Amikor az ötvenhatos „menni vagy maradni” kérdéséről írtam, elmondtam, hogy számomra teljesen egyértelmű volt a maradási szándékom, még csak gondolatban sem merült fel, hogy nekimenjek a vakvilágnak. Ez azonban nem jelentette azt, hogy nem kívántam megismerni a világot, utazni annyit, amennyit csak lehet. Első alkalmam az országhatár átlépésére 1961-ben adódott, amikor is egy úgynevezett barátság vonattal – sokadmagammal – utazhattam Moszkvába. Hatalmas élmény volt, már csak azért is, mert nekem addig az volt a leghosszabb vonatozás, amikor Ceglédről Szombathelyre bumlizhattam. Ezen az úton meg negyedmagammal beköltöztem egy kupéba és két nap két éjjel robogott velünk a vonat. Robogott és nem is akármilyen úton, át a Kárpátokon, ha jól emlékszem, az Uzsoki-hágón, át Galícián, majd’ nyolcszáz kilométeren a gyerekkorom idején a hadijelentésekben annyiszor hallott Brjanszki erdőn keresztül. Bozsó János festőművészt azzal ugratták barátai, hogy egy ilyen moszkvai vonatút alkalmával felállította a festőállványát és egész nap a robogó vonatból festette a mindig egyforma erdőt. Lehet, hogy ez így kicsit túlzás, de az biztos, hogy hideglelős gondolat volt felidézni egy utazást a partizánoktól hemzsegő erdőn keresztül.
Tapasztalat hiányra vall, hogy a kora téli Moszkvát magyaros klímára edzetten, bokafixes zokniban, meg nyúlszőrkalapban próbáltuk meghódítani, több-kevesebb sikerrel. A helyi szokásokat tiszteletben tartva, megfelelő mennyiségű alkohol segítségével azért megoldottuk. Egyik kupétársunk, egy tsz elnök, akit otthon meg-meglátogattak az ideiglenesek, hozott magával két csatos üveg – szerinte – nyolcvanöt százalékos szilvapálinkát. Már a vonaton kipróbálta a hatást, a vagonfelügyelő gyezsurnája bevonásával. Megkínálta a hölgyet egy kupica pálinkával, aki megintette, hogy náluk nem illik ilyen kis vacakból kínálni, hanem szto grammos (egy decis) pohár a normális. Barátunk erre azt mondta neki, „kóstold meg kisanyám, ha ízlik, még kapsz szto grammot is.” Nem kért, egy darabig még levegőt se’ nagyon kapott...
Nappal szervezett programokkal, meg mindenféle kötelező baráti találkozókkal töltöttük az időnket, éjjel, meg öt kopejkáért metróztunk és mi tagadás, csodáltuk a leginkább múzeumokra emlékeztető megállókat. Szívesen fényképeztem volna a néha talán túlzottan is dekoratív megállókat, de akkoriban Moszkvában rend volt, és a metróban nem engedtek fényképezni. Ami azt illeti leginkább sehol sem szabadott fotózni, kivéve a legújabb szovjet fejlesztésű technikai újdonságokat bemutató Összövetségi Kiállítás területét. Az itteni lehetőségeket természetesen ki is használtam, de abban a fényszegény környezetben nem igen dicsekedhetek a képekkel, legfeljebb dokumentumként bizonyíthatják az ottlétemet. Persze azt sem hagyhattuk ki, hogy mi, a vonatos turisták, megörökítsük magunkat egy kiállított, akkoriban még nagyon újnak számító repülőgép feljáróján. Tetszett nekünk, hogy úgy nézünk ki, mint egy igazi delegáció.
Természetesen meglátogattuk a mauzóleumot is, de akkor már Lenin egyedül volt, Sztálinnak csak az „ágya” volt ott, de már üresen.
Ez volt az első külföldi utam, az élmény hatása éppen ezért sokkal nagyobb volt, mint a jelentősége. Az utána következő számos alkalomból, csak egy hozzáfoghatóan ilyen nagy hatású utazást tudok kiemelni, a majd' negyven évvel később, Izraelben, a bibliai történések helyszíneivel való ismerkedést. Erről egyszer még mesélek.
A hatvanas évek utazásainak sok-sok szép és kedves élménye mellett mindannyinkban kialakult egy hosszú távú hatás, a határfrász, amit lelkesen gerjesztettek a „baráti” szocialista államok – meg egy kicsit, de inkább nagyon, a mi országunk – határőrei és vámosai. Ez valami olyan volt, mint szép réti virágon a mezei poloska, a virág szépsége megvolt, de a féreg büdössége is…
Izgultunk, de mentünk. Beliczay Jancsi sógorunk 406-os Moszkvicsával jártuk a világot, mármint amennyit bírtunk és amennyit lehetett. Így visszatekintve meg kell állapítanom, hogy igencsak bátor népségek voltunk, már ami a feltételek meglétét illeti. 1965-ben például Bulgáriába utaztunk, s bár a Moszkvics ette egy kicsit az olajat, meg csak három hengere dolgozott, de megoldottuk. Nagyváradon vettünk harminc darab literes flakon olajat, száz kilométerenként eggyel megitattuk a gépet és ment. Giurgiu határállomáson átéltünk egy négy órás, kipakolós román vizsgálatot, majd átmentünk a Dunán, s Russe-ban meg egy kétórás, de nem kipakolós bolgár vizsgálatot. Megitattuk a motort, utaztunk tovább és amikor jött az este, az út szélén felvertük a sátrat, megfőztük a vacsorát és táboroztunk.
Ahol szükség volt rá, én láttam el a tolmács szerepét, bár akkoriban, még a szenvedelmes nyelvvizsgáim előtt voltam, így leginkább csak magyarul beszéltem, de azért mutogatni igen jól tudtam A szállásról is én „tárgyaltam” a tulajdonos idős asszonysággal. A hölgy mondta, hogy „egyin leva, egyin szpatty”, ami szerintem azt jelentette, hogy fejenként egy leváért megalhatunk náluk. Széttárt karral mutattam, hogy rendben van, oké, ő meg jobbra-balra ingatta a fejét és valamit duruzsolt. Gondoltam, hogy nem érti, még egyszer ugyanaz, mire eszembe jutott, hogy a bolgárok úgy mondják, hogy igen, mintha a fejük nemre mozogna. Ott maradtunk. Volt tolmácsként komplikáltabb ügyem is. Mellettünk lengyelek laktak, akikkel természetesen barátkoztunk, ettük egymás ételeit és ittuk egymás pálinkáját, ahogy az ennél a két népnél dukál. Még politizáltunk is. Ekkoriban történt nálunk, hogy Kádár János letette a miniszterelnökséget és csak az első titkári rangot tartotta meg. A lengyeleket érdekelte, hogy miért alakult így. Az én válaszom így hangzott: „ein sitzfleisch, dve konyi, nye dobzse” (egy fenék /német/, két ló /orosz/, nem jó /lengyel/). Gondolom, remeklésemet a Rigó utcai döntnökök nem igazán jól díjazták volna, de mi megértettük egymást.
Nyaraltunk, fürödtünk, világot láttunk, és vidáman voltunk, ahogyan azt a képek is mutatják.
Utazásainkról még mesélek, és remélem, hogy felidézésük talán nem csak nekünk, akik megéltük, de a nyájas olvasóknak is jelenthetnek valamit, ha mást nem, hát segítenek felidézni a saját határfrászos, de mégis kedves élményeiket.