A frissen megkapott oklevéllel és a kézhez vett „vezényléssel”, a kijelölt határidőn belül, megjelentem a Bács-Kiskun Megyei Tanács Mezőgazdasági Igazgatóságán. Akkor még nem sejtettem, de igazság szerint nem is gondoltam arra, hogy ez az épület, amelyet egy néhány évvel későbbi általam készített fotón mutatok itt be, milyen sokáig lesz a munkahelyem.

Vártam, hogy mi lesz velem. Voltak olyan elképzeléseim, hogy talán egy jól felkészült, rutinos munkatárs mellett elsajátítom a megyei tisztviselőnek tudni illő feladatokat. Hát ez nagyon nem jött be. Bács megye 1950-ben alakult, Kecskemét akkor még nem egészen, de már majdnem 600 éves fennállása alatt soha nem volt megyeszékhely. Ebből következően vármegyei tapasztalatokkal sem rendelkezett senki. A fogadtatás sem volt valami szívélyes.

Az osztályvezető asszonynál – mint később kiderült – kihúztam a gyufát, mert - bár nyakkendős ember lettem magam is - nem voltam elég alázatos, és folyton kérdezősködtem. A leendő közgazdasági csoportvezetőm természetesen egy húron pendült vele, neki sem tetszettem, talán azért mert nem az eredeti szakmájához passzoló kérdésekkel bombáztam, de mit csináljak, ha csak később jutott tudomásomra, hogy korábban egy bácskai falu nagyvendéglője zenekarának neves tamburása volt.

Úgy döntöttek, hogy bár hozzájuk vagyok helyezve, egy évre „kölcsönadnak” a kecskeméti járási tanácsnak, ahol nagyon hiányzott egy tapasztalt, megyétől jövő szakember segítsége. Szerintem mindketten nagyon örültek, hogy milyen ügyesen sikerült ezt az okoskodó ifjoncot környezetükből eltávolítani. Lehet, ha ismerték volna a végeredményt, mármint, hogy a sors akaratából kifolyólag én jártam jobban, nem lett volna felhőtlen az örömük. Lepapírozták a teendőket és én 1087.- Ft-os, nem is olyan rossz havi fizetéssel megkezdtem áldásos működésemet. Egyébként Kecskemét járási székhely sem volt korábban soha, csak 1950-ben döntött úgy az új erő, hogy a hatalmas határból kialakítanak kilenc községet, meg az új járást, ami nagyobb területtel bírt, mint  Komárom megye.

Jelentkeztem, megkaptam elhelyezésemet, a városháza második emeletén, egy jókora teremben, ahol heten képviseltük a járási intelligenciát. A csúcs, egy tőlem a harmadik asztalnál ülő kolléga volt, aki egy alumínium lavórt tartott az asztala alatt, persze vízzel megtöltve, amiben a lábának áztatásával mérsékelte a kánikula ártalmait.  (Egyébként, ha jól tudom, tavaly ennek a teremnek szakadt le a teteje a városházán, de hát ez már  nem az én gondom, ugye.) Megkaptam a szolgálati járművemet is, egy 26-os női biciklit, meg egy írásos engedélyt az elnöktől, hogy a kormányhoz és a nyereghez is hegesztethetek egy-egy  húsz centis csövet, hogy térdem ne  verje az orromat.

Működési területem elég méretes volt, északi széle a Lajosmizse határában a kulapityei tszcs éppen 30 kilométerre volt Kecskeméttől, a déli széle, Izsák, ugyanennyire. Ez egyébként az ország legtanyásabb vidéke, még ma is, de akkor még teljes virágzásban volt ez az életforma. (A csatolt kép csak illusztráció, fiam készítette jó ötven évvel később valahol a Kecskemét környéki tanyavilágban, de állíthatom, hogy az utak minősége tekintetében nem sokat változott a helyzet ...)

Feladatom volt, a gazdálkodási, számviteli, hitelezési, munkaegység elszámolási, szervezési feladatok ellenőrzése, de leginkább elemi szinten való megtanítása. Ezeket a szövetkezeteket abban az időben általában a legszegényebb emberek alakították, többnyire állami tartalék területen. Kecskemét mezőváros, sőt az  új megye egész területére az évszázados fejlettségű paraszti gazdálkodás volt a jellemző. Ezeknek a tulajdonosai még évekig képesek voltak ellenállni a szövetkezetesítésnek. A mezőgazdaság átszervezése a megyében, utolsónak, 1962-ben fejeződött be és olyan sajátosságokat mutatott, amelyek egyedülállóak voltak nemcsak az országban, de az egész szocialista blokkban is. A magam részéről ezeken a területeken ismertem meg az ötvenes évek első felében folytatott szerencsétlen kolhozosítás következményeit és az itt szerzett tapasztalataimnak igen nagy szerepük volt a későbbi, sajátos megyei módszerek alakításában. Rengeteg kérdés merült fel bennem, amelyek megválaszolására sem elméleti, sem gyakorlati vonatkozásban nem voltam felkészülve. Mint hatósági embernek valamiféle központi direktívákat kellett képviselnem, de ugyanazt a dolgot másként fogadták, a városi pusztából lett községekben – pl  Ágasegyháza, Lászlófalva, Lakitelek – másként a kun pusztákon – pl. Fülőpháza, Jakabszállás – alakult községekben, másként a jász telepesek községeiben – pl. Lajosmizse, Kerekegyháza – vagy a Békés megyéből jöttek Hetényegyházáján élők. Itt alakult ki az a meggyőződésem, hogy a katonasághoz hasonló uniformizált rend elvárása ostobaság, mert ugyanazt a dolgot nagyon sokféle módon is el lehet érni. Ezeket a tapasztalatokat igen jól tudtam később, az egész megyére kiterjesztetten használni.

Sikerült megismernem a helyiek véleményét is, mert egy biciklis emberrel őszintébbek voltak, gyakran még ebédre is meghívtak és kérték a véleményemet nemcsak a szövetkezethez kötődő kérdésekben, hanem saját életük problémáira vonatkozóan is.

A járáshoz vezénylésem nélkül mindezek a tapasztalatok elmaradtak volna, mert egy autóval érkező akárkivel soha nem alakult ki ilyen bizalmas emberi kapcsolat. Ezt is sokszorosan kipróbáltam. A járási életnek voltak egyéb hozadékai is. Egyik, hogy „megtanultam” a tanyasi kutyákkal való bánásmódot. A dűlőkön való kerekezés közben mindig kézben kellett tartani a pumpát, mert a csökkent forgalmú helyeken a kutyák unatkoztak, és ha megláttak egy kocsit, vagy egy biciklit hát elég hangosan rohantak neki. Egy öreg kun eligazított, hogy ilyenkor le kell szállni a kerékpárról, leguggolni és megmorogni a falkát. Hát elég sokáig jutottam el addig, hogy kipróbáljam ezt a kutyariasztó módszert, de egyszer igen. És az öreg kunnak igaza volt. A morgásra a kutyák rémülten, behúzott farokkal rohantak el.  Nem gyakoroltam ezt, inkább a pumpával való hadakozást folytattam, de megúsztam, sem engem, sem a nadrágomat nem szabták meg a blökik. Amikor visszakerültem a megyére – a később megkapott személyzeti anyagom szerint – a járási főnököm legnagyobb dicsérete az volt, hogy 25-30 kilométert vagyok képes biciklizni, hogy célt elérjem. Tévedett mert csak az oda utat mondta. (Maga a jellemzés néhány évvel később került a birtokomba, amikor a '60-as évek elején minden személyi anyagot megkaptunk, ami 1956 előtt készült.)

A járáshoz vezénylésemnek mindennél fontosabb hozadéka volt, hogy 1955. augusztus 20-án templomban esküdtünk és én nem kaptam fegyelmit, még csak dorgálást sem ezért a szörnyűségért. Akkor eszembe se jutott, hogy ebből baj lehet, de amikor felvilágosítottak, elgondolkodtam, hogy miért is nem lett. Valószínűleg azért, mert a járásnál augusztus 31-el végeztem és utána kezdtem a megyénél. Itt már nem, ott még nem foglalkoztak ezzel.

Na ja az élethez szerencsére is szükség van.