Számunkra a háború „lövöldözős” része 1944. októberében véget ért és a beidegződött szokások zavartalanul éltek tovább.
A rádióhallgatás szokása viszonylag új keletű, de fontos szórakozás volt a mi családunkban is. Anyánk büszkesége, a 3+2-es „világvevő” rádió (hogy ez pontosan mit jelentett, ma sem tudom pontosan, de ahányszor csak szó esett róla, mindig elhangzott a 3+2-es jelző), a konyhaszekrény tetején szólt, szinte éjjel–nappal. Persze nem mindenütt volt ez még ennyire ismert és elterjedt. Egyszer tojást hozott egy tanyasi asszony és vele volt a tíz év körüli fiacskája, aki amikor meglátta, meghallotta a rádiót elámult és megszólalt „anyááám danol a gyerek”.
Amikor a 3+2-est be kellett szolgáltatni, mert lehetett rajta Londont is fogni, nagy volt a szomorúság, de valahonnan előkerült egy kristálydetektoros, hogy legalább a híreket, meg valami elvarázsolt zenét lehessen fogni az éterből. Azt, hogy ez a csuda masina hogyan működött, ugyancsak nem igazán tudnám szakaszerűen elmondani, de azt tudom, hogy fel kellett tenni a fülhallgatót és tűvel piszkálni a kristályt és néha még hallani is lehetett valamit. ( A Sík Béla rádiógyűjteményében található detektoros rádiók közül még ez hasonlított a legjobban ...)
Forrás: Sík Béla rádiógyűjteménye: http://sikbela-radio.hupont.hu/8/detektoros-radio
A rádiózás szokása hozzám is közel állt, amikor újra lett normális készülékünk egyszer a konyha-szekrény mellett állva hallgattam végig a Nemzeti Színházból közvetített Ember Tragédiáját. Óriási élmény volt.
Zavartalanul élt a húsvéti locsolkodás szokása is. A meglocsolandók körét nagyobb részt Anyánk határozta meg, mert csak ő tartotta számon, hogy hozzánk kinek a gyerekei jönnek, akiket anyagilag is díjazni kell. Mentünk is öcsémmel szorgalmasan teljesíteni a feladatolt, kaptuk a baksist – persze az osztozkodásnál soha nem tudtunk megegyezni, hogy kinek mennyi jár – és küzdöttük le a kötelezően kínált finomságok tömegét. A süteményekig még csak ment valahogy, de azok a rettenetes házi likőrök… Lehet, hogy ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy soha nem lettem igazi alkoholista,, mert ha csak ránéztem, vagy rágondoltam valamelyikre, már görcsberándult a gyomrom és megfájdult a fejem.
Locsolkodási csúcsélményem: Öcsémmel mentünk a következő bejegyzett helyszínre. Beléptünk a kapun, az udvaron egy ketrecben napozott egy gyerek és a mellette lévő biliből jóízűen falatozta annak tartalmát, derekasan összekenve magát. Persze e’ miatt mi iszonyú röhögéssel léptünk be a házba, ahol a mama és a korunkbeli liliomszál várta a verset és a locsolást. Először nagy sértődés, majd óriási szégyenkezés, gyerekfürdetés, végül persze mi is megkaptuk a piros tojást, meg a pénzbeli díjazás is megtörtént.
A szokások között szót érdemel a jobbra hajts közlekedési rend bevezetése is. Ez hivatalosan ugyan 1941 őszén történt, de igencsak nehezen szokták meg az emberek. Előttünk a Pesti útnak volt egy cseles kis kanyarja és lehet, hogy ezért de a velünk szemben lévő ház kertjébe meglehetősen gyakran tettek látogatást az autók és a motorbiciklik. Egy kép (a képaláírás tanúsága szerint Farnady Zsolt gyűjteményéből való.) az áttérés népszerűsítésének korabeli módjából adnak ízelítőt.
(Forrás: Boros Jenő cikke a Népszabadság Onlne 2011. november 11.-ei száma. http://nol.hu/auto/20111109-magyar_valtas__ket_lepcsoben_jobbra )
Minket apánk így tanított a helyes közlekedésre: ha biciklivel mentek nagymamához, az út Halmiék felöli oldalán tegyétek. Visszafelé pedig az Emődi pék oldalán gyertek. Nem ma volt már, de még most is előfordul, hogy idegen terepen, nem egészen tiszta forgalmi viszonyok között beugrik, hogy most a Halmiék, vagy az Emődi pék oldalán kell haladni.
Mert ugye az atyai jó tanácsok egy életen át elkísérik az embert,..
