Pontosan huszonkét bejegyzéssel ezelőtt, a továbbtanulási gondjaimról meséltem, többek között a sikertelen operatőri felvételiről, meg arról, hogy a filmkészítési ingerenciám ettől még nem múlt el, amit a fotózásban éltem ki. Ígértem, hogy erre még visszatérek. Erre készülve, mindenekelőtt szükségesnek tartottam összegyűjteni a szekrények mélyében, a kamrák polcain, meg akárhol fellelhető dokumentációt, jelesül a filmeket, a diákat, meg persze a még fellelhető képeket is. Amikor végre együtt láthattam a tárgyi bizonyítékok tömegét, majdnem sikító frászt kaptam, mit lehet ezzel kezdeni. Elmondani sokáig tartana, ezért egy újkori, már digitális fotón bemutatom, hogy miről is van szó.
Hatvan évvel ezelőtt kezdődött, a technikai feltételek megteremtésével. Az orosz bazárban ötven forintért vettem egy originál szovjet, közel tíz kilót nyomó nagyítót, ami egy eredeti Zorkij optikával volt felszerelve. Az Ofotértben beszereztem a tálcákat, filmhívókat, egyebeket. Feleségem kiterjedt rokonságába tartozó Szabó Imre bátyámtól, aki évtizedekig Balatonfüreden volt „udvari fotográfus”, kaptam néhány kis könyvecskét, amik a fényképkészítés alapjait tárgyalták - még ma is megvannak.
A tetthely adott volt, a lakásunk fürdőszobájában kitűnően lehetett a filmhívást, fixálást, szárítást végezni, a nagyításhoz szükséges sötétkamrai állapotot néhány takaró segítségével meg lehetett teremteni a konyhában. Visszatekintve, még számomra is meglepetést okoz, hogy ilyen elemi (értsd: primitív) feltételek mellett milyen széles képválasztékot sikerül előállítani.
A felvételek jelentős része a családhoz kötődik, a gyerekek növekedését, a családi összejöveteleket, a közös kirándulásokat örökítette meg. A sok-sok szép és számunkra kedves felvételből itt most kettőt mutatok meg. Az első egy iskolai évzáró után készülhetett (azt hiszem, 1966 júniusában), rajta van az egész család, unokástól, nagyszülőstől.
A másik kép készítésének időpontjára pontosan emlékszem: 1963-ban két hetet nyaraltunk Mátrafüreden, és ekkor másztunk fel a Kékesre a gyerekekkel.
Néha egyszerűen csak lefényképeztem valamit, amit a városban láttam, és érdekesnek találtam. Mint például az épülő víztorornyot 1954-ben.
Kaptam fotós feladatokat a munkahelyemen is. Volt, hogy a megyébe látogató országos vezetők programján kellett fényképeznem (például 1958 májusában Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének látogatása alkalmából)
Hosszú éveken át készítettem fotókat a kecskeméti Hírös Napokon is a szervező brigád tagjaként (s még később, irányítójaként is). Ez a kép valamikor a 60-as évek elején készülhetett, amikor még a Vasútkertben volt ez a rendezvény.
A munkahely akkoriban még amúgy is valahogy közelebb állt az emberekhez, több közös esemény volt, a sokszor kényszerként emlegetett május elsejéket is vidám együttlétekként éltük meg. Ne tűnjön nagyon cinikusnak, amikor megállapítom, hogy a kis öröm is öröm, ilyenkor még némi sört és virslit is lehetett kapni, a szakszervezettől kapott sörjegyre, esetleg forintért is.
A közös megmozdulások, társadalmi munkák, kirándulások is többnyire tartalmasan és kellemesen teltek, mint például a Kossuth tér kövezetének felszedése Kecskeméten 1959 szeptemberében. Ott volt az egész hivatal, és jól éreztük magunkat.
Ezeket és más eseményeket, kiállításokat is rendre megörökítettem és valahogy most a régi képeket nézve sem a kellemetlen érzések gerjednek bennem és ezek a bemutatott képek sem szomorúságot sugároznak.
A köztisztviselők akkoriban sem tartoztak a túlfizetettek kategóriájába, ezért jól jött az olyan lehetőség, amikor a fotózás némi bevételt is produkált. Ilyen volt például az esküvői meg az óvodai fotózás. Hogy az alábbi képen látható pár kicsoda, micsoda, arra már nem emlékszem. A dobozon, amelyben a beszkennelt negatív volt, az áll: " Tejesek esküvője 1957. X."
Jó volt még az olyan „megrendelés” is, mint pl. a kalocsai iskolában, ahol éppen tanfolyamot tartottunk, előadták Bródy Sándor „A tanítónő” című drámáját, a főpróbát végigfotóztam, a bemutató alkalmából szinte minden képet elvittek, alig maradt meg ez a minta is. A legkevésbé látványos az a megbízás volt, amikor a város szélén húzódó gőzvezetékről kellett egy fotósorozatot készítenem, lényeg az, hogy fizettek érte.
A fényképezést még komoly saját érdek szolgálatára is tudtam használni. A kandidátusi értekezésem levéltári forrásainak összegyűjtése a Megyei Levéltárban történt, persze nem úgy, mint ma történne, egy szkenner beiktatásával, hanem a maga idejében igen „korszerű”, egyéni módon. Ez azt jelentette, hogy nem kézzel másoltam ki a tartalmat, hanem a nagyítóra felszereltem a fényképezőgépet és mintegy 3-400 iratot a forrás feltüntetésével lefényképeztem, a filmet előhívtam, a képeket kinagyítottam és ennyi…
A filmek előhívását akkor hagytam abba, miután megpróbálkoztam a színes negatívok hívásával. Ehhez tizenkét tál kellett, különféle vegyszerekkel, meg mindenféle szűrőkkel. Ezt már nem vállaltam. Diáztam még egy ideig, majd teljesen leálltam, pontosabban szüneteltettem a fotós élményeket.
Hét évvel ezelőtt fiammal és a két fiú unokámmal egy amerikai utazást csináltunk (ez volt a Generations Tour). Előtte fiam biztatott, hogy vegyek újra fényképezőgépet a kezembe, mert ezen az utazáson érdemes lehet újrakezdeni a fotózást. Azt válaszoltam, hogy „ha elég kisméretű, de nagy teljesítményű gépet hozol, lehet róla szó”. Hozott – és én utólag, gondolatban bocsánatot kértem az általam addig lefitymált japánoktól, akik állandóan kattintgatták az utazásuk minden pillanatát. Ma már én is ezt teszem, és jól teszem. Az alábbi képen, amely azon a bizonyos amerikai utazáson készült épp egy út széli zöldségárudában fotózom a látnivalókat (az agrárius ember előbújt belőlem).
A filmes fényképezés korlátozott lehetőségeit felváltotta a mai technika gyakorlatilag korlátlan lehetősége, ügyes kis gépem segítségével minden utazásomról képes naplót készítek, így az elmúlt nyolc év képtermése mennyiségileg lehet annyi, mint az írás elején bemutatott tömeg, csak éppen jóval kevesebb helyet foglal el.
