A legutóbbi bejegyzésemhez kapcsolódva, akár úgy is folytathatnám, hogy „még hat év a Béke téren”, hiszen a Katona József Gimnázium, ahol a Király gyerekek középiskolai tanulmányaikat folytatták, pont szemben van a „béketérivel”. Ez akkor is igaz, ha telekkönyvileg a gimnázium a Dózsa György út első épületként van jegyezve.

Az általános iskolában kialakított  és jól működő követelmények itt sem változtak, továbbra is az önálló szorgalom volt az elvárás. Az otthoni  körülmények viszont javultak, vagyis inkább csak átalakultak. Az amúgy sem nagy konyha ablak felőli részét egy függönnyel leválasztottuk, és betettünk oda egy íróasztalt, ez lett Lackó tanulósarka (ott készült a fenti kép is). Az íróasztalt és az asztali lámpát egyébként a Megyei Tanácson szereztem egy selejtezés során. Ez az íróasztal nem afféle nyakló-csukló modern bútordarab  hanem egy 150 cm széles, és majd egy méter mély, tömör fából készült, kilenc fiókos monstrum  - amelyet egyébként "megörököltem" a fiamtól, és a mai napig használok. A lényeges változás akkor következett be, amikor 1976-ban egy nagyobb lakásba költöztünk (a szomszéd házba), ahol a gyereket saját szobát kaptak.

A középiskolás évek azonban még a kisebb lakásban teltek, ahol elég zűrösek voltak a reggelek, amikor mindenki rohant, hogy legalább majdnem időben legyen indulásra kész állapotban. Nem könnyítette a helyzetet, hogy én is a tanulás éveit éltem és hogy a munkával együtt is bírjam, minden reggel jógával kezdtem a napot, természetesen a nekünk jutó szobában, ami persze okozott nehézségeket akár még az ágyazás sikeres elvégzésében is. Mindegy, nekem nagyon fontos volt a testi és szellemi felfrissülést nyújtó gyakorlatsor és abban is a képen látható kétszer háromperces fejenállás.

A „Katonával” is szerencsénk volt, a mi gyerekeink idejében már mind technikai ellátottságában, mind szellemében a csúcson volt. Az államosított református főgimnázium utódjaként, eleinte a Piaristáknál, majd az Új Kollégiumban szorongott, de ekkorra már megkapta volt főreáliskola szép épületét, ahol kialakíthatták az iskola önálló arculatát, amikor is a kor követelményeit óvatosan vállalva, vitték tovább a négyszáz év szellemét, a „Crescit Sub Pondere Palma” gondolatát. Magasra tették a mércét, vállalták és a tanulókkal is vállaltatták a kihívásokat.

Lackó fiunk egy matek tagozatos osztály tanulója lett, ahol válogatott lányok-legények tették a dolgukat. Osztályfőnökük, Kovács Sándorné, Sárika néni tanárnő próbálta – megjegyzem, csak mérsékelt sikerrel – konszolidálni az osztály légkörét, akinek az osztályfőnöki intelmeit nemes egyszerűséggel csak „Saca show” jelzővel illették. Talán az osztállyal való hadakozásnak is volt benne némi szerepe, hogy harmadévben szívproblémái miatt visszavonult egy évre. Ekkor a fiatal matematika tanár, Szilágyi Lajos vette át az osztályfőnöki szerepkőrt aki egyrészt hihetetlenül leterhelte a társaságot, másrészt viszont fantasztikus teljesítményeket hozott ki belőlük, mint például a kulturális seregszemlére forgatott, maguk által írt, rendezett és eljátszott film. Helyzetüket jól jellemzi, hogy Mester Barna igazgató úr egy beszélgetésünkön kifakadt: „minden versenyt megnyernek, minden díjat elhoznak, de a tanári kar hálaadó misét rendel, ha egyszer leérettségiznek és kirepülnek”. Kirepültek és kivétel nélkül magasabb iskolában tanultak tovább.

A negyedik évben én is feltettem a kérdést fiamnak, hogy akar-e és hol akar továbbtanulni. Akart, a közgazdász  szakot jelölte meg, azzal, hogy neki azért tetszik ez a szak, mert „ahol a matematika és a történelem a felvételi tárgy ott nincs beszűkülés”. Elfogadtam, mert én is így gondoltam. A ballagáson ő köszönt el a maturandusok nevében, jó eredménnyel leérettségizett és várta az egyetemi  felvételire szóló behívót. A vizsgára én vittem el és a folyosón várakozás közben arra jött régi ismerősöm, a kar dékánja és kérdezte, hogy mit keresek ott. Mutattam neki az ajtót, hogy ott felvételizik a fiam. Erre úgy reagált, hogy „erről azért beszélhettünk volna korábban is”. Csak az válaszoltam, hogy én bízok a fiamban, hogy itt sem hoz rám szégyent. Azt mondta, hogy azért benéz, mert őt is kíváncsivá tettem. Bement, nagyon rövid idő múlva jött vissza és csak annyit mondott: igazad van.

Györgyi lányunk is jött két évvel később a bátyus után a Katonába, Ő Berecz Vendel tanár úr osztályába került, ahova elsősorban a gyakorlati érdeklődésű tanulókat osztották. Már az első évben elvitték őket  Lengyelországba, egy hónapos építőtáborba. Letelt a hónap, de nem a gyerekek, hanem egy távirat jött, hogy baj van, valaki elfelejtette a hazautazásukat megszervezni és most ott várakoznak, nincs pénzük és „kegyelemből” kapnak valamit enni a menzáról. Persze az érdekelt szülők között – nálunk is – kitört a pánik, indult a mentő akció. Egy hétbe telt, amíg a nagykövetségek riadóztatásával kaptak egy vagont, amit a hol az egyik, hol egy  másik vonat mögé akasztottak, de végül is lekoszosodva, kicsit kiéhezve hazaértek a hős építőtáborosok. Miközben Györgyi pakolta ki a csomagját, mesélte kalandjaikat, hogy már annyi pénzük sem volt, hogy 3 Zlotyért egy bucit vegyenek, ekkor a tárcájából kiesett egy 100 Zlotyis, amit vésztartalékként kapott tőlünk és ő dugta el „jó helyre”. Hát igen, akkoriban még nem sikerült egészen levetkőznie a Cilikés allűröket.

Az ő továbbtanulási érdeklődése továbbra is a biológia felé mozgott, ha nem is a dögkutas kaland alapján gondolható állati irányba, hanem a Kertészeti Főiskolára. Ő is hetykélkedett, hogy neki sem kell segítség a bejutáshoz, meg ne próbáljak beleszólni. Nem kellett, mert neki is bőven megvoltak a szükséges pontjai. Akkoriban én még nem ott dolgoztam, de már tanítottam, így óhatatlanul találkoztunk néha a folyosón, ahol ő jónapottal üdvözölt, nehogy megtudják, hogy mi rokonok vagyunk. Ment is ez addig, amíg a nagyelőadóban, ahol az évfolyamnak tartottam előadást, láttam, hogy ott balra fenn, egy szőke, meg egy fekete hallgatónő vígan fecserészik. A szőke persze az én leánykám volt. Megálltam az előadásban és érces hangon rázendítettem, „Király, ha nem hagyják abba a dumát, úgy kivágom, mint a macskát”. Halálos csönd, meg egy kis lelepleződés, de igazi harag nem lett belőle. Persze az sem volt mindennapos esemény, hogy a második és a harmadik év között lévő nyári szünetben összeházasodtak, a már a ballagási vacsorán is ott ülő vőlegénnyel, Tordasi Karcsival, mert a kor gyakorlatának megfelelően csak házas emberként kaphatott szolgálati lakást. Hál’ istennek ez sem bizonyult elkapkodott lépésnek, mert már a fiuk is megnősült, a lányuk is férjhez ment, ők meg együtt várják az unokákat. Erről az eseményről még lesz mondanivalóm, de csak legközelebb.