október 31-i forduló nappal készítettek zárszámadást, ami elég kacifántos ügy volt, hiszen a gazdálkodók korábban legfeljebb a kalendárium végére írták be, hogy milyen volt az esztendő, meg hát az írásbeliséget sem nagyon szerették. A zárszámadási felkészítő tanfolyamot a megyei mezőgazdasági igazgatóságnak kellett megszervezni és levezényelni. A szervezést elvégezték a már régebben ott dolgozó kollégák, de magát az oktatást, nemes egyszerűséggel, az új fiú (azaz én) feladatává tették, pontosabban az én nyakamba varrták. Kecskeméten akkor, a templomokon kívül, egyetlen terem, a városháza díszterme volt, ahol 100-110 ember le tudott ülni és még a jegyzetelésre is volt lehetőség.
Megszerezték a termet, nekem „csak” az oktatást kellett megtartanom. A csodálatos díszterem akkoriban még nem rendelkezett erősítővel, így hiába próbáltam a hallgatósággal egy szinten állva beszélni, vagy az egyik, vagy a másik fele egyszerűen nem hallotta a mondókámat. Fel kellett mennem a pulpitusra, ahova Lechner Ödön az akusztikai központot tervezte, és ha jól hangosan beszéltem, már mindenki hallott valamit.
Őszintén szólva embertelen kínokat éltem át, balról a vérszerződés marcona vezérei, jobbról a király koronázását néző urak, felettem a tizenkét mázsás bronzcsillár, szemben a sok kritikus hallgató, akik rögtön szóltak, ha nem jól hallottak, vagy nem értettek valamit. 
Hallgattam már azóta jó néhány előadást, abban a szépséges teremben és szóvá ugyan nem tettem, de látva a jól működő mikrofonokat és hallgatva a jól érhető szöveget, magamban megállapítottam, hogy ja, hát így könnyű…
Igy kezdődött az én előadói „karrierem” a cégnél, mert hogy ezt szerencsésen túléltem, számos tanfolyam megtartása az én feladatom lett. Aztán jöttek az iskolai, főiskolai, egyetemi, meg egyéb előadások, de ha jól emlékszem, egyik sem volt olyan nehéz, mint az első, ahol saját kínomon tanultam meg, hogy a tartalom csak egy dolog, de ha az nem jut el a hallgatóságig, motyogás, meg más ilyesmi miatt, akkor jobb el sem kezdeni. A tanfolyamok résztvevőinek szemmel láthatóan nagydolog volt, hogy tanulhattak és emlékezetem szerint, ahol csak lehetett csoportképet is csináltattak. Ebből mutatok be kettőt.
Az előadások gyakorlatának elsajátítása mellett, már ekkoriban kezdtem megtanulni olyan dolgokat, amikről ugyan könyvtárnyi irodalom létezett, de a valóságban mégsem ezekkel egyezően, hanem brutálisan egyszerűen, de azonnali megoldást igénylően jelentkeztek. Valahogy úgy van ez, hogy nézve a Tarzanról szóló filmet, amint ott ugrál, mit ugrál, röpköd a fák között, közben üvöltözve riogatja a majmokat, nem biztos, hogy a normális embert ez hasonló produkcióra gerjeszti, legfeljebb egy erdei sétára támad gusztusa, bár ott számolni lehet azzal, hogy kígyókkal találkozik.
Így, ha valakit akármilyen szintű vezetővé neveznek ki, először nem érti, legfeljebb csak érzi, a körülötte bekövetkező változásokat. Kezdetben négyen ültünk egy szobában, jól megértettük egymást, közösen beszéltük ki a főnököket, megosztottuk gondjainkat a valódi és látszat feladataink ellátásáról. Amikor egyedül kerültem egy szobába, csoportvezetőként, megkezdődtetek a változások, amikor beléptem a négyes szobába, megszűnt a jóízű duma, hiába próbáltam beszállni, már nem volt az igazi. Hát még amikor előszobám is lett, titkárnővel! Meg kellett élnem, hogy mit jelent a vezető magányossága, meg kellett tanulnom annak elviselését. Volt perszer körülöttem nyüzsgés, talán nagyobb is szükségesnél, de a négyes szoba őszinte kapcsolatúsága soha nem jött többet vissza.
Eleinte még azt is csak tanulgattam, hogy a kapott cafrangot hogyan kell viselni, vagy akár csak elviselni. Ezen a téren, megvilágosodásomat Fáy András tanítómeséjének köszönhettem: miszerint a vezérürü nyakába akasztották a kolompot, amit az nagy büszkén viselt és örömmel látta, hogy jön utána az egész falka, majd egyszer, amikor átment a jeges patakon, még büszkébb lett, mert ide is követték a többiek. És itt hangzott el Fáy András örökérvényű intelme: „Vigyázz, nem az ürü után megy a falka, hanem a kolomp után!” Ezt mondtam el én is, minden alkalommal, amikor az általam vezetett megyei osztályhoz tartozó szervezetek, vállalatok vezetőinek adtam át kinevezésüket. Mi tagadás, nem mindig fogadták kitörő lelkesedéssel.
Ne érje szó a házam elejét, van saját példám is. Egyetemünk kecskeméti karának főigazgatói láncát az én méretemre csinálták a zománcművészek, ezt viselve adtam át a diplomákat, ahogyan az illik. Az utánam következő főnök lényegesen alacsonyabb termetéhez rövidíteni kellett a láncot, hogy csak addig lógjon, ameddig kell, az utána következő magas is, testesebb is volt, hát bővítettek rajta és ugyanúgy működött…
Ezeket a tapasztalatokat felhasználva, igyekeztem mindig közérthetően előadni mondókámat – persze az igazi tanulmányoknál ez nem mindig volt megoldható – és néhány éve meg is kaptam idevágó legnagyobb dicséretemet, a FORNETTI gépkezelői téli tanfolyamán, amikor az előadás után kiléptem az utcára, egyik ott ácsorgó hallgató rám nézett és így szólt: „klassz volt hapsikám”. Úgy éreztem ekkor, hogy végül is, nem volt olyan rossz az út, amit oktatási gyakorlatomban követtem.
