A Számviteli főiskolai felvétel mellé sikerült megkapni a kollégiumi elhelyezést is, jelesül a Krúdy utcában található, korábban „Az Isteni Megváltó Rend” által, a Budapesten tanuló vidéki úrilányok számára fenntartott Collegium Marianum Intézet államosított épületében működő diákszállóban. Ebben az időben már csak a beutaltakra vonatkozó vidéki jelzőnek volt némi igazságtartalma, a régi berendezésből nem maradt semmi, az új meg kimerült szép nagy szalmazsákkal felszerelt vaságyakban, egy-két asztalban, meg a lakók számával egyező darabszámú székben. (Az épületet remek és képekkel bőven illusztrált írás mutatja be a Lásd Budapestet! című blogon. Az épületet kívülről megmutató képet is ott találtam, de érdemes megnézni a többit is.A lépcsőházról készült nagyszerű fotót pedig az indafoto-n találtam, a jonasklee nevet viselő felhasználó képei között - köszönöm neki.)
Mindez persze nem zavart bennünket, a csoda, hogy Budapesten járkálhattunk az utcán, villamosozhattunk, élőben láthattuk az addig legfeljebb képeslapról, vagy a filmek előtt vetített híradókból ismert épületeket, helyszíneket, mindenért kárpótolt. Az, hogy a világban, a politikában milyen nagy események történtek ezekben az években egyáltalán nem érintett, vagy éppen nem is érdekelt bennünket. A koreai háborúról fennmaradt emlékem, hogy az egyik filmhíradóban mutatták, hogy az amerikai hadifoglyoknak milyen jó dolguk van, még labdázhatnak is a táborban. A Sztálin halálakor elrendelt csend, amikor minden élet leállt, a Széna tér magasságában ért bennünket egy enyhén zsúfolt hatos villamoson. Az utasok egy része hangos jajgatásba/óbégatásba kezdett, egyesek csak az orrukat és szemüket törölgették, mások sunyin lefelé néztek, mindenki csinált valamit, és mi nem igazán értettük, hogy mire ez a nagy felhajtás. A Rákosi – Nagy Imre csörték sem érintettek meg bennünket, pedig biztosan sokat hallottunk róla, a szobában állandóan, enyhén recsegve működő rádiókészülékből.
Most, hogy felidézem a korabeli érzéseket, gondolatokat, elsőként legtöbbször az evéshez kapcsolódó képek jönnek elő. Ebben az időben volt az évszázad addigi legaszályosabb időszaka, mindenből kevés termett, egyszerűen, ma már azt mondhatnánk az akkori állapotokra, hogy éheztünk. Segítettünk magunkon, ahogy tudtunk, még meg is ideologizáltuk a végrehajtandó feladatot. Valamilyen előadásban azt hallottuk, hogy a siker legbiztosabb záloga, ha egy feladat megoldásánál az öt állandóan ható sztálini tényezőt alkalmazzuk. Alkalmaztuk. A szobában lévő törött lábú asztalon mindig lenni kellett, paprika-sónak, mustárnak, hagymának, kenyérnek és otthonról kapott akárminek. Bejött, az asztal soha nem volt üres és mi hittük, mert hinni akartuk, hogy megoldottunk valamit. Ezt a hatást egészítette, ki, hogy a könyvtárból olyan könyveket hoztunk ki, amelyben nagy zabálások leírása volt található, ezt olvasta föl valamelyikünk az esti lefekvés után. A figyelemelterelés mellett ennek még olyan haszna is lett, ami csak később érvényesült, hogy egyik-másik az evőeszközök használatáról is szólt, és mondjuk a jobbról öt, balról öt evőeszköz használati sorrendjét is megtanította. Néha főztünk is valamit, ami a kezünkbe akadt. Pl. a fellelhető, otthonról kapott holmik mellé, a Tompa utcai lómészárszékből vettünk némi lókolbászt és lóhurkát, meg krumplit. Mindez egy nagy lábasban, hát volt kinézete, nem is akármilyen. Ezt is megoldottuk. A kész remeket tartalmazó lábast födőstől betettük az asztal közepére, mindenki fogott egy kanalat, villanyt leoltottuk és – finom volt.
Anyagi helyzetünk nem volt sem igazán fényes, sem igazán igazságos. A szakérettségizettek (szakérettségi: a munkás és a paraszt fiatalok gyorstalpaló felkészítése a továbbtanulásra) mondhatni minimálbért kaptak, ingyen lakást, és tanszereket, Mi nem. Megoldottuk, némi munkával egészen jól megteremtettük a kulturális és egyéb szórakozások fedezetét. Sosem feledhetem el az uszályból egy hetven centis pallón a majdnem kész Petőfi híd pillérjébe hordott ötven kilós cementes zsák feliratát, „500-as Bélapátfalvi nagyszilárdságú portland cement” - ami gátlástalanul belekötött a hajamba.
Hát a szórakozásaink elég széles skálán mozogtak. Ingyenesek voltak a kirándulások, a múzeumlátogatások. Jártunk a régi Nemzeti Színházba, a 3 forintos kakasülő jeggyel. Így láttuk például az este hat órától fél tizenkettőig tartó Hamletet Básti Lajossal, Keres Emillel, Bessenyei Ferenccel és más csodákat. Moziba nemigen mentünk, mert a filmválaszték nem igazán nyerte el tetszésünket, de mi tagadás, a keresetünk legnagyobb része a vendéglátóipar műintézményeiben került elverésre. A Mikszáth téri diákkocsma, a Szentkirály utcai Kati presszó, ahol az éppen szilenciumos Eisemann Mihály (Bástya sétány 77, stb. szerzője) zongorázott, a Ferenc körúti Kínai Terem, ami szerintünk attól volt kínai, hogy egy közönséges presszóban az asztalok és a székek lábát sámli magasságúra vágták le. Szerdán és csütörtökön a rendesen felöltözött diákokat az Aranykéz utcai Pipacsba is beengedték, ami igazán nagy szó volt, ismervén a hely jelentőségét. (Akit ez részletesebben is érdekel, az olvashat róla ott, ahol én a képet találtam, az egykor.hu oldalon.)
Előfordultak persze fakultatív szórakozások is, amiből egyet, „érdekessége” miatt, bár – hál’ istennek – nem velem történt, felidéznék. Pista barátomat látogattam meg, aki egy, a Gellérthegy alatti diákszállóban lakott. Berohant egy rendkívül zaklatott szobatársa, aki kétségbeesetten mondta el, hogy a legnemesebb testrészébe belement egy szálka, mit csináljon. Éktelen röhögéssel ajánlottunk különféle megoldásokat, sőt egyik barátja egy biztosító (akkori nevén:zihereisz) tűvel kezdett neki segíteni, persze sikertelenül. Végül mindannyian elvonultunk a közeli orvosi ügyeletre, ahol egy szerintünk öreg (volt vagy ötven éves) orvos keményen rendreutasította röhögőgörcsös csapatunkat, majd mire elmondtuk, hogy miről van szó, hát, ő is beszállt a kórusba.
Persze az össznépi aranycsapat imádatban mi is nyakig benne voltunk, ami igencsak megalapozott, mondhatni egyetlen megalapozott sikertörténete volt a kornak. A hozzákapcsolódó pesti életérzést jól fejezi ki az akkoriban halkan, nagyon halkan terjesztett vicc: a Keleti előtt egy zugárus suttogja az utasok fülébe reklámszövegét, „tűzkő, szaharin, tűzkő, szaharin, jegyem van az angol-magyarra, odalép mellé egy érdeklődő és kérdezi, visszafelé is szól a jegy? Válasz: tűzkő, szaharin, tűzkő, szaharin, hülyékkel nem tárgyalok.”
