Az előző bejegyzésekben felidézett eseményekből talán érezni lehet, hogy a hetvenes évek számomra, számunkra meglehetősen eseménydúsak voltak. Húsz év után vezetője lettem első munkahelyemnek, a Megyei Tanács Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztályának, megszereztem a kandidátusi tudományos fokozatot, meg a jogosítványt és hozzájutottam egy csodálatos, fehér színű 1200-as Zsigulihoz.
Ekkoriban kapcsolódtam be a tudományos közéletbe, lettem elnöke a megyei TIT szervezetnek, a MAE Agrárgazdasági, valamint az Agrártörténeti Szakosztályának, tagja a Szegedi Akadémiai Bizottságnak. Feleségem Iluska, a Megyei Könyvtár osztályvezetőjeként, ekkoriban szerzett okleveles könyvtárosi diplomát, választották szakszervezeti titkárnak és lett a Közalkalmazotti Szakszervezet Országos Vezetőségének tagja. Tehát mindketten egész embert kívánó munkát végeztünk, előfordult, hogy reggel elindultunk kiszállásra, ő a könyvtár kocsijával én a tanács autójával és az országúton integettünk egymásnak, de este mindig összejöttünk. A családunk további két tagja fiunk és lányunk ugyancsak önállóan tették dolgukat, sikeresen végezték a középiskolát, érettségiztek és felvételiztek, Lackó a Közgazdaságtudományi Egyetemen, Györgyi a Kertészeti Főiskolán.
Mindez számomra teljesen normális, semmi különlegességet nem jelentő életforma volt és nem is tartottam érdemesnek kiemelten szólni róla – egészen mostanáig. Az önként – legfeljebb némi családi macera segítségével – vállalt bloggerkedésem okán, így nyolc megélt évtized magasságából, hogy úgy mondjam, szembe kellett néznem a múlt történéseivel és vállalni, vagy elvetni azokat. Azt mindig természetesnek tartottam és ma is úgy gondolom, hogy egy tevékeny ember életében, úgy a negyvenedik életévvel kezdődő évtized, a beérés, a kiteljesedés időszaka, és ez nálunk a hetvenes évekre esett. Volt akkoriban ennek az életszakasznak generációnkra egy olyan következménye, amit mi szerencsésen elkerültünk, mi több, nálunk még a gondolata sem merült fel. Ez a baráti, munkatársi körünkben nem ritka, egymás elhagyásának, mással való felcserélésének gyakorlata. A közelmúltban digitalizáltam ifjú fotós koromban készített sok száz tekercs filmemet és szembesültem azzal, hogy az ábrázolt párok meglehetősen nagy részéről néhány év után már nem lehetett volna felvételt készítenem, mert egyik, vagy másik helyén már más valaki állt. Súlyosbította a helyzetet, hogy szinte kötelező volt valamelyik fél mellett kiállni és segíteni a másik kiátkozását. Ebbe a játékba nem mentem bele soha, és inkább vállaltam, hogy cinikusnak minősítsék, az állásfoglalásra sürgető felhívásukra adott válaszomat, miszerint: „nem tudom, nem tartottam nekik gyertyát”. Ez a véleményem ma sem változott és a „felekre”, mindentől függetlenül, barátként gondolok.
A mi családunk tehát, saját értékrendünk szerint, zavartalanul, jól működött. A család bővülését, vagy inkább alapformájában való megszűnését attól számítanám, amikor, a hetvenes évtized végén megkezdődött a gyerekek „komoly” párválasztásának időszaka. Ebben sem volt semmi extra, vagy éppen extravagáns. Úgy látszik a családi hagyományok ebben is hatottak. Egyszer a balatonfenyvesi táborban látogattuk meg Györgyi lányunkat, aki nagy titokzatoskodással mutatta, hogy ott a harmadik sátorban van a Lackónak tetsző Zita. Mondtam, hogy jó, de én csak öt vagy hat csitrit láttam, akik közül nehéz lett volna egyet kiválasztani. Aztán persze megismertük és nagyon egyetértettünk az ifjú választásával.
Az eljegyzés is „szabályos” volt, összejött a két család és együtt örömködtünk. De, mi tagadás volt is rá ok. Nagyon szépek voltak.
A jobb megismerés érdekében tettünk egy hetes tátrai kirándulást is.
Ezek után jött az esküvő, a lakodalom és már csak a fiú fele volt a mienk.
Györgyi és Karesz összekerülése sem extra történet, de azért kedves és nekünk érdekes. Karesznek, a Körmenden szolgáló határőrnek, egy kecskeméti cimborája mutogatta a barátnője képét. A barátnő helyett azonban Kareszt jobban foglalkoztatta a képen látható másik lány, a mi Györgyink. Lehetőséget keresett (és talált is) egy személyes találkozásra. Megismerkedtek, és egy év levelezés következett, meg az eltávozások idején sok-sok együtt töltött idő. Ez utóbbi sem volt ellenére Györgyinek csak annyi mellékhatással járt,. hogy Zizike, a csodálatos, csak enyhén hisztériás, tacskó hölgy, akinek a rendszeres sétáltatása Györesz feladata volt, igen megkedvelte a katonaruhát (Lackó is épp abban az időben volt előfelvételis), és ha meglátott egy egyenruhást, azonnal farokcsóválva húzta oda a gazdáját az idegenekhez is. A katona örült a szép lány zavarának, aki nem annyira persze és szidta a kutyát, aki igazi tacskóként fütyült rá.
Leszerelés után eljegyzés, ...
majd esküvő.
Ezzel megkezdődött következő életszakaszunk, nemsokára nagyszülőkké léptünk elő és örültünk, hogy gyerekeink nemcsak abban követték példánkat, hogy már harmincöt, illetve harminckét éve vannak együtt, hanem abban is, hogy náluk is egy fiú és egy leány született. Sőt közülük Peti, a legidősebb unoka, már házas és szeptemberben jön az első gyerek, természetesen fiú.
Így éltük mi túl, a sokak számára kritikus hetvenes évtizedet, nekünk mindvégig sikerült megőrizni, a hívatás, a munka és a család összhangját, meg talán, példánk alapján, azt a véleményemet is erősíthetem, hogy a család szerepe tényleg nem jelentéktelen.