A mi generációnk nem volt egy elkényeztetett társaság, mi nem csak a moziban láttuk, hanem át is éltük a háború minden borzalmát, mi örültünk, ha a pék a kenyérjegyünkre ki tudta adni az egy napra járó 20 deka kenyeret, vagy éppen az iskola melletti pincében működő szutyok péktől sikerült feketén szerezni hozzá egy másik darabot.

Ebből következett, hogy életszemléletünk talán  cinikusabb volt, mint a felnőtté válás éveit töltő kamaszoké általában, ugyanakkor lelkünk sérülékenyebb, bár ezt gyerekes buzgalommal igyekeztünk nem mutatni. Ugyanakkor nagyon hálásak tudtunk lenni, ha buksi fejünket megsimogatta valaki és - hogy úgy mondjam - tudott velünk bánni.

És nekünk ilyen tanáraink voltak. Visszagondolva, úgy vélem, hogy az ő helyzetük sem volt éppen rózsás. 1948-ban amikor államosították az iskolákat, egyből elvárták tőlük, hogy egy új, és valamiképpen egységes tanmenetet folytassanak, bár az hiszem. senki nem tudta igazán, hogy ez mit is jelent.

Meggyőződésem, hogy a lehető legjobb megoldást választották. A mindig napi ötórás tanítási idő egyébként sem volt alkalmas arra, hogy lexikális ismeretekkel tömjék a fejünket, e helyett gondolkodni próbáltak megtanítani bennünket.

Nagy örömömre szolgál, hogy a Száz Jánostól, a Corvinus Egyetem kiváló professzorától, legkedvesebb tanárom (róla még lesz szó) fiától kapott fotók között volt egy csoportkép is, amelyen be tudom több volt tanáromat mutatni.

Az ülő sorban balról Zelenka Etelka osztályfőnök, Száz János és felsége Koska Ida, Kemény László igazgató, Acsainé(?), Murray Lipót, a jobb szélen ülő tanár urat nem ismerem fel.

Zelenka tanárnő osztályfőnökként, nagy türelemmel gondozta ifjonti lelkünket, fejünket meg a kereskedelmi számtan tudományával igyekezett gazdagítani, változó sikerrel. Kemény igazgató úr, magyartanárunk nemcsak bősz forradalmárként mutatta be Ady Endrét, hanem érző emberként is, megértette velünk, hogy az embert egészében  kell látnunk.

Száz János tanár úr, aki csak néhány évvel volt idősebb nálunk és nagy tisztelettel ugyan, de csak Jancsiként emlegettünk, nemcsak megtanított valamit, hanem meg is érttette. A nominálbér-reálbér fogalmakhoz  kapcsolt példája: A külföldre távozott ifjú, ír haza kedvesének egy levelet, melyben tudatja, hogy Afrikában a nyim-nyam bili-buli törzsben dolgozik és 3000 csingilingit keres havonta, jöjjön utána. A lány gondos papája visszaír, hogy rendben van, de előbb közölje, hogy a 3000 csingilingiért mennyi kenyeret, cipőt, meg egyebet lehet vásárolni… Ennyi.

Bevezette a fiúknál a famulusi rendszert, amit mi nemes egyszerűséggel pofázási jognak fordítottunk. Lényege: az éppen „kinevezett” famulusnak joga volt az óra bármely szakaszában megszólalni és véleményét elmondani. Ha volt értelme akkor oké, de ha nem hát akkor volt nagy égés. Elérte, hogy gondolkozzunk mielőtt szólunk, na meg azt hogy figyeljünk is az órán, mert ki akart lebőgni a lányok előtt. A mai tizenhat éves már legalább tíz éve koedukációban él, mi még akkoriban legfeljebb egy éve gyakoroltuk ezt a létformát. 

Annak idején örömmel és büszkén értesültünk róla, hogy a Száz házaspár, 1998-ban fiuktól, az egyetem közgazdasági karának akkori dékánjától vehette át az aranydiplomát.  Ezt a képet is most kaptam tőle, és tiszteletem jeléül fel is teszem, lássa mindenki, hogy milyen nagyszerű tanáraink voltak.

A tehetségek kiválasztása is működött. Murray Lipót tanár úr észrevette, hogy Gál Sanyi vonzódik az általa  tanított  kémiához és nemcsak tanította, de nevelte is. Egyszer a délutáni tanítás idején vonult az osztály a kémia szertárba, ahol Sanyi már rendezkedett. Mikor beértünk leoltotta villanyt, a lányok sikoltozni kezdtek és megjött a tanár úr. A mit csinálsz itt kérdésre Sanyi barátunk hamisítatlan jászsági tájszólásban jelentette, valahogy így: „spauorolom a villanyt”, Tanár úr válasza két atyai pofon és a szöveg: „ezt is megspauorolhattad volna”. Valamivel később ez a Sanyi lett Gál Sándor a Műszaki Egyetem, kémia tanszékének vezető professzora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Jó szeme volt a tanár úrnak.

Acsainé tanárnőtől a kereskedelmi levelezés ürügyén megtanultunk fogalmazni, meg azt, hogy a tartalom és forma egysége milyen fontos, A gyorsírás és a gépírás is olyan hasznos ismeretet adott, ami a mai napig szolgál.

Gondolom, hogy a mai NAT-ban sem ártana nagyobb súllyal támaszkodni a tanárok önálló gondolkodása biztosítására.

De ehhez én már ugye nem érthetek, avagy  ez már nem az én krokodilom…