A cserkészkedés és a rokon lányok sétáltatása nyújtotta nyári örömökről már meséltem. Persze nemcsak ennyi volt a szünidők szórakozása, volt egyéb is, ha nem is olyan flancosak, mint a mai ifjúság lehetőségei.
Nyaranként nagyon sokat olvastam, és nem igazán válogattam, csak betű legyen. Volt abban tízfilléres, húszfilléres, ötvenfilléres, pengős regény, vagy éppen klasszikusok díszkiadása. Ez utóbbiakkal csak az volt a bajom, hogy nehezek és az adott körülmények között nem igazán jól kezelhetők voltak, ugyanis kedvenc olvasóhelyem a nagymama udvarán álló óriási eperfa vastag ágai között volt. Gyönyörűség így visszaemlékezve is, amikor meleg nyárban, a fámon ülve, esetleg az érő feketeepret szemezgetve, akár egy Nick Carter, vagy Buffalo Bill füzetet, akár Szabó Dezső, Zilahy Lajos, vitéz Somogyvári Gyula, Jókai Mór, Courths Mahler (nekünk csak kurcmáler), Jókai Mór, Tormay Cécile, Dumas, Zola, vagy bárki más, valamelyik művét olvasva múlattam az időt.
(A képen látható Nick Carter füzet képét az axioart.com oldalon találtam.)
Ezzel összefüggésben bizonyítékkal szolgálhatok a tulajdonságok átöröklődésének működésére, ugyanis fiam és lányom kedvenc olvasási helye ugyancsak a nagymama (mármint az ő nagymamájuk) udvarán álló méretes eperfa volt. Különbség csak a Cegléd és Kecskemét között lévő
Nyári csemege volt a „filléres gyors” nyújtotta lehetőség is. Néha Ceglédről is indult ilyen a Balatonhoz. Ezek igencsak hosszú napok voltak. Ébresztő hajnali két órakor, hazaérkezés éjfél tájban. De megérte, mert nagyon sokan így láttuk meg életünkben először a Balatont.
(A plakátot a retronom.hu oldalról másoltam ide.)
Természetes volt az is, hogy a nyári szünet kisebb-nagyobb részét valamilyen munkával kellett tölteni. Így lettem én 1950 fél nyarán Cegléden jeges kocsis, aki egy szép, enyhén hisztériás Buksi nevű lóval, pirosra festett gumis kocsival, könyökig érő gumikesztyűbe öltözve elégítette ki a megrendelők hidegség iránti igényét. Így utólag is figyelmet érdemlő lehet, hogyan is történt az én kiválasztásom erre a felelősségteljes posztra. A jégszállítás gazdája, apámék baráti köréhez tartozó Tőkési József hentesmester volt, akinek szüksége volt egy kocsisra, akivel szemben a legfontosabb elvárás a megbízhatóság volt, mert ugye előfordulhatott, hogy a megrendelő cukrászok, vendéglősök, magánszemélyek közé bekeveredhetett egy-egy olyan hentes is, akinél fennforoghatott egy-egy feketevágás esete is, amihez nagyon kellett a jég, de nagyon nem a kibeszélés. A személyemet illetően ugyanakkor a hozzáértésről nem esett szó és fel sem merült, hogy a lovakkal kapcsolatos tapasztalatom kimerült abban, hogy a nagyanyám ragaszkodott ahhoz, hogy a kamrában csak a tapasztott padló felel meg a tárolási követelményeknek, annak karbantartásához viszont elengedhetetlenül szükség volt tetemes mennyiségű lócitromra. Ennek összegyűjtésében – némi korrupciós ráhatás árán – magam is részt vettem. Ennyi.
Persze mindez több átkossal ezelőtt történt, mert ma már elképzelhetetlen, hogy a megbízhatóság a szájtartásban felül emelkedjen a szakmai hozzáértésen.
A feladatot sikerrel elláttam és egyebek mellett olyan életre szóló marketingtechnikai tapasztalatokat is szereztem, hogyha valahol az elnyújtott jegeees kiáltásra a cselédlány nyitott kaput, hangos – hogy a szomszédok is hallják – „kezét csókolom nagyságos asszony” köszöntésért dupla borravaló jár.
A másik említést érdemlő nyári munkálkodásom a nagykőrösi laktanyaépítéshez fűződik. Itt szereztem méretes tapasztalatokat az abban az időben még csak bimbózó szocialista munkaerkölcsről. Az építkezésen kialakítottak két hálóbarakkot, egyikben a sztahanovista brigádok laktak, a másikban eleinte csak velem együtt három diák.
A sztahanovisták rakták a falat, mi hordtuk a téglát, és kevertük a maltert, meg rinyáltunk, hogy kevesen vagyunk, ezért folyton ordítoznak velünk. Ez is megoldódott. Egyik éjszaka az addig nyugis „diákbarakkban” arra ébredtünk, hogy iszonyú zaj van és büdös. Reggel aztán kiderült, hogy gyökeresen megoldották a segédmunkaerő hiányát, mégpedig úgy, hogy egy budapesti razzián összegyűjtött cemendéket és fiúikat/stricijeiket némi felügyelettel lezsuppolták a kőrösi építkezésre, itt névsorba vették őket és kapták a segédmunkások bérét. Ezt időnként kiegészítették, például úgy, hogy egy Gizike nevű segéderőt a kísérője bérbe adott az ideigleneseknek.
A kulturális élet is működött hétvégeken, mégpedig a közelben lévő kocsmában. A jól kereső sztahanovisták felfogadtak valakit a segéderőből, aki talicskával várta őket a kocsmánál és amikor elérték a részegség megfelelő fokát, hazaszállította őket a saját barakkjukba. Időnként szétverték a kocsma berendezését is, majd hétfő munka után, társadalmi munkában, újjáépítették.
Az új erő belépésétől kezdve már nem vettem igénybe az ingyen szállást, hanem még egy darabig kerékpárral jártam a Ceglédtől pont 19 kilométerre lévő munkahelyre. Egyébként megérte, mert viszonylag jól fizettek.
És hát azért már akkoriban is a pénz beszélt, a kutya meg ugatott...
