Előző két bejegyzésemben saját sorsom rendszerváltás körüli alakulásáról/alakításáról beszéltem, azt próbáltam bemutatni, hogy egy magamfajta, némi tartással is rendelkező, ember hajócskája hogyan evickélt a történelmi cunami mindent elsöprő, de legalábbis az addigi világunkat derekasan „átrendező”, tornyos hullámai között. A talponmaradás – kapitális közhely, de védhetően igaz – nem volt könnyű. Itt most megengednék egy kis lelkizést, mert arról kevés szó esik, hogy a rendszerváltás következményeként nagyon sok ember élete kifordult sarkából. A Horthy-korszak ide jól illő terminológiáját használva a deklasszálódás (lecsúszás), pauperizálódás (elnyomorodás, elgyökértelenedés) egész társadalmi rétegeket sújtott, és tett tönkre lelkileg és fizikailag. Együttérzésünk és sajnálatunk, de a segítség nem nálunk van. Hogyan lehetett ezt a szerencsésebbeknek túlélni/megúszni?
A sikeres túléléshez, mindenekelőtt kellett az élet korábbi szakaszaiban szerzett tapasztalatok tudatos felhasználása. Arról, hogy én a múlt tapasztalataiból mit is gondoltam felhasználhatónak ebben a helyzetben, álljon itt egy példa. Elsőre talán nem látszik, hogy hogyan jön ez ide, de a végére – remélem – kiderül.
A tanácsi évtizedek alatt feladataim közé tartozott a dunai és a tiszai árvizek védekezési munkájában való részvétel is. Az első vonalban dolgozó emberek, tényleg hősies erőfeszítésekkel védték a gátakat, mentették az embereket. Eleinte a filmhíradó, aztán később a tv-híradó az ő eltökélt, megviselt arcukat mutatta, és meg is érdemelték a figyelmet. A háttérben azonban mindig volt egy olyan csapat is a védekezést vezénylő törzsben, melynek tagjai köjálosok, mérnökök, vízügyi és építési szakembere, orvosok, állatorvosok, utasítási jogú tisztviselők voltak. Ennek a társaságnak az árvíz első pillanatától az volt a feladata, hogy a veszély elmúlásával elvégzendő fertőtlenítési, kárelhárítási, meg egyéb munkákat előkészítse, majd levezényelje. Az egyik nagy áradáskor szemlézni mentünk a hódunapusztai szarvasmarha telepre, amely egy kis dombra épült, amelyet teljesen körülvett a víz. Katonai motorcsónakunk a domb felé vezető utat követte, útjelzőnek használva a vízből méteres magasságba kiálló villanyoszlopokat. Szomorú kép: riadt gondozók, leromlott, éhező állatok. Felmértük a pillanatnyi és az árvíz levonulása utáni teendőket, tettük a dolgunkat. Néhány évvel később ismét jártam arra. Elkészült a telepet az árvíztől megvédő kőrgát, jó volt a bevezető út, egészségesek, jól tápláltak az állatok. Mindezt látva, bizony én komoly elégedettséget éreztem, tudván, hogy az adott helyzet kialakulásában valahol benne van az én tevékenységem is, meg a többi, híradóból kimaradó háttéremberé is. (A csatolt kép csak illusztráció, a "Dunai szigetek" című oldalról töltöttem le, de abban az időben készült, amelyről ez előbbi történet szól.)
Az ”új világ” kezdő vállalkozójaként is ilyesmi szándékok működtek bennem. Dübörögtek a szólamok, ment a tulajdonszerzés, beindult a „szabad vállalkozás”, például olajszőkítés meg más ilyesmik, én meg a háttérben a „kicsik” felkészítésével, az új világban való talpon maradáshoz szükséges ismeretek terjesztésével, anyagi lehetőségeik pályázatos megteremtésével foglalkoztam. A kezdetben történhetett mindez annak reményében, hogy hamarosan újra rend lesz, mint az egyszeri szarvasmarha telepen. Mi tagadás, kellett némi újabb tapasztalatok megszerzése annak megállapítására/elfogadására, hogy gondolatnak mindez szép, de azért ez nem lesz egy rövid folyamat.
A túléléshez, a korábbi tapasztalatok mellett, vagy talán inkább előtt, kellett egy biztos családi háttér is, ahova visszavonulva, az amerikai kecseszkecsken (cach as cach can - fogd ahol éred) stílusú birkózás szabálytalan „szabályai” szerint működő vállalkozói gyakorlat során szerzett sérüléseket nyalogatni, gyógyítgatni lehetett. Ez is megvolt, köszönhetően a több mint három évtizedes kiegyensúlyozott családi együttélésünknek, amiről korábbi bejegyzéseimben olyan szívesen meséltem.
A fiamnak és feleségének volt fix munkahelye, a lakótelepi 4. emeletről beköltöztek, a kor szokása szerint, nagyrészt kalákában épített, családi házukba, aminek a tetőcserepeit még én is raktam – ónos esőben is. Andris fiuk és Kata lányuk járta az óvodát és iskolát.
Ismétlés, amit büszkén/szívesen teszek: lányomnak és férjének volt fix munkahelye, a lakótelepi 2. emeletről beköltöztek a saját ízlés szerint befejezhető sorházba, ahol nem a cserepezésben, hanem a garázs építésben jeleskedtem. Peti fiuk és Petra lányuk járta az óvodát és az iskolát.
Az unokákkal kapcsolatos feladatom, a folyamatos örömködés mellett, csak a karácsonyi és iskolai ünnepeken való fényképezés, a Zrínyi iskola udvarán – ahova három unokám járt – létesített és városszerte híres a korcsolyapályán való felügyelet, meg más ilyen kellemes dolog volt. Feleségem, Iluska nyolcvankilencben lett nyugdíjas, így főfoglalkozása, az én „lelki gondozásom” mellett, az unokákkal való foglalatosság lehetett, amit Mészi dédivel közösen nagy lelkesedéssel gyakoroltak.
Mielőtt a vállalkozásom szerteágazó, de letisztult formájában nekem tetsző, tevékenységéről beszélek, szükségesnek tartottam szólni érzelmi vonatkozásokról is, mert hát valahol a vállalkozó is ember, ha néha ez nem is látszik rajta.
