1991 tavaszán, kezemben a cégbíróság ideiglenes határozatával, mint a Regiszter Bt cégvezetője, ültem a tizenéves fehér Zsigulimban, és hogy úgy mondjam, kerestem a jövő útját, azt, amin járni szerettem volna. Azon spekuláltam, hogy amikor nem sokkal korábban, az iskola új, fekete szolgálati Volgájában, (amely azért volt fekete, mert a gépkocsivezető határozottan kérte, hogy ilyen színűt hozhasson a Merkur telepről, mert sokat járunk Pestre, és ezzel szerinte ott állhat meg ahol akar, nem mer szólni neki senki) a megszokott úton utaztam az egyetemre, hogy rektor úrral közöljem felállási elhatározásomat, világosabbnak tűnt a helyzet.
Azt tudtam, hogy a kapitalizmus restaurációjához kikerülhetetlenül szükséges eredeti tőkefelhalmozás folyamatába, magyarul a privatizációba - bár rendelkeztem némi idevágó kapcsolati tőkével - leginkább érzelmi okok miatt, nem fogok beszállni. Ez ugyanis nem jelenthetett mást, mint a maga korában jól működő, és valahol az én munkámat is magában foglaló élelmiszergazdaság módszeres szétverését, egyfelől az állami tulajdonú mezőgazdasági nagyüzemek, a feldolgozó élelmiszeripar valamint a bel-és külkereskedelmi cégek magán kézbe – az értékesebbek nemzetközi multik kezébe – adását és gyors lerablását, másrészt a hatékonyan működő szövetkezeti nagyüzemek valamiféle kárpótlásos feldarabolását és széthordását.
A politikai zengzeményektől hangos kárpótlás esetében meg még dezsavű (déja vu) érzésem is volt, mert kutatásaim során már találkoztam ilyesmivel. A török után, a bécsi udvar által felállított Neoacquistica Comissio (Újszerzeményi Bizottság) az egyházak kárpótlását gyorsan és hatékonyan hajtotta végre, de a régi „civil” tulajdonosok, csak a tulajdonjog írásbeli igazolása és a birtok értékének 10 %-át kitevő „fegyverváltság” megfizetése után kaphatták vissza birtokaikat. Az évszázados távollét után sok magyar földesúr erre egyszerűen nem volt képes. Az ily módon állami tulajdonúvá lett területekből, a királyi kegyencek, udvari emberek, esetleg hadiszállítók, viszont hatalmas birtokokhoz jutottak, ami korlátlan lehetőséget biztosított gyarmatosító berendezkedésre, idegen telepesek földhöz juttatására. Lehet, hogy nem volt egészen igazam, amikor ilyesmik jutottak eszembe, de a lényeg az, hogy kárpótlási irányba sem akartam menni.
Mindezek tetejébe, még valami olyasmit akartam csinálni, amit egyedül is lehet, ahol én gondolom ki a teendőket és én is végzem el a munkát, állandó alkalmazottak nélkül. Ha úgy tűnik, hogy ez így meglehetősen zavaros, az azért van, mert tényleg zavaros is volt. A vállalható feladatok bő keretben álltak rendelkezésre, mert a jogászok által akkoriban összeállított cégalapítási kérelmek akár több művelhető tevékenység felsorolását is tartalmazták.
A Cégbírósághoz beadott „Társasági Szerződésünk” szerint én voltam a Regiszter Önkormányzati és Vállalkozási Tanácsadó Betéti Társaság beltagja, fiam pedig a kültagja. Tevékenységi körünkben, a kor szokásával egyezően, a közreműködő ifjú ügyvédünk, harmincöt lehetséges tevékenységet sorolt fel, nehogy utólag szó érjen bennünket, hogy olyant csinálunk, amire nincs engedélyünk. Így nézett ki az eredeti felsorolás:
És még ez sem bizonyult elégnek, mert ahhoz, hogy engedélyem legyen ahhoz is, amit ténylegesen csinálni kezdtem, többek közt az üzletviteli tanácsadás, a pályázatírás, a tréningszerű oktatás és a fejvadászat, még további kilenc tevékenység listára vételét kértem és kaptam a cégbíróságtól.
Persze magamnak kellett irodát is keríteni, mert már nem állt rendelkezésemre a dísznövénytanszék által dekorált szépséges főigazgatói kabinet, meg a tanszékvezetői dolgozószoba összesen több mint hatvan négyzetmétere. Talán a nosztalgiának is volt abban szerepe, hogy a volt Megyei Tanács épületében béreltem egy irodát, történetesen éppen azt, amelyet korábbi itteni osztályvezetőségem alatt a helyettesem használt. Mint kiderült, a sikeres vállalkozói működéshez, több mint húsz éven át tökéletesen megfelelt ez a tizenöt négyzetméteres szobácska is.
Kezdetben felszerelésként volt egy öreg írógépem, meg egy öreg autóm, de már nem volt két titkárnőm, akik addig rendezték az adminisztrációt. A szükséges gépírást, némi díjazásért, elvégezték az irodaházi ismerősök, már amikor ráértek. A fiam biztatott, hogy szerezzek be számítógépet, mert az neki is jól jönne – otthonra. Megtörtént, de néhány hónap után visszahozta, hogy ez elég gyenge jószág, jobbra kellene cserélni. Történelmi pillanat volt, mert éppen megint nem ért rá senki, hogy nekem pötyögjön. Kértem, mutassa meg, hogy kell vele bánni, mert ugye tanársegédem sem volt már, akinek dolga volt a gépek működtetése, az én elegáns bevezetőm után, amit a látogató vendégeknek a tanszéki kabinet bemutatása során tartottam. A fiam kapott egy jobbat, nekem meg némi kínlódás után, örökre nélkülözhetetlen munkatársam lett a számítógép.
Rövid tájékozódás után sikerült kialakítanom azt a tevékenységet, ami megfelelt elképzelésemnek, ami biztosította az igazi önállóságot, elegendő időt adott a közéletiség, számomra nélkülözhetetlen gyakorlására. És mindehhez még tisztes, munka utáni jövedelemhez is juttatott, amiből a tanári nyugdíjnál színvonalasabban tudtam fedezni kiadásaimat, beleértve a külföldi, ekkoriban már inkább nyugati irányba mutató utazásainkat is. Első lépésként az öreg, kehes Zsigulit egy valamivel fiatalabb Lada Szamarára cseréltem, amit unokáim csak a papa szamaraként emlegettek, de kicsit később azért lett jobb is.
Így indultam, alig hatvan évesen, a huszonhét év szakigazgatási és a tíz év egyetemi előéletemmel, mint egyike a sok ezer, az új világhoz alkalmazkodni próbáló valódi és kényszervállalkozók csapatának. Esetemben pedig kimondottan arról volt szó, hogy amit addig tanítottam, ezután csinálni fogom. Megtörtént.
A kezdeti csetlő-botló, de igencsak tanulságos próbálkozások után, visszatekintve, tarka, de egészében nekem érdekes és értékes vállalkozói tevékenységről, valamint a gazdag közéleti, de nem igazán politikai feszelgéseimről számolhatok be – és a következőkben meg is teszem.
