Legutóbbi bejegyzésemben elmondtam, hogyan döntöttem arról, hogy elhagyva a megyei tanácsot, az egyetemi/főiskolai oktatásban folytatom tovább. Nem volt könnyű a döntés, hiszen ekkor már több mint negyedszázada dolgoztam a megye élemiszergazdaságának irányításában – mondhatni sikeresen. (ezekből az időkből származnak az alábbi fotók is.)
Jól is éreztem magam a kiváló szakemberekből álló közvetlen munkatársaimmal, a társosztályvezetőkkel, és a felsőbb vezetéssel is elég jól kijöttem. Nem mások miatt kellett tehát mennem, hanem én választottam az új irányt, azaz nem munkahelyváltásról, hanem az életpályám gyökeres módosításáról volt szó. Ez volt az első munkahelyem, ahol hét évig előadóként, hét évig csoportvezetőként, hét évig osztályvezető-helyettesenként és hét évig osztályvezetőként dolgoztam, így aztán nem igen lehetett begyepesednem, ami azért előfordult olyan kollégákkal, akik hosszú ideig ugyanabban a beosztásban, gyakorlatilag ugyanazt csinálták. Ettől a mozgalmas negyedszázadtól kellett búcsúznom, ami nem igazán volt könnyű, mert nemcsak a házon belüli, igazán jó emberi, kapcsolatok ideje, hanem a járások, a mezőgazdasági nagyüzemek, az élelmiszeripari vállalatok és a szakigazgatási szervek vezetőivel való szoros szakmai kapcsolatom ideje is lejárt.
A távozási szándékom, már jó félévvel annak realizálódása előtt, széles körben, ismerté vált. Ez az időszak számomra, egyrészt nem volt könnyű, mert ez azért elválás volt az addigi életpályámtól, másrészt, nem szégyellem, sok örömmel is szolgált, amit az okozott, ahogyan az általam érintett körbe tartozók fogadták a hírt. A többség sajnálta, hogy megyek és remélem nemcsak azért, mert az én háklijaimat már megszokták, és nem tudták, hogy mit várhatnak az utódoktól, de biztosan volt olyan is, aki örült, bár azt nem tudta megfogalmazni, hogy minek. Szerintem azelőtt se’ kellett tartani senkinek attól, ha tényszerűen mondott ellent nekem, ekkor meg már pláne, tehát megnyilatkozásaikat érezhettem őszintének.
Azt is tudom, hogy nem voltam éppen egy könnyű vezető, de azt sem hittem soha, hogy hivatalból én vagyok a legokosabb. Erre egy kicsi példa, hogy mit is értek ez alatt. Bejött egy panasz, hogy egy halastó partján álló háznak felázik az alapja, ha a tóban magas a víz. A panaszlevelet megkapó szakelőadó, helyszínelt, vizsgálódott, majd bejött hozzám és megkérdezte, hogy szerintem hány centiben kellene meghatározni a vízszintet. Azt válaszoltam, hogy „ha én ezt tudnám, rád nem lenne szükség. Olyan legyen a víz szintje, hogy a halak ne dögöljenek meg, a ház meg ne ázzon alá. Te megállapítod, válaszolsz, én meg aláírom, azaz vállalom szakértelmedért a felelősséget”.
A „kisebbik nagyházasok” (pártbizottságiak) beleszólásait sem nagyon kedveltem. Ők meg azt nem kedvelték, hogy én magyarázni kezdtem nekik, hogy más a vezetés, és más az irányítás, példával is hogy jobban értsék: egy autóban van egy vezető, akinek van a keze alatt volán meg különféle kapcsolók, lába alatt meg pedálok, azaz rendelkezik a vezetés tárgyi feltételeivel, mellette az anyósülésen, ülhet az irányító, aki mondhatja, hogy merre menjenek, meg mást is, de nem kapkodhat a volánhoz, mert akkor gyorsan elérik a falat.
Voltak vitáim persze a társosztályokkal is, ha közösen kellett dönteni, mert nagyon nem szerettem az üres vitát, és gyorsan rövidre zártam. A pénzügyi osztállyal közösen döntöttünk az állami támogatások dolgaiban. Jött oda egy új, általam is elismert és elfogadott szakember osztályvezető helyettesnek, aki azért az adott témákban még nem volt igazán tájékozott és eleinte nagyon lassan jutott el a döntésig. Én ezt untam és gyorsan meghoztam a döntést. Eltelt vagy másfél év, amikor egy fehérasztalos találkozónál elmondta, hogy eleinte nagyon utált engem, mert ő akkor már vagy két órát, még vasárnap délután is tanulmányozott egy adott gazdaságra vonatkozó ügyet, én meg ránéztem és rögtön (szerinte, elkapkodva) döntöttem. Elmondása szerint főleg az zavarta, hogy végül mindig nekem lett igazam. Azt válaszoltam, hogy te két órát foglalkoztál az üggyel én meg húsz év alatt, ha csak évente fél órát, már az is kiad ötször annyit, mint a te spekulációid. Megegyeztünk.
A minisztérium egy időben, sokat foglalkozott az „üzemi demokrácia” kérdéseivel és ezekben a vitákban, nekünk is részt kellett venni. Egyszer, amikor még a fogalom pontos definícióját sem sikerült rögzíteni, kifakadtam: én egy munkahelyen láttam ezt a kérdést alulról, mint előadó, oldalról, mint csoportvezető, felülről, mint vezető, minden irányból másként néz ki, döntsük már el, hogy honnan akarjuk nézni. Nem igazán sikerült. A magam részéről a gyakorlatban azt vallottam, hogy az előkészítő szakaszban kellenek a demokratikus, tisztázó, viták, de a döntés meghozatala után, a végrehajtásban nincs demokrácia. Ehhez is elmondtam a magam tanpéldáját – úgy látszik, hogy már ekkoriban is mániám volt a sikeres megértetésre való törekvés. Egy szövetkezetben demokratikusan megválasztanak egy agronómust, demokratikusan döntenek arról, hogy adott területen kukoricát fognak termelni. A végrehajtásban viszont nincs demokrácia, a választott agronómus utasításait el kell fogadni, és arról nem lehet szavazni, hogy megkapáljuk, vagy nem kapáljuk meg a kukoricát.
Ezekkel a kiragadott példákkal talán sikerült éreztetnem, hogy munkámért mindig vállaltam a felelősséget és akkor éreztem jól magam, ha sikeresen végeztem el azt, amit vállaltam. Úgy gondolom, hogy ennek némi bizonyítékát adhatják a munkám alapján kapott elismerések. Hogy ne kelljen sokat magyaráznom, lefényképeztem, kizárólag azokat az elismeréseket, amelyeket munkáért kaptam. Talán nem minősítik üres dicsekvésnek létüket.
Ezek mellett nagyon kedvesek nekem azok a „tárgyjutalmak”, amiket kollégáimtól, partnereimtől kaptam a búcsúzáskor. Volt ebben festmény, fényképezőgép, igazi tehénbőrből készült mappaborító, meg sok minden más. Az osztályvezető kollégáktól kapott „Nyűbizonylatot” most is őrzöm, mert ebből a tréfás, kedves oklevélből ma is érzem szeretetüket és megbecsülésüket.
Így ért véget az én megyei pályafutásom, amit írásban is dokumentál az alábbi határozat kivonat.
