Az előző részt ott fejeztem be, hogy Berend T. Iván elment Amerikába. Évekig csak felületes információm voltak róla, annyit tudtunk, hogy a Los Angelesben lévő Kaliforniai Egyetemen (UCLA) tanít, intézetet vezet, meg néhány könyvének megjelenéséről hallottunk. 2005-ben kaptam tőle egy levelet, hogy két kollégájával és feleségeikkel európai körutat tesznek, és ha lehet, engem is meglátogatnának, szívesen tájékozódna, hogy hol tart a magyar valóság. Jó érzés volt. Úgy, mint régen, tisztességgel megszerveztem a nagyon rövid látogatás programját. Sétáltunk a városban, erről a fiam csinált néhány fényképet a színház előtt, megnéztük a városháza dísztermét, elmentünk Bugacra, ahol az egyik feleség, amikor meglátta a nyereg nélkül lovagló csikósokat, felkiáltott „Jesszusom, indiánok”.
Majd meglátogattuk Szabó János uramat, lajosmizsei nagygazdát, akinek pályázatokat készítettem a szarvasmarha istállójához és aki kérésemre nagy szeretettel fogadott bennünket, igazi magyaros vendéglátásban részesítette a vendégeket. Szabóné fergeteges sikert arató kemencés túrós lepényt sütött, János gazda büszkén mutatta a 120 tehenes gazdaságát és Iván kérésére mesélt gyerekkoráról, amikor a kuláknak minősített édesapját látogatták a börtönben, meg arról hogyan élt a helyi szakszövetkezetben, majd a rendszerváltás után hogyan építette föl, a vendégekben nagy elismerést kiváltott modern farmgazdaságát.
2007-ben, adtuk vissza a látogatást, amikor fiammal és két fiú unokámmal Kaliforniában tettünk egy körutazást. Egyébként az, hogy erre sor került, részben éppen Ivánnak köszönhető.. Az előző évben ugyanis a fiam és egy egyetemi barátja családostól elment "felfedezni Amerikát". Segítségemet kérték, hogy Los Angelesben találkozhassanak kedves volt professzorukkal. Iván nagyon szívélyesen fogadta és kalauzolta őket a városban.
Eközben kérdezett rá, hogy én miért nem vagyok velük? Amikor a fiam ezt itthon elmesélte, bennem is megfogalmazódott, hogy miért is ne látogathatnám meg egyszer én is őt? S mivel Andris unokám valamilyen ok miatt kimaradt az előző utazásból, Peti pedig éppen abban az évben fejezte be az egyetemet, s ezért "jogosulttá vált" egy nagy kalandra, négyen belevágtunk a "Generations Tour"-ba, ahogyan a fiatalok elnevezték a közel három hetes körutat. Erről később még mindenképpen fogok írni, most csak a régi baráttal való találkozást szeretném felidézni. Nagyon jól esett a meleg fogadtatás, a kalauzolás a tizennyolc milliós Los Angeles belvárosban és az óceán partján. Mondtam is a fiúknak, hogy nem sokan vannak Magyarországon (főleg az ő korosztályukban) olyanok, akinek a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, a Kaliforniai Egyetem tanszékvezető professzora főzi meg és önti ki a reggeli kávét. A látogatás felejthetetlen hangulatát épp csak érzékelteti az alábbi néhány fénykép.
Néhány napot náluk laktunk, csak így lehet megérezni, hogy mit jelentenek a számunkra innen nézve csak érdekességnek tűnő hírek, hogy Los Angeles a Szent András törésvonalon, állandó földrengésveszélyben van. Az első este Kati a háziasszony ágyazott számomra Iván dolgozószobájában és szedte le a heverő melletti polcról a vázákat. Gonoszkodva megjegyeztem, hogy ne féljen, nem fogom lerúgni őket. Nem a vázákat félti, válaszolta, hanem ha éppen földrengés lesz, ne essenek a fejemre. Megmutatta, hogy az interneten van egy oldal, amely folyamatosan mutatja a pillanatnyi helyzetet és nem múlik el szinte egyetlen óra sem úgy, hogy valahol ne lenne egy-egy apróbb rengés és bármikor lehet nagyobb is. Megmutatták azt is, hogy a szép tágas villa tulajdonképpen deszkából épült, ugyancsak a földrengésveszély miatt.
Iván beszámolt amerikai életéről, elmondta, hogy az intézet vezetését, így hetvenhét évesen már nem vállalja, de az oktatásban és az egyetem testületi vezetésében még részt vesz és mindemellett egymásután írja a könyveket. Lefényképeztem azt a könyvespolcot, ami természetesen nem a falra volt szerelve, hanem a földön állt és az „amerikás” könyveit, meg azok különféle kiadásait tartalmazta. Vessenek rá egy pillantást. Nem semmi.
Azért lenne még néhány dolog, amit mi is másolhatnánk és megvalósíthatnánk itthon is, gondolok arra, hogy nálunk az egyetemi oktatókat is igyekeznek minél előbb lenyugdíjazni, elhajtani, ott meg azt vallják, hogy ameddig szellemileg aktív és képes tanítani, el sem engedik.
Iván megmutatta az egyetemet is, hát nem a mi méretünk. A három karon mintegy százezer hallgató, az oktatók ezrei, a világ minden részéből itt dolgozó vendég professzorok százai, és hallatlanul magas színvonal. Az Államokban több mint háromezer egyetem van és az UCLA orvoskarának és társadalomtudományi karának „bérelt helye” van az első három helyen. A gazdasági kar „gyengébb”, az csak az első tízben van.
Több évtizedes kapcsolatunk összegezését fogalmazta meg Iván, abban a levélben, amit a nyolcvanadik születésnapomra küldött. A nekem kedves levél másolatát a következőkben mutatom be.
--------------------------------------------------------------------------------
Nem tartozik a témához, de fontos dolog történt a blog életében, és ezt megosztom a hűséges olvasókkal. Benne voltam a tv-ben!
A helyi televízió készített velem egy interjút a Múzsa című, heti gyakorisággal képernyőre kerülő kulturális magazin számára. Az adást itt lehet megnézni, 9:04-től 16:13-ig tart a beszélgetés.
