Amikor 1991-ben felálltam a főiskola vezetői székéből, úgy éreztem, hogy vége, amit elkezdtünk három évtizeddel korábban, nem lehet tovább folytatni, mert jött a történelem gyorsvonata és nem válogatva elgázolt mindent, jót és rosszat. És bármilyen jól működik a mi iskolánk addigi formájában, annak is vége. Részt vettem a felépítésében, szolgáltam a működését, de a lebontás kínjait nem voltam hajlandó vállalni. Kaptam is hideget és meleget, döntésemet minimum pesszimistának nevezték, és még barátaim is Kasszandra jóslatként kezelték véleményemet. Ez persze nagyon rosszul esett, de múltak az évek és meghozták szorongásaim oldását.
Lévai Péter főigazgató úr vezetésével, Buchalla Botond tanár úr szerkesztésével,1996-ban, a főiskolai lét huszonötödik éve alkalmából, jubileumi kiadványt állítottak össze, amiben tényszerűen, adatok tömegével alátámasztva mutatták be a két és fél évtized eredményeit, valamint a történelmi változások következményeit. Ez a kétszáz oldalas összeállítás minden elismerést megérdemel, mert az egyetem főiskolai karának éveiről ez az egyetlen jól dokumentált, forrásértékű, megkerülhetetlen leírás, ugyanakkor mondhatni, egy tökéletes nekrológ.
Számomra, a szakmai elismerésem mellett, magas az érzelmi értéke is ennek a zöld könyvecskének, mert segítségével meg tudtam magamnak is magyarázni az öt évvel korábbi döntésem megalapozottságát, jelesül azt, hogy mit nem szerettem volna vállalni, milyen folyamatokat nem akartam levezényelni. Néhány adat egybevetésével – gondolom - sikerül tényszerűen is megvilágítani, hogy miről beszélek. Ennek érdekében az 1991-es „felállási évem” adatait vetem egybe a zöld könyv tényszámaival.
Kilencvenegyben a Kar dolgozóinak a száma 298 fő, közülük 65 fő oktató volt, ennyien láttuk el 291 nappali tagozatos és 44 szaküzemmérnök elméleti és gyakorlati képzését, a tangazdaság és a feldolgozó működtetését, folytattunk kiterjedt, a nagyüzemek termelésének korszerűsítését szolgáló kutatási tevékenységet. Ez a felállás maradéktalanul biztosította az egyetem főiskolai karától elvárható színvonalat. A nagyüzemi és az agrárintézményi munkaerő piac pedig, végzett hallgatóinknak maradéktalanul biztosította az elhelyezkedési lehetőségeket.
Öt évvel későbbi állapot (amikor is a történések indokait, kellő ismeretek hiányában, nem sorolhatom, csak a zöld könyv adatait tudom bemutatni): a Kar dolgozóinak összlétszáma 127 fő, ebből oktató 33 fő, akik cca. 300 fő nappali tagozatos, 39 fő szaküzemmérnök és a Révkomáromi Egyetemen 22 fő levelező hallgatót képeztek, de az összes hallgatói létszám, a távoktatásos hallgatókkal együtt 1995-ben 657 fő volt, amit 1996-ra 958(???) főre terveztek növelni.
A mezőgazdasági nagyüzemek életében bekövetkezett drasztikus változások következtében megszűntek a képzés fontos részét képező nyári gyakorlatok, a hallgatók csak az iskola lényegesen szűkebb lehetőségű gyakorlati lehetőségeivel találkozhattak, és ezzel is csak a nappali tagozatosak.
Az oktatás mellett 1995-ben a Karon megalakították a Regionális Szaktanácsadó Központot, amelyben az oktatást is végző tanárok látták el 16 témában a szaktanácsadói feladatokat. Ezen túlmenően OTKA, K+F, MÜFA és megbízásos kutatások végzéséről is szól a leírás. Ugyanakkor nem esik szó a végzett, 1994-től már kertészmérnöki diplomával kibocsájtott, hallgatók elhelyezkedési lehetőségeiről.
Minden tiszteletem a fentiek végrehajtását vállaló kollégáknak azért, hogy megpróbálták követni a társadalmi változások hatását, de éppen ez volt az, amit én már nem szívesen vállaltam volna.
Talán más lett volna a helyzet, ha idöben megvalósul a nyolcvanas évek végén szövögetett álmunk, amikor a főiskolai oktatás megkapta a homokbányai laktanyát és Dovala Mártával, a Tanítóképző Főiskola akkori főigazgatójával, arról gondolkodtunk, hogy milyen jó volna, ha a két kecskeméti főiskola és a mi Karunk kialakítana egy önálló főiskolát, egy európai méretű kampusszal, amely képes lehet a várható társadalmi változásokat követni. Korai volt a gondolat, erre még nem érett meg a helyzet, bár akkor még mi (azaz a kertészek) lehettünk volna az egyik zászlóshajó, de amikorra létrejött a kecskeméti főiskola, a korábbihoz képest, a Kar, már csak egy hajóroncs volt.
A történelmi változások következtében drasztikusan romlottak az oktatás lehetőségei, ebből következően a színvonala is, darabokra hullott a kertész szakmát vállaló fiatalok, a korábbi gazdasági szerkezetben kialakult és jól működő életpálya modellje is. (Erről két bejegyzéssel ezelőtt, „A hallgatók, akik nem voltak hallgatagok” c. bejegyzésben írtam). A történtek illusztrálására bemutatok egy máig ható történetet, amely részét képezheti az emlékezésnek, vagy éppen nekrológnak.
Tóth Andrea, jelenleg oktatásszervezőként dolgozik kertészmérnöki diplomája ellenére. 1992-95 években volt a Kar hallgatója, ő beszélt nekem arról, hogy a hallgatók hogyan élték meg a változásokat. A megismertek, úgy érzem, megint csak „felállási” döntésem megalapozottságát igazolták, ezek az események már nem az én főiskolám történései. Andrea hozzájárult ahhoz, hogy a nyilvánossággal is megosszam, a kortörténeti értékű tájékoztatásait. Tanulságos történet.
Jászberényi illetőségű családjának nem sok köze volt a mezőgazdasághoz, de a szülők támogatták leányuk kertészet iránti vonzódását, mert a környező nagyüzemekben biztos megélhetési lehetőségek mutatkoztak. Elvégezte a kertészeti szakközépiskolát és mivel egy sor országos szakmai versenyt nyert, felvételi vizsga nélkül válogathatott az agrár-felsőoktatási intézetekben. 1991-ben több iskolában, így a kecskeméti karon is volt felvétel előkészítő (FEK) táborban és tapasztalatai alapján a mi iskolánkat választotta. Életpályája tehát simán, az átlagosnál könnyebben indult. Diákéveit igazi közéleti emberként élte, tagja lett a kari tanácsnak, titkára a kollégiumnak. A kollégium, akkoriban még, jól felszerelt, jól vezetett egység volt, erről csak kellemes emlékeket tudott felidézni, de a kari tanácsban elhangzó, állandó megszorításokról, irreális vállalásokról, egymás marásáról szóló vitákat érdektelennek és követhetetlennek tartotta. Gondjai voltak az oktatás színvonalával is, a szakközépiskolában jó alapokat szerzett, de itt az agyonterhelt, Révkomárom, meg a távoktató helyek között rohangáló, egymást helyettesítgető tanároktól kevesebb ismeretet kapott, mint szerette volna. Ezzel együtt jól végzett, név szerint szerepel a zöld könyvben is, mert 1995-ben, hatodmagával, főigazgatói dicsérettel kapta meg kertészmérnöki diplomáját. Innen viszont már nem a korábban természetes módon folytatódott az életpálya, mert egyszerűen, legtöbbűknek még csak kilátása sem volt munkahelyre. Andreánk is nyolc hónapig kísérletezett, akár kényszervállalkozóként is hajlandó lett volna kertészkedni, de a feltételek hiányában ez sem sikerülhetett. Azóta munkahelyén könyvelők oktatását szervezi és otthon a kiskertben hódol szeretett kertész szakmájának.
A zöld könyv igazi nekrológhoz illő módon mutatta be, méltatta, az „én főiskolám” sikeres évtizedeit és a történelem hozta, az útkeresés kínjaival terhel
t leépülés éveit, ezért tisztelet jár nekik. De nekem, gyarló embernek, a nagy igazságok mellett, az is fontos, hogy megerősített abban a hitemben, hogy döntésem megalapozott volt, bár, József Attilával szólva "sekély e kéj".
Utóirat: A fentiek múltam vállalt eseményeiről szólnak, de azért ma is szorítok a Karnak és szeretném, ha valamikori rangjához hasonló feladatot kapna. Arra gondolok: Kecskemétre települ a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkársága és a hírek szerint a Lorántffy Zsuzsanna utcában, a volt anyás-csecsemő otthon épülete lesz a székhelye, de ideiglenesen, az épület átalakításáig az Inkubátorházban kezdenék a munkát. A csecsemőotthontól párszáz méterre van a Kertész Kar, amelynek az üresen álló kollégiuma, kis átalakítással, jobban megfelelne az államtitkárság elhelyezésére. Az oktatási épületben pedig – ahol most a gyakorló iskola kisdiákjai foglalnak el jelentős területet – meg lehetne szervezni a agrár- és vidékfejlesztési szakemberek, nagyon hiányzó, felsőfokú képzését.
Ez lenne az igazi feltámadás!
Így néz ki most a két épület:
A csecsemőotthon ...
... és a kollégium:
