Korábbi bejegyzéseimben többször is szóltam arról, hogy az oktatás, oktatásszervezés mindig fontos és számomra kedves részét képezte munkámnak. De hogyan is kezdődött?
A mezőgazdaság hatvanas évek elején történt átszervezése, nagyüzemesítése (kizárólag gazdasági oldalról nézve is), új típusú szakemberek iránti tömeges igényt jelentetett meg a munkaerőpiacon. Az európai hírű magyar agrároktatás évszázados előzményekkel rendelkezett a középszintű, inkább a kisgazdaságok igényeit kielégítő szakemberek képzésében és néhány akadémián – pl. Keszthelyen, Mosonmagyaróváron, Debrecenben – a nagyüzemi, uradalmi szintű gazdaságok szervezését, irányítását is sikeresen tanították. Ezek az iskolák, gyakorlati tapasztalataikkal, kiváló tanáraikkal jó alapot biztosítottak az új típusú szakemberképzés megalapozásához. A központi irányítás ezekre támaszkodva alakította ki a nagyüzemi gazdálkodás szervezéséhez, irányításához szükséges szakemberek képzését.
Kecskemét, a kertészeti termelés központjaként, az agrárképzésben is ezen a területen jeleskedett. Szívesen bemutatnám részletesen is ezek nagyszerű előtörténetét, de most az én dolgaimról kívánok szólni, ezért legyen elég annyi, hogy a városban 1872-től kezdődően működött mezőgazdasági szakiskola, vincellér iskola, Parasztfőiskola, szaktanítókat képző Felső Mezőgazdasági Szakiskola, mezőgazdasági technikum. 1960-ban ez utóbbira alapozva hozták létre a Felsőfokú Kertészeti Technikumot, amelynek feladata volt, hogy érettségire alapozva, két, majd három év alatt a nagyüzemekben folytatott kertészeti termelés szervezését irányítani képes szakembereket képezzen. Itt kezdődik az én történetem.
A Megyei Tanács mezőgazdasági osztályának munkatársaként vettem részt az új típusú iskola szervezésében, majd az első csoport második tanévétől, az üzemtan óraadója lettem. Benne voltam 1971-ben abban a folyamatban, amelynek a végén az iskola a Kertészeti és Élelmiszeripai Egyetem egyik karává vált, és folytattam itt is az oktatást, ekkor már címzetes főiskolai tanárként. És jött az első kísértés.
1973-ben Somos András, az egyetem akkori rektora hívott, hogy menjek át a kecskeméti karra, főállású oktatónak. Csábító és megtisztelő volt számomra ez a megkeresés, hiszen akkor már az egyetem kara volt a kecskeméti intézmény, és a ceglédi úti igen szűkös épületből, ahol az üzemtant egy kopott faházban adtam elő, átköltözött a jelenlegi, modern, tágas épületbe. A napokban, ahogyan írogattam a bejegyzést, nosztalgiázhatnám támadt és meglátogattam és le is fényképeztem a ceglédi úti, régi épületet és az üzemtanos faházat, meg a mai épületet. Hát volt és van különbség.
Nem spekuláltam sokat, beadtam a pályázatomat és ezt közöltem a megyei vezetéssel is. Nem vették jó néven és úgy tudom, hogy a csábító rektor úr felé is kifejezték rosszallásukat, meg engem is "megkértek", hogy vonjam vissza a pályázatot. Megtettem.
Nem bántam meg, mert a következő évben osztályvezetői kinevezést kaptam, és így közvetlenül megélhettem, a megye mezőgazdaságának minden érintett számára hasznos átalakítására irányuló évtizedes erőfeszítéseink sikereit. Nem vertük nagydobra, de ide jártak keletről és nyugatról az érdeklődő szakemberek, tanulmányozni a szakszövetkezetek, az integrált kistermelés és a melléküzemi tevékenység dolgait. Mi tagadás, keleti barátaink kevésbé értették a látottakat, mivel az nagyon különbözött a náluk található birodalmi modelltől. Mivel többnyire az én feladatom volt a fogadásuk, eligazításuk, elismerésüket, dicséretüket is én vettem át, és ahogyan az szerintem illik, megosztottam azokat munkatársaimmal is. (Közben új helyre is költöztünk. A lenti képen, amelyet Tóth Sándor készített, érdekes perspektívából látszik az új városközpont, s azon belül jobbra a megyeháza állított gyufásskatulyára emlékeztető épülete.)
1980-ban, Dimény Imre rektor úr közvetítésében, megjött a második csábítás, azaz a második felkérés a főiskolai karra való átlépésre. Nem tagadom, nagyon tetszett az ajánlat, de újra a harmadik elemiben, Lencsés tisztelendő úr, az emberi szabad akaratra vonatkozó tanítása hatása alá kerültem. Egyszer már felidéztem, amikor a „Menni vagy maradni” c. bejegyzésemben az 1956-os forradalom alatt, után kellett döntenem, most is megteszem, mert ismét vaskos döntés várt rám. Így szól: ”ha eléd tesznek egy szelet lekváros, meg egy szelet zsíros kenyeret, hogy ez a tied, te döntheted el, hogy melyiket eszed meg először”. Persze most még nehezebb volt a helyzet, mert csak egyik megoldás volt a választható, mert megint a menni, vagy maradni volt kérdés. Hallgatóimtól a vizsgán, ha döntésre vonatkozó tételt húztak, elvártam, hogy nem elméletieskedve, hanem szigorúan praktikusan el tudják mondani, az általam tanított hét lépését a döntési folyamatnak. Íme: 1. A cselekvés szükségszerűségének felismerése, 2. A felismerésre vonatkozó, információk, adatok beszerzése, 3. Ezek felhasználásával, képzelt megoldások, hipotézisek felállítása, 4. A hipotézisek okadatolt ellenőrzése, 5. Egy megoldás kiválasztása, döntés, 6. Végrehajtás, 7. Ellenőrzés.
De most más volt a helyzet, nem én vizsgáztattam, hanem engem vizsgáztatott a sors. Könnyítette, meg nehezítette a döntés lépéseinek végigjárását, hogy én mindkét helyről évtizedes ismeretekkel rendelkeztem, még ellenőrzött hipotéziseim is voltak, és a tetejébe, mindkét munkát szerettem csinálni. Az anyagi feltételek/fizetések különbözőségének figyelembevétele sem igazán segíthetett, hiszen a köztisztviselők és a tanárok egyaránt a meglehetősen mérsékelt szinten díjazottak csoportjába tartoztak. Természetesen a családdal is körüljártuk, megbeszéltük a váltás lehetőségét, előéletemet ismerve, egyetértettek a menéssel és a maradással is, rám bízták a döntést. Iluska azért megfogalmazta, hogy talán tanárként nem lenne akkora nyüzsgés körülöttem, mint a tanácsi beosztásomban. Mindezek után, a döntési folyamat ötödik lépéseként, „kiválasztottam a megoldást”: a továbbiakban az eddig mellékesen gyakorolt oktatási szakmáról letörlöm a „mellékes” jelzőt, és elhagyom a szakigazgatás területét.
Az első, hét évvel korábbi kísértés sikertelenségének tapasztalatait felhasználva, megkezdtem a majdnem egy évig tartó elválási folyamat előkészítését. Ez végül is sikeresen zárult, de erről legközelebb mesélek.
Az ifjabb olvasó elnézését kérem, hogy a lehetséges „állásváltoztatásom” körüli nyavalygással ennyit untattam, de mentségemre szolgáljon, hogy ez nekem még csak az első alkalom volt, huszonhét év után, és még most is gyakorló fejvadászként, kiterjedt tapasztalatom van arról, hogy ez mostanában már unikumnak számít.