Nem igazán tudnám okát adni, hogy miért, de én a sportok királynőjének nevezett atlétikán belül a kalapácsvetést választottam és gyakoroltam buzgón.
Ez nem volt igazán egyszerű, főleg eleinte, mert a CVSE atlétikai szakosztályában senki nem foglalkozott vele, csak ketten voltunk érdekeltek, a szertárban egy enyhén rozsdás szer és én. A pályán kívül egy betonfal előtt könyvből gyakoroltam és nemsokára már nem én repültem el, hanem a kalapács, amint azt a mellékelt kép is igazolja.
Mivel a mienk vasutas sportkör volt, valamilyen vasutas bajnokságra beneveztek engem is, ahol a velem egyidős Csermák Józseffel versenyeztem, és bár még ő is nagyon az elején járt, a két induló közül ő lett az első, én meg az előkelő második. Azután ő olyan magasságokba jutott, (Helsinkiben olimpiai bajnok lett, és a világon elsőként dobta túl a 60 métert), ahova én már csak a korabeli filmhíradókban követhettem és csodálhattam.
Ezt a sportot gyakoroltam még akkor is, amikor Kecskeméten kezdtem dolgozni. Itt „versenyezhettem” a sportág másik csillagával, Mexikóváros olimpiai bajnokával, kétszeres világcsúcstartóval Zsivótzky Gyulával, aki akkoriban a Kiskunfélegyházi Sportgimnázium másodikos(?) tanulója volt. A kisdiák akkor csak olyan másfél méterrel vert meg engem, de később az egész világot – többször is.
Bár edzőim szerint a technikát jól elsajátítottam, de a 70 kilóm kevés volt a nagyobb dobásnál szükséges ellensúlyhoz. Ekkor, ahelyett, hogy összeszedtem volna a szükséges legalább 30 kilót, abba is hagytam az egészet és a kevésbé látványos dolgozó szakosztályba igazoltam át. De még egyszer fellázad a sportszellemem és 1971-ben, Farkas Feri barátom ösztönzésére elindultam a Bács-Kiskun megyei atlétikai bajnokság szenior csoportjában. Ö győzött, a két indulóból megint a második lettem, amit az alábbi ezüst plakett bizonyít.
Ekkor tényleg befejeztem és a továbbiakban a kalapácsot nem, legfeljebb a sulykot vetettem el olykor.
A sporthoz kötődik egy kapitális politikai élményem is. 1948 augusztus 20-án Rákosi Mátyás Kecskeméten tartott beszédet, amire mozgósítottak, vittek, hajtottak (a nem kívánt rész törlendő) mindenkit, aki élt és mozgott. Ceglédről különvonat indult, amiről természetesen nem maradhattak le a vasutas sportolók sem. Nagy volt a készülődés, az atléták is felvehették az alkalomra az UNRA csomagban kapott melegítőket. Kellett is – volt vagy harminc fok. Vittük a sportszereinket is, csak velem volt gond, mert a több mint hét kilós szert a maga majd 130 centis drótjával, mégsem húzathatták végig az úton. Ezért egy női gerelyt kaptam, hogy azért látsszon, milyen ganci legény élteti a főnököt. Mint a virágzó ifjúság képviselői, közvetlenül az emelvény mellett álltunk, és ha kellett vivátoztunk derekasan, én meg lelkesem emelgettem a gondjaimra bízott gerelyt. (Egy korabeli filmhiradó részleten, amelyet a filmhiradokonline.hu oldalon találtam, számos ember látszik, de magamat nem ismertem fel. Ettől függetlenül érdekes lehet felidézni a korabeli naggyűlések - akkor még nem lakossági fórumnak hívták - hangulatát.)
Akkor nem jutott eszembe ilyesmi, de most felmerült bennem, hogy mit szólna a mai biztonsági szolgálat, ha egy nagygyűlésen, 15-20 méterre a főnöktől egy ordítozó ifjú hadonászna egy dárdának látszó tárggyal.
Tempora mutantur - avagy érthetőbben: változnak az idők…
