Ha az ember bekerül egy új családba, körülnéz, tájékozódik, hova is kerültem. Így cselekedtem én is. Az induláskor még elegendőnek éreztem annyit tudni, hogy Mészáros Lajos és Széchenyi Ilona egyszem Iluska lányával keltem egybe. Amikor jobban kinyitottam a szememet, szinte szédítő távlatok nyíltak meg előttem. Apja és anyja is egészen különös, sokszereplős családból származott. Habár, ki tudja, lehet, hogy abban a korban ezek a családok nem is számítottak olyan különösnek …
Apósom, a képen látható pár, egy kecskeméti szíjgyártó mester és felesége, tizenhárom gyermeke közül a tizenkettediknek született 1906-ban. A család Kerekegyházáról indult, onnan költöztek Kecskemétre, a máriavárosi Fürdő utcába, majd felépítették a Batthyány utca és a Kádár utca sarkán azt a házat, amelyben elfért az 5-6 segéddel dolgozó műhely és a méretes családnak is jutott elegendő hely.
A tizenhárom Mészáros gyerek mindegyike felnőtt, ami ritkaságszámba ment akkoriban. (A fenti, 1909-ben készült képen az akkor még csecsemőkorú Imre kivételével ott látható mindegyikük, apósom alig 3 évesen apja előtt, a menyasszony jobbján.) Ehhez talán hozzájárult az, a mai ésszel furcsának tűnő (gondolom csak azért, mert ma már nem túl gyakoriak a tizenhárom gyerekes családok) megoldás, hogy az idősebb lányok, amikor férjhez mentek, „nászajándékként” kaptak „nevelésre” egy kistestvért is. Így került apósom (igaz, nem is olyan kis gyerekként, 15 évesen) Miskolcra, Joci nénjéhez, aki pápai engedéllyel ment férjhez első unokatestvéréhez, Balásfalvi Kiss Balázshoz (akit egyébként mindenki - még az unokái is - Bandikának vagy legfeljebb Bandi bácsinak szólított).
Bandika igazi vasas ember volt, a Vasgyár kedvéért költöztek Miskolcra. Már az édesapja is lakatosként dolgozott. Mellesleg az egész családból egyedül ő, a többiek – amolyan birtokos nemesnek való pályán - magas rangú katonaként, egyetemi tanárként, bíróként vagy éppen államtitkárként vagy más minisztériumi tisztviselőként tevékenykedtek. Ez a kép 1933-ban készült, a Balásfalvi Kiss család diósgyőri otthonában. Abban a házban, amelyben életük végéig laktak, s amelyet még a 30-as évek elején részletre vásároltak. A világválság idején Bandikáék nem tudták fizetni a házra kapott kölcsön részleteit. Már-már a kilakoltatás, és elárverezés réme fenyegette őket, de akkor tudomást szerzett a Balásfalvi-rokonság a helyzetről: összeültek, kupaktanácsot tartottak, és összedobták a ház árát...
Bandi bácsi egész életét a Vasműben élte le (kivéve, azt az időszakot, amikor az ötvenes években kirúgták, amiért kitessékelt az üzemből egy párttitkárt, mert az szerint a karbantartásra fordított idő a termelő munka rovására megy, s ilyenformán szabotázsnak minősül. Néhány hét múlva a vezérigazgató kocsit küldött érte, és visszakönyörögték). A második világháború végén jöttek a németek, hogy leszereljék az üzemet. Ő – miután előzőleg gondosan elrejtett minden értékes berendezést – sajnálkozva közölte, hogy már egy másik alakulat elvégezte a feladatot, és mindent elszállított. Amikor a szovjet csapatok megérkeztek, a németekre hivatkozott, hogy miért nincs semmi mozdítható a gyárban. Mire mindenki elment, a gépek is előkerültek, sértetlenül. Néhányszor sikerült vele személyesen is találkoznom, egészen rendkívüli ember volt. Kicsit dadogott, de nem csak ettől volt tréfás, amit mondott, egyszerűen lehengerlő volt a humora.
Az élet úgy hozta, hogy a Mészáros családnak ezzel az ágával tartottuk legszorosabban a kapcsolatot. Joci néni és Bandi bácsi legidősebb lányával, Évával és férjével, Tóth Istvánnal szinte baráti volt a viszonyunk. Egy időben, amíg a kecskeméti rajzfilmstúdióban dolgozott, nálunk lakott Zsuzsa lányuk, amiként egy rövid ideig, első éves egyetemistaként, Lackó fiam is náluk, amíg – mellesleg épp az ő segítségükkel – nem találtunk neki albérletet.
A Mészáros testvérek is nagyon összetartottak. Iluskáék 1944-ben a közeledő front elől elmenekültek Kecskemétről, és a visszatérés után már nem tudtak a korábbi házukba visszaköltözni. Az elsőszülött Mészáros László tulajdonában lévő külterületi villába (ahogyan ők mondták: a szőlőbe) költözhettek. Munka mellett itt gazdálkodott apósom azután is, hogy kitették a hadseregből (erről legközelebb részletesebben is írok majd). Később Laci bácsi eladta a villát, és Kecskeméten, a mai Bányai Júlia Gimnázium helyén vett egy másikat. A testvérekről itt készült az alábbi kép (én fényképeztem), épp a legidősebb testvér temetésekor.
Apósom valahogyan kijárta, hogy a tanács kiutaljon nekik egy két szoba konyhás részt a régi családi házban, a Batthyány utcában. Ez a ház közös életünknek is színtere volt egy darabig, amíg mi külön nem költöztünk. Ők a ’70-es évek elejéig ott maradtak, az akkor már több család által lakott épületben, ahol továbbra is működtetett egy kisebb szíjgyártó műhelyt a távoli rokon, Kökény József, és ott dolgozott Valika, a varrónő, aki a konyhaasztalon készítette a város 50-es, 60-as éveknek megfelelően előkelő hölgyeinek a ruhát. A mosókonyhából kialakított kicsi lakrészben egy tűzoltó lakott a családjával, a mellette lévő, istállóból kialakított, mindössze egy helyiségből álló "lakásban" élt az idős Piroska néni, a kapualj feletti padlásszobában pedig Gizi, akiről leginkább azt tudtuk, hogy az előző férje valami orosz volt. A vizet még az udvarba is csak a 60-as évek elején vezették be (addig lajtoskocsiról vettük, vagy két nagy kannában a jó 200 méterre lévő utcai nyomós kútból hordtuk), a lakásokban pedig csak évekkel később lett folyóvíz. Az együtt élő 6 család azt a két pottyantós vécét használta közösen, amelyik az udvar végében állt, közvetlenül a sokáig funkcionálisan is működő disznóól mellett. A kifejezetten városközponti házban telente rendszeresen volt disznóvágás, a helyben nevelt jószágok (mint például az előző részben képileg is megjelenített Kicsi nevű sertés) őszinte bánatára. Végül a nagy ívű városfejlesztés áldozatául esett az épület, helyén ma az árpádvárosi lakótelep házai magasodnak.
A Mészáros családdal kapcsolatos legnagyobb élmény viszont az 1962-es unokatestvér találkozó volt számomra. A 13 Mészáros testvér mindegyike megérte a felnőtt kort, egy közülük ugyan 18 évesen elesett az első világháborúban, de a többiek családot alapítottak. Már nem tudom kitől jött az ötlet – talán ebben is élen jártak a Balásfalvi Kissek – de valakik elhatározták, hogy összehozzák az unokatestvéreket. (A meghívó fentebb látható, s talán némi nagyítás után olvasható is.) Mindenki ott volt a Márvány Menyasszonyban, sokan hozták a párjukat (miként Iluska engemet), így aztán jó hatvanan lehettünk. Volt ott felszentelt pap, szociáldemokrata aktivista, filozófiatanár, jobb sorsra érdemes költő, képzőművészek jópáran, olimpiai bajnok labdarúgó (Palotás Péter), meg Mészáros Zoli, akit a Chinoin kutató gyógyszervegyészeként a No-Spa feltalálójaként tisztelnek.
Ma már az unokatestvérek sora is erősen megritkult, vagy hozzám hasonlóan a nyolcadik X felett járnak. Kár, hogy a másod-unokatestvérek között már messzi nincs ilyen szoros kapcsolat. Igaz, a kor is nagyon más.
Záróképként álljon itt az idős Mészáros szülőket ábrázoló fotó, amelyet nagyon sokáig néztem apósomék lakásának a falán. Még akkor is magukkal vitték, és kitették a falra, amikor a Batthyány utcai házból egy szalagházi egyszobás lakásba költöztek.
