A megyeházára, immár csak bérlőként történő ”visszaköltözésem” idején – 1991-ben – kötött Bács-Kiskun megye, az ország legnagyobb agrármegyéjeként, Viborg megyével, Dánia legnagyobb agrármegyéjével, együttműködési megállapodást. Abban az időben nagy volt a szovjet megszállás alól kiszabadult országok iránti „nyugati” együttérzés, segíteni akarás, persze leginkább csak tanáccsal. Be is indult a „tapasztalatcsere-turizmus” derekasan. Én is belekeveredtem, mert a Művelődési Osztályos, valamikori, kollégáim szerveztek egy népfőiskolát Tiszaalpáron, és engem is kértek, legyek a Viborgba utazó csoport tagja, amely felderíti, hogyan is néz ki a dán népfőiskola „élőben”, milyen tapasztalatokat tudnánk átvenni, majd hasznosítani.
Persze örömmel vállaltam, nagy élmény volt. Okos, érdeklődő emberek társaságában utazni, úgy hogy nem én vagyok a „delegáció” vezetője, akinek állandóan résen kell lenni, mindenről tudni, minden gondot megoldani, vagy legalább is úgy csinálni, hanem egyenjogú tagként, aki érdeklődhet, kérdezhet, de ha úgy alakul el is mélázhat. Olyasmin is például, hogy végre „élesben” láthatok, megtapasztalhatok egy olyan országot, amelyről az a hír járja, hogy az egyik legdemokratikusabb liberális állam Európában. Meg arról is, hogy talán még azt is megértem, hogy ez valójában mit is jelent. Tehát a népfőiskolai ismeretek mellett minden másra is kíváncsi voltam, és már az első látogatásom alkalmából (később volt több is) nagyon közel került hozzám ez az önállóságot hirdető, azzal élni több-kevesebb sikerrel próbáló kis ország és polgárai.
Addig nagyjából annyit tudtam Dániáról, hogy sok rokon vonása van a mi országunkkal, valamikor nagy volt, gazdag, és amikor mi lovon jártunk „kalandozni”, ők ugyanezt tették, csak hajóval, és Európa népei éppen úgy félték a vikingeket, mint a magyarok nyilait. Művészetben, irodalomban, tudományban mindkét nemzet sok jeles képviselővel gazdagította a világot. Nekik is megvoltak a maguk Trianonjai, amelyek következtében ma csak öt és félmillióan vannak. Viszont sokkal jobban élnek, mint mi.
Ennek a jólétnek a forrását kerestem és mi tagadás, eleinte nem is találtam. Mezőgazdaságuk tényleg modern, jól gépesített, de súlya azért nem olyan jelentős, ipara hasonlóképpen, kereskedelme - a tenger mindenütt meghatározó jelenléte miatt - tényleg nagyon jelentős, de még ez sem tudhatna ilyen egyedülállóan magas anyagi színvonalat biztosítani. A megoldást egy nyugalmazott iskolaigazgatótól kaptam meg, aki éppen EU-s képviselő is volt és jó skandinávhoz illően nagyon kedvelte a barackpálinkát. Megoldás: Dániához több mint négyszáz sziget tartozik, amiből mintegy nyolcvan lakott. Az amerikaiak a hidegháború okán, a szovjetek ellen hatalmas, északi bázisrendszert alakítottak ki, amihez a dánoktól bérelték a szigeteket. Az általuk fizetett bérleti díj - akkoriban már vagy négy évtizede - minden évben nagyjából másfélszeresére emelte az állam nettó bevételét. Hát erre a közlésre nekem is inni kellett egy kupica barackot, mert az ilyen nagy gondolatok ugye, vízben nem oldódnak. Felrémlett előttem, hogy ha a mi szovjet „bérlőink”, akkor már ugyancsak négy évtized óta, rendesen, vagy egyáltalán valamikor fizettek volna „lakbért”, a jólétben is hasonlók lehetnénk a dánokhoz.
A közel két évszázada gyakorolt demokrácia, meg a nem tudom mióta működő liberalizmus egyes emberekre gyakorolt hatását, külső szemlélőként, nem biztos, hogy teljesen meggyőzően tudom bemutatni, de elmondok néhány példát, amelyek lehet, hogy ellentmondásosnak tűnnek, de az is lehet, hogy csak az én értelmi látásommal van némi probléma. A dánok beleszületnek a Dán Népegyháznak nevezett, evangélikus államegyházba, amelynek legfőbb törvényhozó testülete a Dán Parlament. Minden adófizető polgár kötelezően fizeti az egyházadót is, ha nem teszi, kizárják az államegyházból, a legnagyobb és minden alkalommal emlegetett „igazi” közösségből. Számomra meglepő, de elismerést kiváltó, és az emberközpontúságot bizonyító tapasztalat volt, hogy a templomokban még WC is van.
A közösségnek a külsőségekben is látszani kell, minden tanya és ház udvarán van egy zászlórúd, amelyen hétköznap egy hosszú, csíkalakú, családi és állami ünnepen egy szögletes zászló lengedez, de akármelyik van fenn, este le kell vonni, ha ezt valaki nem teszi, állítólag még bírságot is kaphat, de megvetést biztosan. Az irodai munkahelyeken munkaközi szüneteket tartanak, amelyen szinte kötelezően részt kell venni minden munkatársnak, együtt kávézni és építeni a közösséget. Érdekes volt, amikor, egy tanácsadó cégnél mi is részt vettünk ilyenen, gondolom azért, hogy a keletiekkel éreztessék a közösség melegét, bár én inkább kötelezőséget és feszültséget véltem felfedezni a felszín alatt, de lehet, hogy ez csak a mi rongáló jelenlétünk miatt volt így.
Sokat hallottunk a dánok nyíltságról is, ami mások mellett abban is megnyilvánul, hogy az ablakokon nincs függöny, beláthat bárki – abba a kirakat szobába –, és láthatja, hogy minden oké. Egy iskolaigazgató meghívott bennünket otthonába. Malomkerék nagyságú, tényleg nagyon finom camembert sajtot eszegettünk és gyűszűnyi pohárból fogyasztottuk a töményt. Én, egy királyhoz illően, gyalog kerestem a hátsó folyosón egy klotyót, és véletlenül benyitottam egy ajtón, ahol több tucat üres pálinkás és viszkis üveg hevert, de ez persze nem látszott az utcáról.
Jártunk több népfőiskolán, a liberalizmus jegyében volt köztük állami, vallás alapú, művészeti és egy első világháborús barakkokban működő, Lenin képes, vörös csillagos is. A külsőségek mellett két dologban teljes egyezőség volt. Az egyik, hogy ellátottságuk, felszereltségük, a mi iskoláinkhoz képest, még a fantasztikus jelzőt is megérdemelte, a másik, hogy még nyomokban sem látszott valamiféle lazaságot takaró liberalizmus. A közösségépítés szabályai szerint, soha nem hagyhattak magára egyetlen tagot sem, állandóan figyelni kellett egymásra. Jártunk olyan „népfőiskolában” is, ahova a színesbőrű bevándorlókat kötelezően „beutalták”, dán nyelvre, varrógéphasználatra, meg más praktikus ismeretekre tanították őket, és bizonyos ideig az utcára csak kísérővel mehettek, aki a „helyes” viselkedés szabályait ismertette velük.
Az már az első utamon is meggyőződésemmé vált, hogy a közel két évszázad alatt kialakult dán életformát, rendszert, beleértve a népfőiskolák gyakorlatát és szellemét is, hozzárakva az amerikai „bérleti díjak” hatását, óvatosan kell kezelnünk, és óvakodni kell a felszínes másolásától. Erre rájöhettek a döntéshozók is, és jó utat választottak, amikor Kecskeméten hozták létre a múlt év végéig működött Dán Kulturális Intézetet, ami nagy segítséget nyújtott két nép kapcsolata alakításában, de az anyagi jellegű közösködések kialakításától tartózkodott.
Vállalkozóként, anyagilag nem volt valami nagy üzlet a tiszaalpári népfőiskola működtetésében való részvétel, de Dánia és a dán emberek megismerése, élményben, tapasztalatban megfizethetetlen értéket jelentett számomra.
