A második magyar hadsereg frontra induló katonái 1942 kora nyarán díszszemlével búcsúztak a hozzá-tartozóktól, a város polgáraitól. Gyönyörű szép egyenes sorokban, puskával a vállukon, zöld lombbal a vas-sisakjukon, kemény léptekkel vonultak a lovon ülő, fényes csizmás tiszt után. Nagyon szépek daliásak és hősiesek voltak.
Hetykén és vidáman énekelték ezt a kissé aktualizált nótát:
„Megérett a piros alma, harcba fogunk menni,
Sztálingrádnak városáig meg sem foguk állni,
Sztálingrádnál ütjük fel a sej-haj tábori tanyánkat,
Sztálin elvtárs Marcsa lánya mossa a csajkánkat,”
Látva őket, úgy határoztam, hogy én is katona leszek, ha megnövök. Csak azt nem értettem, hogy a szomszéd néni miért sír olyan keservesen, hiszen a sorban menetelő férje, aki hentesmester volt, sokkal jobban néz ki mundérban, mint amikor véres fehér kötényben álldogált a hentesüzlet előtt. (A kép - amelyet a Háborús Keresőszolgálat honlapján, Kékkői László főhadnagy fotó között találtam - ugyan nem a ceglédi, hanem a nagyváradi díszszemléről készült, de éppen ilyen nagyszerű látványt mutattak a mieink is.)
(Forrás: www.haboruskeresoszolgalat.hu)
Néhány évvel később nem volt ilyen felemelő élmény azt a tíz- és tízezer elgyötört, lerongyolódott német és magyar hadifoglyot látni, akiket előttünk hajtottak rémisztő külsejű lovas kozákok.
Valami akkor összekavarodott bennem. Ezeket láthattam nem is olyan régen erősnek, keménynek, szin-te legyőzhetetlennek, és most megalázva, tántorogva, egymást támogatva botorkáltak az ismeretlen cél felé.(Ekkor múlt el a frontra induló katonák látványától gerjedt szándékom,hogy „én is katona akarok lenni”.)
Az út két oldalán, a járdán mindig álltak emberek, akik kenyeret és más élelmiszert dobáltak a sorok közé, amit ha sikerült elkaptak a hadifoglyok, de ha nem akkor bizony többnyire eltaposták, mert lehajolni, megállniuk nem lehetett.
A sorokból mindenféle cédulát próbáltak kidobni, amelyeken azt kérték, hogy értesítsük hozzátartozó-ikat. Ezek összeszedésében én is közreműködtem; amikor a kozák a sor másik oldalán csattogtatta kancsukáját, gyorsan felkapkodtam a levélkéket és részt vettem a hozzátartozóknak szóló levél megírásában is.
Egyszer szólt a szomszéd gyerek, hogy „gyűjtik a zsidókat, gyere nézzük meg”.
A zsinagóga vaskerítésén belül sok-sok ember, többnyire családok, felnőttek és gyerekek szorongtak, köztük Láttam Ranschburg doktor bácsit is, akihez anyánk vitt bennünket, ha valami bajunk volt. Kakastollas csendőrök vigyáztak rájuk, akik végül is elzavartak bennünket a többi bámészkodóval együtt. Akkor kíváncsi gyerekként, nagyon érdekes „megnézni” érdemes dolognak találtam a látottakat. Később, amikor már tudtam hogy hova vitték őket és mi volt valójában a holokauszt, már nem érdekességként hanem mint mélységes szégyent éltem, élem meg.
