Az utóbbi időben gyakran röppenek fel hírek/kacsák a hadkötelezettség békebeli értelmezéséről, a sorkatonaság rendszerének esetleges felélesztéséről, ami persze a magamfajta nyolcdanosokat már nagyon régen nem érinti közvetlenül, de azért foglalkoztat, meg érdekel is a lemenőim sorsán keresztül.
Az internetezés káros(?) szokásának hódolva, megismertem olyan dolgokat, hogy Európában, alig van olyan állam, amely ma is fenntartja a sorkatonaságot, de ilyenek például Svájc és Ausztria is. Érdekesnek tartottam, hogy pont ezek, a mi országunk méretével egy csoportba tartozó államocskák ragaszkodnak ehhez a formációhoz. Azt nem gondolnám, hogy komolyan veszik és hiszik, hogy a honvédelmet önerőből is garantálni tudják. Hát akkor miért csinálják? Meg az is kérdés, hogy a polgárok hogyan viszonyulnak ehhez a kérdéshez?
Mint ismert, Svájcban bevett gyakorlat a fontos kérdések népszavazás útján való eldöntése. Ezt is feltették és a referendum szerint az emberek 73 %-a nyilatkozott a sorkötelezettség fenntartása mellett, és olyan vélemények is megfogalmazódtak, hogy ezt a kötelezettséget az országban élő külföldiekre is ki kellene terjeszteni, és a nők nagyobb mértékű bevonását is megfontolandónak tartják. A szomszédos Ausztriában 1955 óta van a 17-51 éves férfiakra kötelező sorkatonaság és különféle politikai alakulatok, pártok többször tűzték ki célul - főleg választások előtt - ennek megszüntetését, és el is érték népszavazás kiírását, aminek eredménye szerint a szavazók 60 %-a a fenntartás mellett nyilatkozott. Ennek alapján a korcsoport tagjai kötelező, hat hónapos katonai kiképzésen vesznek részt, vagy ha valamilyen vallási, vagy egyéb elfogadott indok alapján nem vesznek fegyvert a kézbe, kilenc hónapos polgári szolgálatot teljesítenek a Vörös Keresztnél, a mentőknél, szociális otthonokban, vagy más hasonló szervezetnél. Óvatosan nyilatkozom ki, esetleg még az öreg szamár vádat is vállalva, hogy számomra sem idegen gondolat egy ilyen sajátos nevelési eszköz alkalmazása, és szerintem a mai ifjaknak sem ártana egy kis „kényszerközösségi tanfolyam”, mint ahogy nekünk sem ártott meg, sőt kijelenthetem, hogy használt is a mundérban eltöltött idő és az ottani játékszabályok megismerése.
A két éves sorkatonai szolgálatról nincs saját tapasztalatom, mert én a továbbtanulók kiképzésén vettem részt, de azt tudom, hogy a családok milyen komolyan vették a katona fiú életének fontos állomásait, így például az avatást is. A Cegléden élő Gyuri öcsémet (jobbról a második a képen), a kor szokásának megfelelően, jó messzire, Marcaliba vonultatták be, ami nem akadályozott meg bennünket, hogy a család képviseletében, ahogyan illik, az avatására elvonatozzunk. Kecskemét-Budapest Nyugati pu.-Budapest Déli pu.- Balatonszentgyörgy-Marcali útvonalon, három átszállással, alig hét órás utazással már oda is értünk. Az ünnepeltet messziről láttuk, de legalább ő is minket, és már indultunk vissza. (A világ változását érzékeltetve, felidézem, hogy egy hónappal ezelőtt meglátogattuk az Angliában, Reading mellett élő unokámat. Kecskemétről indultunk Ferihegyre két órakor és fél hétkor már egy pubban ültünk és ittuk a Guinness sört.)
A saját tapasztalataimat a „Szép élet a katonaélet – főleg ha rövid” és a „Mégegyszer a katonaságról” című bejegyzésekben meséltem el, de volt még egy áttételes tapasztalási lehetőségem, amikor a fiam töltötte az előfelvételis tizenegy hónapot. A közgazdászok Kalocsán, a 37. Forradalmi Ezredben szolgáltak akkor, szerezték a katonai ismereteket és tapasztalták a kötelező együttélés szépségeit. Természetesen az ő avatására is elmentünk, persze lényegesen rövidebb ideig tartó utazással, mint Gyuri öcsém esetében, de a „kötetlen” együttlétet, itt sem volt egyszerű megoldani, mert ugye hirtelen kiengedtek a laktanyából ezernyi katonát, azzal a paranccsal, hogy Kalocsa közigazgatási határát nem léphetik át. A kisváros minden négyzetméterén egymásnak örvendező szülők és katona fiúk ültek álltak, hevertek. A vendéglátóhelyek csordultig megteltek, de még egy szabad padot sem lehetett találni a városban. Ekkor támadt az az ötletem, hogy felhívtam Molnár Pista bátyámat, a Kalocsai Sütőipari Vállalat igazgatóját, aki kinyittatta irodáját, ahol jól el voltunk, ettük a vitt menázsit, meg eszegettük a vállalat minta csomagjainak tartalmát. Közben néztük a gyereket, akit anyukája megpróbált sajnálni, de mivel semmi jelét nem tudtuk felfedezni az elgyötörtségnek, elkeseredettségnek, megnyugodva vittük vissza a kaszárnyába. .
Akkoriban, az őszi betakarítási munkák szervezése kapcsán, napi kapcsolataim voltak a hadsereg képviselőivel, de mindössze kétszer kértem fiam ügyében a közreműködésüket, mert általában úgy gondoltam, hogy csak menjenek a dolgok a maguk útján. Az első alkalom, mint végül kiderült, még fölösleges is volt. Amikor az ízig-vérig katona Mészáros nagypapa meghalt, elképzelhetetlennek tartottuk, hogy a katona unokája ne legyen ott a temetésen. Hívtuk, de nem jött visszaigazolás, a mama meg az anyuka nagyon ideges volt és biztattak, hogy csináljak valamit. Hát én elmeséltem a bánatomat a HM-es összekötőnknek. A gyerek megjött, tisztelgett a papa sírjánál – tényleg nagyon megható jelenet volt. A temetés után Lackó fiam elmondta, hogy jó nagy kavarodást okozott a beavatkozásom. Megkapta a telefonüzenetet tőlünk a temetés előtt két nappal, az esti órákban. Kért, és kapott eltávozást a századparancsnoktól, de azzal a feltétellel, hogy másnap még részt vesz a harcászati gyakorlaton, a laktanyától jó távol, este pedig, amikor visszajöttek, elmehet, másnap reggelre hazaér, a temetésen ott lesz. Mindezt azonban velünk megosztani nem tudta, hiszen Kalocsáról Kecskemétre telefonálni, még egy civilnek sem volt egyszerű, nemhogy egy közkatonának. Másnap viszont a gyakorlat kellős közepén megjelent a parancsnok szolgálati Zsigulija a harcjárművek között, és abban érkező politikai tiszt határozottan közölte, hogy Király honvédnak véget ért a gyakorlat, azonnal vissza kell vinni Kalocsára, hogy elutazhasson a nagyapja temetésére. A századparancsnok mindenesetre nem vette jó néven, hogy a „legfelsőbb” szintről avatkoztak bele a nem is létező probléma megoldásába. Nem baj, fő, hogy a temetésen ott volt és az öreg tüzér az égből láthatta, hogy milyen deli legény az ő unokája.
A másik alkalom az egyetem befejezése után történt, amikor még hátra volt a tartalékos tiszti gyakorlat letöltése. Nem tagadom, agitáltam, hogy minél hamarabb essen túl rajta, mert ismertem néhány esetet, amikor a jelölt húzta, ameddig lehetett és akkor vitték el, amikor már házas volt, meg a gyerek is megjött. Azt mondta, ha Szegedre mehet, és még decemberben bevonulhat, akkor jó. A Szegedet még csak értettem, mert a későbbi Királyné, Dobák Zita kisasszony ott lakott, a decembert eleinte nem. Aztán kiderült, hogy azért, hogy a következő év augusztusára a fiatalok által már betervezett esküvő előtt be is fejeződjön az egész. Felhívtam a kiskunfélegyházi hadtest parancsnokát, és tanácsát kértem, a teendőket illetően. Azt mondta, hogy kérésem unikum számára, mert már számtalan alkalommal kérték, hogy segítsen a bevonulás időpontjának eltolásában, vagy éppen elfelejtésében, de én vagyok az első aki azért jelentkezett nála, hogy segítsen a mielőbbi bevonulásban. Segített. Az őrmester urat (vagyishát akkor még elvtársat) némi budapesti kiképzés után Szegedre helyezték csapatszolgálatra és ahogyan emlékszem, igen jól érezte magát.
Az unokáim, Peti és Andris, korukból következően, már nem tapasztalhatták meg a katonaélet szépségeit, bár a nagyapai, apai történéseket csillogó szemmel hallgatva, többször ki is mondták, hogy érdekes lett volna kipróbálni. Ezzel a véleménnyel én is egyetértek. A svájci és ausztriai európai tapasztalatok valamilyen alkalmazása ténylegesen segíthetné az egyéni és a közösségi felelősség összhangjának alakulását, meg némi fegyelem, meg egymás jobb elviselésének megtapasztalását.
Szumma-szummárum: szerintem némi katonasági gyakorlat nem lenne ártalmas az ifjonti lélekre.